MÁSODIK REND: Tüdőscsigák (Pulmonata)
MÁSODIK REND: Tüdőscsigák (Pulmonata)
A mi csigáink legnagyobb része, szárazföldiek és viziek egyaránt, a tüdőscsigák rendjébe tartoznak, ezek tehát a mi legközvetlenebb ismerőseink. Valamennyien a levegőből lélekzenek, a vízben élők is, ezeknek tehát levegővétel céljából időnként fel kell emelkedniök a víz színére. Lélekzőszervük, a nevet adó tüdő, azonos az elülkopoltyús csigák kopoltyúüregével, amelyből azonban hiányzik a kopoltyú – helyesebben csak a lehető legritkábban van meg – és az üreg fala maga szolgál a gázcsere, vagyis az oxigén felvételének és a széndioxid kiválasztásának a szervéül. Ebből a célból az üreg boltozatát nagyon gazdag véredényhálózat szövi be s így a gázcsere a lehető legrövidebb úton végbemehet. Mivel a tüdő teljesen azonos az elülkopoltyús csigák lélekzőüregével, természetes, hogy elhelyeződése is ugyanaz, vagyis a hátoldalon, az állat feje, illetőleg nyakrésze mögött helyezkedik el. A kopoltyúüregtől a kopoltyúk hiányán kívül csak abban tér el nagyon jellemzően, hogy nem tág réssel nyílik a szabadba, hanem csak egy kerek nyíláson keresztül. A nyílás, tudományos nevén pneumostoma, rendesen az állat jobboldalán található, azonban a balra csavarodott házú fajokon megfelelően a baloldalon kell keresnünk. Ezt a nyílást minden nyugodtan mászó szárazföldi tüdőscsigán, házzal bírón és házatlanon egyaránt, jól lehet látni, de ha megérintjük az állatot s az visszahúzódik a házába, vagy ha házatlan s egyszerűen összehúzódik, a nyílás is bezárul, azonban csakhamar ismét láthatóvá válik, ami természetes is, mert hiszen az állatnak állandóan kell levegőt felvennie. Jól látható a vízben élő fajok lélekzőnyílása is, különösen akkor, ha erőszakkal a víz alatt tartjuk őket, mert ilyenkor csakhamar levegőhiány jelentkezik és az azzal küszködő állat kétségbeesve tágítja ki lélekzőnyílását, hogy valamiképpen levegőhöz jusson.
Ha felvágjuk a lélekzőüreg falát, láthatóvá válnak a benne elhelyezett szervek. Azt már említettük, hogy a boltozatát gazdag véredényhálózat szövi be. A véredények, legalább a nagyobb fajokon, mintegy kidagadnak a tüdő faláról és azt erősen recéssé teszik. Ha a legerősebben fejlett edényt követjük a lefutásában hátrafelé, akkor közvetlenül eljutunk a véredényrendszer középpontjához, a szívhez, amely szívburokba zárva a tüdő boltozatán rendesen jó hátul foglal helyet, és pedig a jobbra csavarodott fajoké a jobboldalhoz közelebb. Ha a csiga házán a megfelelő helyen egy kis rést törünk, nagyon jól megfigyelhetjük a szív lüktetését is, vagy megfigyelhetjük e nélkül az operáció nélkül is azokon a csigákon, amelyeknek a héja átlátszó. A szív kamrából és pitvarból áll, és pedig a pitvar a kamra előtt fekszik, ami természetes, mert hiszen abból az irányból áramlik a vér a szívbe, és pedig természetesen már megtisztult, ú. n. artériás vér, a csigák szíve tehát csakis ilyen vért tartalmaz.
A szívtől jobbra egy hosszúkás, rendesen sárgásszínű szervet láthatunk a tüdő boltozatán, ez az állat kiválasztószerve, a veséje, s végül ettől jobbra, a lélekzőüreg jobb zuga mentén egy csőszerű szervet látunk végigfutni, ez a végbél, amely, mint arról könnyen meggyőződhetünk, közvetlenül a lélekzőüreg nyílása mögött végződik. A bélcsatornáról magáról nem kell részletesebben szólnunk, mert annak egész berendezését eléggé behatóan ismertettük a csigákról szóló általános bevezetésben. De azt mégis meg kell említenünk róla, hogy lefutásában rendesen négy hurkot ír le, egy része kitágul gyomorrá s ebbe egyszerű vagy kettős „máj”-vezeték nyílik be. A szájüreg legelején, annak a hátoldalán rendesen egyetlen állkapcsot találunk, egy félköralakúan meghajlott, erős konchinlemezt; de vannak olyanok is köztük, melyeknek ez a szerve eltünt (az ú. n. ragadozó tüdőcsigák legnagyobb részének). Radulájuk távolról sem olyan változatos, mint az elülkopoltyúsoké, de azért korántsem egyhangú; egy-egy sorában rendesen nagyon sok fog van, a középsőfog rendesen háromhegyű, a mellékfogak kéthegyűek, a peremfogak pedig vagy alacsonyabbak a többinél és a perem felé fokozatosan egyre kisebbekké válók, vagy pedig hosszú tövis- vagy áralakú képződményekké lettek, sőt lehetséges az is, hogy a radula valamennyi foga áralakú; ilyen radulája van a ragadozó tüdőscsigáknak. De azért vannak a radulának másféle változatai is.
Központi idegrendszerük sokkal tökéletesebb, mint az elülkopoltyúsoké, ami abban nyilvánul meg, hogy valamennyi idegdúcuk a nyelőcső körül csoportosult s ott e dúcokból és az azokat összekötő, nagyon rövid idegfonatokból álló garatideggyűrű alakult ki. Így természetesen nagyon megrövidült a pleuroviscerális connectivum is, s ami nagyon fontos, megrövidülése következtében elveszítette csavarodottságát. Azonban azért megvan az összeköttetés ebben a tekintetben is az elülkopoltyúsok felé, mert van azért egy tüdőscsiga, a Chilina Gray, amelynek ez az idegnyujtványa hosszabb és felismerhető rajta még a csavarodottság is. Az érzékszerveik közül majdnem mindig jól fejlettek a szemeik, amelyek mindig a fejen lévő tapogatóik végén vagy azok tövén foglalnak helyet. Hogy ezeknek a működése mennyire bizonytalan, arról a bevezetésben már volt szó. Tapintószerveik, a fejen lévő tapogatók száma két vagy három pár, de nagyon ritkán hiányozhatnak is. Helyzetérzőszerveik mindig jól fejlettek, amire szükségük is van, hiszen valamennyien többé-kevésbbé élénken mozgó lények.
Valamennyien hímnősek, ivarszerveik rendesen eléggé bonyolult szerkezetűek, mert vezetékein mindenféle járulékos szervek alakulhatnak ki. Kisebb részük elevenszülő, nagyobb részük petéket rak. Az édesviziek petéi aprók s az anya kocsonyás anyagba burkolva növényekre, kövekre és más efféle tárgyakra erősíti őket. A megtermékenyítés mindig belsőleg, tehát párzás útján megy végbe. Párzószerveik éppen úgy, mint ivarkészülékük többi része is, el vannak rejtve a test belsejébe s az állat onnan csak párzás alkalmával türi ki őket, annak végeztével pedig ismét visszahúzza őket. Nemcsak a szárazföldieknek, hanem a vizieknek sincs szabadon úszó veliger lárvájuk s ilyennel mindössze a tengerpart övében élő Oncidium-félék és Ellobiidák szaporodnak, azonban a vitorla nyomai azért gyakran még felismerhetők.
A bevezetésben már bőven volt szó róla, hogy ezeknek az állatoknak az élete elsősorban attól függ, mennyire tudják megőrizni testük vizét, s hogy legjellemzőbb szervezeti berendezéseik éppen a vízvédelem problémájával kapcsolatosak. Elterjedésüket természetesen elsősorban ez a körülmény dönti el, de jellemző a tüdőcsigák nagyfokú alkalmazkodóképességére, hogy bár ennyire fontos szerepet játszik életükben a víz, egyes képviselőik mégis megtalálhatók még a legszárazabb, sivatagszerű területeken is, mint ahogy otthon vannak a szárazon csaknem minden olyan területen, amelyet nem fed örökös jég.
A tüdőscsigák rendjét az alábbi két alrendre osztjuk fel.
ELSŐ ALREND: Ülőszemű tüdőscsigák (Basommatophora)
MÁSODIK ALREND: Nyelesszemű tüdőscsigák (Stylommatophora)
