Ujabb gyarmatosítások.
Ujabb gyarmatosítások.
Az 1738–39. évi török háborúk és a pestis következtében megfogyott lakosságot, a temesvári kormány újabb gyarmatosításokkal igyekezett szaporítani. Még a török háborukat megelőzőleg, 1737-ben, bolgárok telepedtek le a mai Torontál vármegye területén. A bolgárok bevándorlása különben már a XVII. század óta szinte szakadatlanul tartott.
Savoyai Eugen hadjárataiban, különösen a katholikus vallású bolgárok együtt küzdöttek a császáriakkal, de ezek elvonulásával a bolgárok magukra maradtak, mire a törökök szétszórták csapataikat és véres boszút állottak rajtuk.
Az 1735. évi hadjárat után a kisoláhországi bolgárok ismét török uralom alá kerültek; de mivel többé nem akartak a törökök alattvalói lenni, Stanislavich Miklós nikápolyi püspök és krajovai lelkész elnöklete alatt elhatározták, hogy oláhországi lakhelyeiket elhagyják és Magyarországon keresnek maguknak új 417hazát. A törökök azonban, értesülvén e tervről, annak kivitelét minden áron meg akarták akadályozni. A kivándorlókat üldözőbe vették s mindenképen sanyargatták. Lelkészük az óbesenyői plebánia anyakönyveinek elején panaszolja, hogy a törökök támadásai következtében nem tudta a Mehádián született gyermekeket megkeresztelni és csak Rékáson szolgáltathatta ki a keresztség szentségét 15 nap mulva.
A bolgár nép Stanislavics nikápolyi püspök, Milli Balázs Kristóf plebános és Dobre Fermendzsia előljáró vezetése alatt Uricz, Jolas és Krajova községekből 1737-ben fölkerekedvén, azon év november első napjaiban Orsovára és Mehádiára érkezett. Innen egy ötös bizottságot küldtek Temesvárra, a bánsági igazgatóság elnökéhez, hogy jelöljön ki számukra alkalmas helyet a megtelepedésre. A letelepülők részére Vinga, Bodrog, Selyos, Lovrin és Óbesenyő pusztákat jelölték ki. Bessenyőt 104 család 1738 márczius 7-én szállotta meg. 1742-ben Lovrinból még kétszáz bolgár család költözött Bessenyőre. (Borovszky S. i. m. II. 58.) 1740-ben ismét jöttek át bolgár csapatok, melyeket az Al-Duna hosszában akartak letelepíteni, de azután egy részük Óbesenyőn, Vingán és Vizesdán telepedett le.
A közbiztonsági viszonyok azonban megkivánták, hogy néha egyes helyeken lakó szerbek más helységbe telepíttessenek át.
Az egykor virágzó Akacs falu helyén 1731-ben rácz hajduk tanyáztak, a kik külön kapitány alatt állottak. Ez a vidék a törökök kiűzetése után tanyája lett mindenféle gyanus népnek, mely a Savoyai Eugéntől életbe léptetett új renddel megbarátkozni nem tudott. Ezek Akácsra húzódtak, mely akkor mocsaraktól és vizfolyásoktól körülvett, szinte hozzáférhetetlen hely volt.
A gyakori garázdálkodások következtében báró Engelshofen Ferencz Lipót kormányzó már 1742 után e veszedelmes fészket karhatalommal feloszlatta és a lakosságnak azt a részét, a mely a katonák elől nem szökött meg, Beodrára telepítette át. (Borovszky S. II. 8.)
1742 után mindegyre nagyobb arányokban indult meg a gyarmatosítás. 1746-ban a régi falu romjain Szőreg keletkezett, melynek lakosai még 1739-ben települtek az akkoriban még szőregi pusztára. 1739–40-ben azonban a letelepülők közül sokan áldozatul estek a pestisnek. Később újabb magyar településekkel a lakosság megnövekedvén, 1746-ban a temesvári igazgatóság a szőregi pusztákon három községet alapított, Szőreget, Deszket és Szent-Ivánt. Magyarok telepedtek Török-Becsére és még a pestis kitörése előtt Kis-Zomborba is. De itt a lakosság negyedrésze a ragály áldozata lett.
