A törökök berendezkedése.
A törökök berendezkedése.
A török uralom átalakított Délmagyarországon minden állami, polgári és egyházi viszonyt. A délmagyarországi vármegyék nem mindjárt vesztették el ugyan jellegüket és nevüket, de meghódított magyar területként, Ruméliába olvadtak be s a portától külön ejáletté, vagyis török helytartósággá alakíttatván, lassanként önmaguktól megszüntették funkcziójukat. Míg az ejálet határain belül, bár csak névleg fennállottak, annak a nemzedéknek emlékében, mely a meghódolás katasztrófájáját túlélte, viselték tovább is régi nevüket. Így keletkezett Délmagyarországon kétféle földrajz: a régi magyar mellett a török, míg végre a magyar egészen eltünt s a későbbi nemzedékeknél feledésbe ment. Temes vármegye még legtovább tartotta magát. Azután már csak könyvekben, térképeken és az időközi magyar törvényekben találjuk Temes vármegye említését. A Tisza-, Duna-, Maros- és Erdélyközi ejáletnek Temesvár lett a középpontja. Az ejáletot szandzsákságokra, vagyis, 335kerületekre osztották fel. A temesvári ejáletben nyolcz szandzsákság volt: a temesvári, csanádi, becskereki, csákovai, pancsovai, lippai, új-moldovai és orsovai. 1610-ben hatra redukálták a szandzsákságokat.
A török tartományi felosztás általában rendszertelen volt. Az illető bégek és basák a gazdasági, illetőleg az adózási szempontokat mérlegelték a felosztásnál. A temesvári ejáletben Halil bég és Khaszim basa osztotta be a gazdaságokat s ők állapították meg a határt is Erdély és a temesvári ejálet közt. Az így készült deftert beadták a császár kincstárába. „És valamint akkor beírta Halil bég azokat, – mondja a temesvári basa – annak úgy kell lenni. A mely falukat ide írt, azok ide valók; mert ő osztotta be. Az vagyon a császár törvényében, hogy minden efféle dolgok, kiket az defterbe írtak, igazak és ahhoz bíznak. S mikor így a hatalmas császár számára falukat írnak defterbe, ha szintén valaki azt helyben nem akarná is hagyni, az defter szerint meg kell lenni.” A defterbe beírt falvakat a török császár azután zaymoknak, szpahiáknak és bégeknek adta tulajdonul. Kinek-kinek császári levél is jutott, melylyel birtokát igazolhatta.
Az ejalet beglerbégje, helytartója, kétlófarkú basa volt. Minthogy pedig a törökök Temesvárt épp oly fontosságú helynek tartották, mint a budai és belgrádi várakat: a temesvári helytartóságra mindig csak érdemes férfiakat alkalmaztak. A szandzsákoknak a temesvári beglerbégnek alárendelt külön-külön szandzsákbégjük volt, ki méltóságának jeléül kócsagtollat viselt a turbánján. Kisebb erődített helyeken, a minő volt Versecz, Gyarmata, Keve, Horom, Új-Palánka, stb. egylófarkú basák vezették az igazgatást. Ezek szintén a temesvári beglerbég alá voltak rendelve. Az igazságszolgáltatást a mufti (törvénytudó főbíró) teljesíté, kinek székhelye Temesvár volt. Oldalán több kádi (bíró) működött. A kerületekből befolyó adót, tizedet, számadási kötelezettség mellett, a keszedárok (adótisztek) szedték be s a Temevárott székelő chasinedárnak (kincstárnok) szolgáltatták át. A keszedároknak ismét a szerdárok voltak alárendelve, a milyenek minden faluban voltak, viselvén ott egyszersmind az albírói hivatalt is. A jövedék a tizeden kívül magas fejadóból állott, melyet nemcsak az emberekre, hanem a haszonállatokra is kivetettek.
A török hódoltság azonban nem annyira az adóteherrel nyomta Délmagyarország lakosságát, mint inkább a zsarnoki önkénynyel, mely együttjárt a török uralommal. Ismétlésekbe bocsátkoznánk, ha a török uralomról elmondanánk minden nyomorúságot, a mivel az a sok hadviselésben agyonzaklatott népünket sújtotta.
Legsúlyosabb következménye volt a török hódoltságnak a temesi terület elnéptelenedése és magyar jellegének elvesztése. A magyar lakosság kóbor csapatokban szerteszét kalandozott az országban s öröklött vagy szerzett vagyonát pusztulni látván, erdőkbe rejtőzködött és préda után leselkedett. Egész falvak fölkerekedtek s vagy a Maroson-túlra menekültek, a hol tömegesebben lakott a magyarság, vagy Erdélybe s az erdélyi fejedelmek kormányozta felsőbb vidékekre távoztak, a hol mégis több oltalomban részesültek. Az oláhok nagy része is Erdélybe, Moldvába és Oláhországba menekült. Csak éppen a szerbek maradtak itt és annyira megszaporodtak újabb bevándorlásokkal a törökök protektorátusa mellett, hogy elözönlötték Temes vármegye alsó kerületeit, egész Torontál és Csanád vármegyéket.
Maguk a törökök csak a városokban és nagyobb helységekben telepedtek le családostul. Keleti szokás szerint minden nagyobb helyen fürdőket rendeztek be, többnyire fabódékban, veres födéllel, vagy a hol lehetett, elfoglalt városi épületekben. Ők maguk vajmi keveset építettek; még imaházakat sem, hanem az elfoglalt keresztény templomokat és kápolnákat dzsámikká, moseákká alakították át.
