Előszó Írta Rákosi Jenő
Előszó
Írta Rákosi Jenő
Írta Rákosi Jenő
)
Előszó (fejkép és kezdőbetű, a jaáki templom portáléjával) Heyer Artur rajza.
Saját felvételünk.
Alig hogy (több már egy félszáz esztendejénél) Acsádon a Szegedyek birtokán az uj tisztilakban megláttam a napvilágot, édes apám kiragadott a jó kőszegi asszonyság kezéből, a ki e világra érkezésem körül foglalatos volt, és – feje fölé ég felé tartván – ujjongva körültánczolt velem a szobában. Én voltam a harmadik gyermek és a harmadik fiú is. Ez ragadta szegény jó atyámat szertelen örömére. Ha sejtette volna, hogy – longus post me ordo – még kilenczen követnek engemet s ő a tizenkettőből kilenczet lesz kénytelen verejtékén fölnevelni: tán szerényebb lett volna az örömében. De míg a gond és bánat szinte mindig a jövőt kémli, az öröm ritkán méltatja egy-egy tekintetre, hanem él a jelennek, a pillanatnak.
A kép azt tartom megindító: egy fiatal apa, a ki szívének boldogságában tenyerén emeli magasra gyermekét. Iskolás fiú koromban gyakran elmerengtem ezen a képen, mert a kis bibliánkban Ádám volt így ábrázolva, a mint elsőszülött fiát felmutatja az Istennek.
Engem azonban, a ki eképen életem első pillanataiban ültem atyám tenyerén, engem a gondviselés egy még különösebb kegyben részesít, sorsomat úgy formálván, hogy ime, én meg szülőanyámat vehetem tenyeremre, hogy felmutassam nektek, mondván: ime itt van ő, szeressétek és gyönyörködjetek benne.
Mert mi más egy könyvhöz előljáró beszédet írni, mint felvenni a tárgyat, a melyről a könyv szól és felmutatni és megmagasztalni és szerényen azt kivánni, bár csekély tehetségemmel és nagy szeretetemmel méltó lehetnénk hozzá, tárgyamhoz, a miről e könyv szól, Vasvármegyéhez, nekem is szülőföldemhez, tehát szülőanyámhoz.
A bájos Dunántúlnak, a hol a természet nem olyan buja és adakozó, mint e gyönyörű ország némely más vidékén, de nem is terméketlen; a hol az éghajlat szertelenségei nem szöknek végletek között ide meg oda; a hol az időjárás ingyen kegyelméből kánaáni termés nincsen; de a hol a klíma és a szívós emberfaj szolidításán megtörik a sors szeszélye, a mely inségbe tud dönteni más országrészeket: ennek a bájos és áldott Dunántúlnak egyik szemefénye a mi Vasmegyénk.
Ámulva fogja e lapokat forgatni nemcsak a más megyebeli, hanem még Vas szülötte is, a ki sorait olvasván, érezni fogja azt az igazságot, hogy hazáját, szülőföldjét csak akkor kezdi igazán, öntudatosan, egy becsesebb szerelemmel szeretni az ember, a mikor minden ízében megismerte.
Ez a könyv kimeríti azt az anyagot, a mit a Vasvármegyének nevezett földterület magában foglal föld alatt és föld felett. Kimeríti vizeiben, szántóföldjeiben, rétjeiben, erdeiben, hegyeiben, völgyeiben, bányáiban. A föld mineműségében, homokjában és köveiben. Kimeríti beépített részeiben, beszámolva községeivel, tanyáival, városaival. Kimeríti állatvilágában – számot adva a hasznos állatok számáról és mineműségéről; számot az erdőn, mezőn tanyázó vadakról. Kimeríti emberanyagában, erejéről, becséről, vallásáról, fajáról, szokásairól, gazdagságáról és szegénységéről meg nem felejtkezvén. Kimeríti történelmében, a szürke régi időktől kezdve keresztül ama küzdelmes évszázakon, a mikor ez a határvármegye kapuja és bástyája volt az országnak nyugat felé, a kapun bejött a mi jó volt, a bástyáról visszavettetett az ellenség. Kimeríti kulturájában, esztétikájában, érzületében, a mely mindig tündöklött a haza szolgálatában.
Egy kis, magában kikerekített világ ez a könyv, a legszebb, a legértelmesebb, a legmunkásabb és legjobb módú országrészek egyikéről: büszkesége annak, a ki odatartozik, öröme a magyarnak, a kit más vidék adott a hazának.
Az a másfélszázezer törzsökös magyar ember, a ki ezer év óta máig e számra szaporodott, s ama földet megszállva tartja, félkézzel védve magát az idegen szomszéd nyomása ellen, félkézzel dolgozva magáért és fajáért s felküzdve magát vezérelemnek és törzsökös hatalomnak a maga földjén: gyönyörködtető látvány s életrevalóságával, szorgalmával, ép elméjének józanságával és szép tette egészségével, valamint vérségének tündöklő tüzével e nemzet alaptőkéjének egy része. Egy szép, tömör aranyrud a mi nemzeti bankunk pinczéiben!
És ez erős köznép, ez izmos földmívesség élén a históriai nemesség gyönyörü kastélyaiban, festői váraiban és szilárd kuriáin, melyeknek bájos mása a könyv szövegébe szinte életet visz és az olvasó fantáziáját megragadja s munkára serkenti. És köznép és vezérnemesség között az új időben feltörekvő városok, melyeknek falai közt kialakulóban van a magyar nemzeti polgárság, hogy átvegye megillető szerepét a magyarok további történeteiben a második évezred küszöbén: mindez egy könyvbe foglalva dokumentuma úgyszólván egy erős, szívós, nagy tehetségű faj ezer éves életének, alkotó hatalmának, szellemi felsőbbségének, vezértehetségének és erkölcsi tartalmának.
Én áhitattal lapozgattam e könyvet és szívemben hálával telten tettem le. Minden könyv, a mely a magyarokról igazsággal és hozzáértéssel van megirva, valóságos éposz a magyar faj dicsőségre hivatott voltáról. Maga ez a faj, lelke izmaival – ha szabad e szót használni – kimagaslik, mint egy művészi alkotás és árnyékában biztosságot, védelmet, kiméletet élvezve, szeliden tenyésznek más fajok háborítlanul, melyek a magyar nélkül a sors szeszélyeinek és a szomszédos kapzsiságának martalékává lennének.
Rákosi Jenő.
VASVÁRMEGYE CZÍMERE.
