1861.
1411861.
A közigazgatás minden ágai között legtöbb kímélő óvatosságot igényel az igazságügy. Míg a politikai rendszabályoknak rögtöni megváltoztatása gyakran baj nélkül létesíthető, az igazság kiszolgáltatásának körében minden rögtönzés fölötte nehéz, gyakran káros, néha veszélyes is.
Két főelvet kell a törvénykezésnek czélba vett átalakításánál szem előtt tartanunk. Egyik az: hogy nemzetünk a törvénykezésre nézve is minél előbb visszanyerje alkotmányos jogait; a másik az: hogy az átalakítás a magánosok jogviszonyai megzavarása nélkül történjék.
142Senki, a kinek jogról és igazságról határozott fogalma van, nem kételkedik azon, hogy midőn a magánjogi törvények változnak is, azon jogviszonyokat, melyek a megváltoztatott törvények alatt keletkeztek, ugyanazon törvények szerint kell megítélni, melyeknek oltalma alatt, melyeknek szabályai szerint létre jöttek.
Ha joguk van a köztörvényhatóságoknak önkeblükben a törvénykezés rendezése iránt intézkedni, joga van más részéről minden polgárnak az államtól pontos és biztos igazságszolgáltatást követelni. A köztörvényhatóság jogát csak a polgárok érdekében, csak azok jogának oltalmára gyakorolhatja, és ha azt úgy gyakorolja, hogy a pontos és biztos igazságszolgáltatás helyett a törvénykezés fönnakadását, zavart és valóságos anarchiát idéz elő, a legnagyobb jogtalanságot követi el, sőt koczkáztatja a nemzet szabadságát is, melyet védnie kellene, mert zavar és anarchia épen oly veszélyes ellenségei a nemzet szabadságának, mint az abszolutizmus önkénye.
A szabadság és abszolutizmus közti harcz oly régi; mint a történelem. Üssük fel a népek történetének könyvét, 143s látni fogjuk, hogy e két nézet, e két elem folytonos küzdésben volt egymás ellen, s hol egyik, hol másik diadalmaskodott. Így volt ez évezredek óta, s így lesz talán még hosszú ideig. De egy feltűnő jellemvonás van mindezen küzdelmeken, az t. i., hogy egyik úgy, mint a másik, mindig akkor bukott meg, midőn nem bírta teljesíteni azt, mit a nemzetnek igért. Az abszolut rendszer korlátolja az egyéni s polgári szabadságot, de igér rendet, nyugalmat, s mindenek fölött anyagi jólétet. A mint azonban kénytelen bevallani, hogy igéretét teljesíteni nem képes, fölébred a népben az elvesztett szabadság iránti sovárgás, türelmetlen lesz, s megtöri a hatalmat, mely szabadságának árát, a jóllétet, sem volt képes megfizetni. Újjal mutassak-e példákra e részben? A szabadságért küzdő párt más részről igér a nemzetnek egyéni s polgári szabadságot, de anyagi áldozatokat vesz gyakran igénybe. A nép a szabadság kincseért gyakran kész áldozatokra is. De a mint a szabadság anarchiává fajúl, mely az egyéni s polgári szabadságot semmivé teszi, a nem teljesített igéret elidegeníti a népet, s tág kaput tár ismét az abszolut hatalomnak. Példa erre Francziaország, mely nem a szabadság harczaiban, hanem az e harczot kisért s követett anarchia súlya alatt annyira kifáradt, hogy nem egyszer tárt karokkal fogadta az abszolut hatalmat, mely őt attól megmentette s az anarchia viszszatérése ellen biztosította. Óvakodjunk: hogy oly ballépéseket ne tegyünk, mik a népnek, mely tőlünk a renddel párosúlt szabadság áldásait várja, a végtelen zavarok és 144anarchia átkát hoznák nyakára, mert ez volna a legrövidebb út az abszolut hatalom isméti megalapítására.
Vannak dolgok, melyeket nagy bölcseség meg nem mozdítani, s ha megmozdíttatnak, lehetetlen helyre hozni.
Az 1848-dik évi törvények hazánk instituczióinak új alakot adtak: más szellem, más kiindulási pont volt, mely azok alkotásában alapúl szolgált, s ezen új alak teljesen és tökéletesen demokraczián alapúl. A közbejött események meggátolták a részletes kifejlődést. Következett a szomorú emlékű 12 év, mely alatt idegen hatalom nélkülünk rendezte azon viszonyokat, melyeket az 1818-diki alapon magunknak kellett volna rendezni; nem csoda tehát, ha minden, mi ekképen támadott, gyűlöletes a hatalom miatt, mely azt behozta, s a mód miatt, melylyel a hatalom eljárt.
De a 12 év folytán az abszolut hatalom által behozott törvények alatt számtalan magánjogviszonyok keletkeztek, miket mellőzni nem lehet, s keletkeztek oly intézetek, mik fölött csak a legnagyobb óvatossággal lehet rendelkezni.
Ámbár tehát minden magyar teljes joggal azt kívánta, hogy az önkény szabta törvények helyett az országgyűlésileg 145alkotott régi törvények lépjenek ismét életbe, azt csakugyan senki nem akarta, de józanon nem is akarhatta hogy a magánjogviszonyok megzavartassanak, vagy a törvénykezésben általános anarchia támadjon.
Az alapeszme tehát régi törvényeinknek visszaállítása. De ezen eszmének valósításánál a főszabály az: hogy a magánjogviszonyok meg ne zavartassanak.
Ezt akarta – úgy hiszem – ő felsége is, midőn az országbírói értekezletnek összehívását megrendelte. Ezt tartottuk szemünk előtt mi is tanácskozásaink folytában. De a magánjogviszonyok méltányos és óvatos figyelemibe vételén felűl van még egy elv, mit én magamra nézve szintúgy kötelezőnek tartok, az tudniillik: hogy semmi oly javaslatot ne tegyünk, mi az 1848-dik évi törvények demokratikus szellemét ismét fölforgatná, a törvény előtti egyenlőséget megsemmisítené, az osztályok közötti gyűlölt különbéget ismét visszaállítaná, egy szóval, habár ideiglenesen is, menthetetlen visszalépést foglalna magában, s meghiúsítaná a nemzetnek 1848-ban tettleg nyilvánított azon törekvését, hogy a magyar nemzet a törvény előtti egyenlőség utal is az európai művelt nemzetek színvonalára emelkedjék. Ne tegyünk ily javaslatot még akkor se, ha azt valamely részben régi törvényeink visszaállítása hozná magával.
146Midőn ő felsége nevében ezen (országbírói) értekezletre összehivattunk, nem azt kérdezték tőlünk: az osztrák törvények tartassanak-e meg, vagy a régi magyar törvények állíttassanak vissza; mert az alapeszme nálunk is, úgy hiszem ő felségénél is a magyar törvények visszaállítása volt: hanem azt kérdezték: hogy a régi magyar törvényeket mennyiben és miképen lehet ismét életbe léptetni, a nélkül, hogy a magánjogviszonyok megzavartassanak? És erre vonatkozólag ismét nem azt kérdezték: hogy minőnek hiszszük a hangulatot az országban, hanem, hogy mi a mi saját nézetünk s meggyőződésünk? Midőn tehát e kérdésre felelek, én sem szabhatom önvéleményemet, melyet nyilvánítok; egyik vagy másik törvényhatóság nézetéhez. sokaknak vagy keveseknek meggyőződéséhez, hanem saját meggyőződésemet kell követnem. Nyitva áll kebelem a kapaczitácziónak, származzék az sokaktól vagy kevesektől, de végre a meggyőződést, melyre jutottam, kötelességem határozottan kijelenteni, hacsak hazudni nem akarok, véleményem gyanánt adva elő azt, mi másoknak az enyémtől eltérő, sőt azzal ellenkező véleménye volt.
Tiszteletben tartom én is a közvéleményt, elismerem fontosságát még az izgatottság közepette is. Tudom, hogy a közjogi törvények gyakran a közhangulat izgatottságának pressziója alatt születnek. De kalamitásnak tartora, ha a magánjogviszonyok ily izgatottság pressziója alatt intéztetnek el. Ilyenkor a jogtalanúl károsodott magánpolgárnak szava gyengébb, semhogy az izgatottság zaján fölülemelkedjék; 147de azért az egyesek szenvednek, jogtalanúl, gyakran igazságtalanúl, s a haza sem nyer ez által.
Valamint kimondottuk véleményünket az iránt, hogy a régi törvényeknek változtatás és hiánypótlás nélküli teljes visszaállítása lehetetlen, nem kérdezve, tetszik-e véleményünk másoknak: Úgy minden egyes tárgynál ki fogom mondani nézetemet azon kérdésre: ha azon tárgyra vonatkozó része a magyar törvényeknek vísszaállítható-e a magánjogok megzavarása vagy demokratikus instituczióink fülforgatása nélkül: kimondom, ha nézetemet mások kárhoztatják is: kimondom, ha egyedül állok is, sajnálva ez elszigeteltséget. de egyedül ez által meg nem ingatva meggyőződésemben. Daczolni senkivel nem szeretek, legkevésbbé a közvéleménynyel: de nyomorúltúl jártam volna el eddigi politikai pályámon, ha, meg nem tanultam volna, hogy akkor, midőn egy részről a kizhangulat, más részről önlelküsmeretem között kell választanom, s egyikkel vagy másikkal ellenkezésbe kell jönnöm: inkább tűrtem a közvélemény gáncsit, mint önlelkiismeretemét.
Ismétlem, hegy előttem is, valamint úgy hiszem az egész értekezlet előtt, alapeszme a régi magyar törvények visszaállítása; de a hol s a mely tárgyban azok visszaállításából a jogviszonyok megzavarását vagy instituczióink demokratikus szellemének fölforgatását hiszem bekövetkezőnek, ott kétkedés nélkül ellene szólok s nem tartóztat az, 148hogy több vagy kevesebb tartatik-e meg ez által az osztrák törvénykönyvből. Engem gyűlölet nem vezethet. Tudom, hogy a közhangulatban is nagy részt politikai okokból származik az ellenszenv; de midőn a régit kénytelen vagyok valamiben változtatni, mert a régi lehetetlen: nem szubjektive, hanem objektíve akarom tekinteni a teendő változtatást s nem tartom helyesnek, hogy az idegen hatalom műve iránti gyűlöletből saját polgártársainknak tegyek kárt.
Az örökösödési törvényeknél is egyszer mindenkorra egész általánosságban kijelentem, hogy én az ősiséget, melyet az 1848. évi XV. törvény elvben eltörlött, visszaállítani egyáltalán nem akarom. Politikai életem legnagyobb része folyt le azon küzdelemben, melyet elvtársaimmal együtt a régi feudalizmusnak káros maradványai ellen folytattunk. Ezek közé számítottuk az ősiséget is, melynek bilincseiből kiszabadítani a nemzetet legfőbb törekvésünk vala. Küzdöttünk, hogy e hazában is szabad legyen ember és föld, hogy kiki tulajdonát valóságos tulajdonának tekinthesse, s birtokát a lehetőségig biztosnak. És miután sok nehéz küzdés után 1848-ban czélt értünk, ki fogja tőlem méltányosan követelhetni, hogy segítsem ismét lebilincselni a tulajdont, minek fölszabadulását oly forrón óhajtottam? És tegyem ezt azért, mert időközben politikai szerencsétlenségek folytán egy jogtalan hatalom idegenszerű működése 149léptette életbe részletesen azt, mit mi magunk elvben elhatároztunk? S mert a mit az 1848-diki törvényhozás határozottan kimondott, hogy tudniillik az ősiség teljes és tökéletes eltörlésének alapján dolgoztassék ki a polgári törvénykönyv, azt a közbejött események miatt nem a magyar miniszterium, hanem a törvénytelen osztrák kormány hajtotta végre: én magát az 1848-ban kivívott elvet is ellökjem vagy feláldozzam? Ennyit a közhangulatnak, ha csakugyan közhangulat az, áldoznom lehetetlen; önmagamhoz s elveimhez hűtlen nem lehetek.
A magyar nemzet 1848-ban a népre és a népnek minden osztályára teljes egyenjogúságot hozott be; sem néptől, sem nemzetiségtől nem vett el jogokat, hanem adott kinek-kinek igazság és méltányosság szerint. És ugyanazon pillanatban, midőn megtette azt, mivel az igazságnak tartozott, megtámadtatott fegyverrel minden oldalról öntestvérei által, kik harczoltak azon meggyőződésben, hogy nemzeti jogaikért harczolnak, miket mi csorbítani nem akartunk; és ha e részben valami követelésük még volt; azt harcz nélkül is szívesen teljesítettük volna; ők azonban harczoltak, véresen és talán akaratjuk ellen más érdekekért, nyeremény nélkül, polgári harczban, minek még dicsősége is mindig fájdalmas.
150A mely nemzet 1848-ban elég erős és eszélyes volt, senki által, még az események által sem kényszerítve, minden politikai jogot megosztani a népnek minden osztályával: elég erős és eszélyes leszen ezentúl is arra, hogy a nemzetiségek kérdésében is igazságos legyen e honnak minden polgára iránt.
És Zágrábmegye nem elégli meg, hogy méltatlan vádjaival gyűlöletet fejez ki és gyűlöletet akar gerjeszteni ellenünk önhazánkban is, hanem még gyűlöletessé akarja tenni a magyart a külföld előtt is, mert ránk fogja, hogy mi egy nagy államot akarunk alapítani, mely a Kárpátoktól a Balkánig, sőt talán Konstantinápolyig terjedne, s mely szerintünk nem Magyarország leendene, hanem kizárólag magyar (magyarisch).
Pedig jól tudja Zágrábmegye, hogy nem mi vagyunk azok, kiknek óhajtásaik ilynemű terveken járnak; mi óhajtjuk, hogy e haza erős legyen polgárainak egyetértése által, fölvirágozzék jótékony s igazságos törvények alatt: de határait terjeszteni, más idegen állam birtokára vágyni, más szabad népet meghódítani akarni szándékunk nincs, még ha tehetségünk oly nagy volna is, hogy e czélt könnyen elérhetnők.
Midőn azon őszinte készségünket, hogy fátyolt vessünk a múlt idők szomorú eseményeire, más részről annyi 151váddal, keserűséggel látom viszonozva, nem örömest mondom ki, de akaratlanúl eszembe jut: hogy rendesen nem a sértett fél az, ki a méltatlan sérelmet nehezen felejti.
Azt a vádat, hogy mi hódított országoknak szeretnénk tekinteni a három egyesült királyságot, nehezteléssel utasítjuk el magunktól. Tudjuk mi azt, hogy kölcsönös viszonyainknak alapja nem bódítás. De ha hódítással vette volna is kezdetét Magyarország birtoklása azon országokban, arra hivatkozni méltatlanságnak, s valóban fonákságnak tartanók. Mi a hódítást soha nem ismerjük el érvényes jogalapnak a hódított nép irányában; s azt hiszszük: hogy a hódított nép kötelességei csak addig terjednek, meddig a hódítónak fegyvere ér. Morális kötelességet csak a szerződésileg, vagy a szó nélkül ugyan, de kényszerítés nélküli folytonos cselekvényekben nyilvánúlt szabad beleegyezés vonhat maga után. Mi a három egyesült országot társainknak tekintjük, kik önként, szabad akaratból, sorukat a mi sorsunkkal már századok előtt összekötötték és századok óta jóban, rosszban osztoztak velünk. Felsőbbségi hatalomról, alárendelt helyzetről közöttünk szó nem lehet, hanem csak a kölcsönös egyetértéssel kötött százados egyesülés föntartásáról.
152Magyarország valószínűleg nem fog a birodalmi tanácsba lépni; mi Magyarország törvényes önállását föl nem áldozhatjuk; a sanctio pragmaticát, mely ezen önállást biztosítja, fül nem forgathatjuk; azon szent és sérthetetlen alapszerződést, melyet őseink az uralkodó házzal kötöttek, s mely a nemzet és fejedelem jogainak egyformán alapúl szolgál, meg nem semmisíthetjük; az adó- és katonaajánlás jogát, mely századok óta a nemzetet illette, idegen kezekbe nem adhatjuk a törvényhozás jogát a magyar királyon kívül senkivel mással meg nem oszthatjuk; egy szóval: Magyarországot törvényes önállásától, függetlenségétől és alapszerződésekben biztosított ősi alkotmányától megfosztva, octroyrozott alkotmányú osztrák provincziává nem tehetjük.
Vajha az egyetértés békítő szelleme lengené által szent István koronája minden országait; minden népeit, hogy legyenek egységökben erősek, egyesült erejök által szabadok és minden időben méltányosak egymás iránt! A mi akaratunk komoly és határozott ezen egyetértésnek létrehozására és föntartására nézve, mi nem fogjuk engedni, hogy a múlt idők keserű emléke a méltányosság békülékeny indulatját elfojtsa keblünkben: és ha még sem sikerül egygyé tenni ezt a hont: legyen Isten bíró közöttünk és azok közt, kik miatt a kitűzött szent szélt elérni lehetetlen lőn!
153A képviselői állás elfogadása polgári kötelesség, s e kötelesség annál szigorúbb, mennél veszélyesebb az ország helyzete.
A bizalom ajándék, melyet követelni senkinek joga nincs. A bizalom még akkor is megtisztelés, midőn a választók kisebb számától ered.
Igéreteket választóimnak nem teszek. Mit lelkemismerete és meggyőződésem parancsol, azt követni fogom igéret nélkül is. Ezekkel ellenkezőt nem tehetnék, nem igérhetnék: méltatlan volnék a bizalomra, ha igérnék ámításul s a meg nem tartásnak titkos gondolatával.
Az egyedüli programm, a mit adhatok, harmincz évi nyilvános politikai életemnek elvei, melyekhez hűtlen soha nem voltam.
Elmondhatnám én is programmképen azon ingatlan meggyőződésemet, hogy az ország törvényes önállása, függetlensége s az alkotmányos szabadság alapföltételei nemzel; létünknek, melyeket semmi árért semmi nyomás alatt föl nem áldozhatunk. Minden csorba, mit ezeken önmagunk ejtenénk, halálos seb volna a nemzet életén.
De ez nem programm. Ez mélyen gyökerezett hitvallása 154nemzetünknek, melyet sem anyagi kecsegtetések, sem nehéz szenvedésünk isméti megújulása, sem a veszély, mely honunk fölött lebeg, ki nem irthatnak szívünkből, s a mely magyarnak kebeléből kihalt ezen érzelem, az már búcsút vett a honszeretet magasztos érzelmétől és a becsülettől.
Nem programm tehát, a mit mondok, csak megemlítése azon általános közérzelemnek, mely nem egyeseké, nem párté, hanem az egész nemzeté. S a mely pillanatban e szent érzelem általános közérzelem lenni megszűnnék, ott állana nemzetünk az öngyilkosság küszöbén, elfordulna tőlünk az igazságos isten oltalmazó kegyelme.
Képviselői vagyunk a nemzetnek, mely kezünkbe tette le sorsát, becsületünkre, belátásunkra bízta jövendőjének biztosítását. Föladatunk fontos, állásunk nehéz, mert rendkívüli a helyzet, melybe jutottunk. Voltak alkotmányos életünkben máskor is esetek, melyekben fontos közjogi kérdésekre nézve fejedelem és nemzet egyet nem értettek voltak idők, midőn a vitákból káros viszályok támadtak. De akkor fejedelem és nemzet ugyanazon egy alapon állottak, a közösen elismert magyar alkotmány alapján: ugyanazon törvényekre hivatkozott mindenik fél, s nem a törvények érvénye, hanem azok magyarázata volt a vita tárgya. 155Most azonban nem állunk közösen elismert alapon; nem egyes közjogi kérdések, nem a törvények értelme, hanem alkotmányunk lényege s alaptörvényeink érvénye vonatié kétségbe. Alkotmányt nekünk is akarnak adni, de nem azt, mit tőlünk hatalommal elvettek, hanem egy másikat, újat, idegenszerűt, darabját azon közös alkotmánynak, melyet az egész birodalomra készítettek. De nekünk adott alkotmány nem kell; mi visszaköveteljük ősi alkotmányunkat, mely nem volt ajándék, hanem kölcsönös szerződések által állapíttatott meg s a nemzet életéből fellett ki; azon alkotmányt, melyet időnként a kor kivánatihoz mi magunk alkalmaztunk. s mi magunk akarunk ezentúl is alkalmazni: azon alkotmányt, melynek alapelveit századok szentesítették. Mellettünk jog és törvény állanak és a szerződések szentsége, ellenünk az anyagi erő.
Ennyi baj és veszély között kettőre lesz főként szükségünk: szilárdságra és óvatosságra. Engedni ott, hol az engedés öngyilkosság, koczkáztatni ott, hol arra szükség nem kényszerít, egyiránt bűn volna a nemzet ellen.
Alkotmányos életünknek s nemzeti létünknek alapföltétele az országnak törvényes önállása s függetlensége. Első és legszentebb kötelességünk tehát minden erőnket, minden tehetségünket arra fordítani, hogy Magyarország 156Magyarország maradjon s alkotmányszerű önállása és függetlensége sértetlenül fönntartassék.
A sanctio pragmatica nem egyszerű diploma, nem octroyrozott adomány vagy igéret, hanem kölcsönös egyezkedés folytán kötött alapszerződés, melyben egyrészről őseink a habsburgi ház nőágának javára ünnepélyesen lemondottak azon jogról, hogy a habsburgi ház fiágának kihaltával szabadon választhassák királyukat, másrészről pedig III. Károly, ki a nemzet ezen szabadválasztási jogát 1715-ben is a 3-ik t.-szikkelyhen nyiltan elismerte, a nemzet részéről kikötött föltételek teljesítését, az ország önállásának, függetlenségének, jogainak, szabadságának, törvényeinek főntartását igérte. Az ekép szabad egyezkedés mellett kötött kétoldalú alapszerződés teljes erejében s minden föltételeivel együtt életbe lépett, minden, azután következett koronás királyok által megtartatott, az abban foglalt biztosítások újabban s részletesebben ismételtettek s a jogszerűen kötött szerződést jogszerű gyakorlat szentesítette. Lehet-e most azon szerződést egyoldalúlag megszegni s a nemzettől követelni azon kötelezettséget, mi abban foglaltatik, de a kötelezettség föltételeit mellőzni, vagy hiányosan és csak némely részben teljesíteni?
Midőn egyrészről, mind a sanctio pragmaticában, mind egyéb törvényeinkben ily világosan ki van fejezve a közöttünk 157és az örökös tartományok között létező azon törvényes kapocs, mi az uralkodóház ugyanazonosságában áll, vagyis a personalunio, ennél szorosabb kapcsolatnak, a valóságos realunionak nyoma törvényeinkben nincs; sőt a felhozottak kétségtelenné teszik, hogy realunio közöttünk és közöttük nem is létezett s azt létrehozni Magyarországnak szándéka soha sem volt.
Ha bármikor megtörténnék, mi ha talán a közel jövőben nem valószínű is, mégsem lehetetlen, hogy a most uralkodó ház nőágban is kihal, Magyarország királyválasztási joga a sanctio pragmatica értelmében a nemzetre ismét visszaszálland, s ha akkor Magyarország külön királyt választ, fölbomlik azon állam, melynek egységét az osztrák államférfiak Magyarország önállásának megsemmisítésével akarják most létre hozni. Fölbomlik erőszak nélkül, jogszerűen; fölbomlik azért, mert az egyetlen kapocs, az uralkodó háznak ugyanazonossága, megszűnt. Pedig ha léteznék ezenkívül más kapocs is közöttünk és közöttük, az még fennmaradván, az egész államot összetartaná, valamint például Anglia, Skóczia és Irland között nem szűnnék meg a kapcsolt az uralkodó ház kihaltával, mert azok nem personal-, hanem realunióban vannak egymással.
Sőt megtörténhetik a birodalomnak ilyképeni jogszerű fölbomlása, a fejedelmi háznak teljes kihalta előtt is. 158Mert azon sanctio pragmatica, mely az örökös tartományokra nézve megállapíttatott, s azok által elfogadtatott, azt rendeli, hogy III-ik illetőleg VI. Károly és I. József ágainak teljes kihaltával I. Leopold leányait, s azok maradékit, ezek után pedig a fejedelmi háznak minden egyéb ágait illesse az örökösödés első szülöttségi sorban. A magyar trónöröklési törvény az 1723-dik évi 2-dik czikkely Károly és József ágainak teljes kihaltával a trónöröklést egyedül I. Leopold maradékaira szorítja, s azt a fejedelmi ház többi ágaira semmi esetben ki nem terjeszti. Ha tehát III. Károlynak, I. Józsefnek és I. Leopoldnak minden maradékai teljesen kihalnának. Magyarország szabadon választaná királyát, az örökös tartományok pedig, az általuk elfogadott sanctio pragmatica értelmében, ugyanakkor a fejedelmi háznak más valamely még fennlevő ágát tartoznának uralkodójokul elismerni. Ez a lényeges különbség is figyelmet érdemlő bizonysága annak, hogy Magyarország és az örökös tartományok között realunio nem köttetett.
Magyarország törvényei szerint a kiskorú magyar királynak gyámja – az ország nádora; határozottan kimondja ezt a nádori hivatalról 1485-ben alkotott törvénynek második czikke, melyet az 1681: I. t.-cz., az 1715: V. t.-cz, és a sanctio pragmatica megkötése után is az 1741: IX. t.-cz, és 1790: V. t.-czikkek újabban megerősítettek. 159Ellenben az örökös tartományokban a kiskorú fejedelem gyámsága annak legközelebbi atyai rokonát illeti. A fejedelem kiskorúsága esetében tehát törvény szerint Magyarországban is más, az örökös tartományokban is más áll az országlás és kormányzat legmagasabb fokán. Lehet-e oly országok közt, melyekben az országlás és kormányzat mind személyzetre, mind rendszerre és formára nézve egymástól annyira különböző; más és szorosabb kapcsolat, mint az uralkodóház ugyanazonossága. Képzelhető-e ily viszonyok között egyik vagy másik ország közjogi állásának teljes felforgatása nélkül szorosabb realunio?
Magyarország, az uralkodó-házzal szerződött, nem az örökös tartományokkal: szerződött az örökösödés fölött, nem valamely szorosabb közjogi kapcsolat fölött, sőt még azon szerződésben is kikötötte független önállásának biztosítását. Ezen szerződést kész leend Magyarország mindenkor megtartani. de azt megváltoztatni, s helyébe szorosabbat állítani, magát az örökös tartományok érdekeinek lekötni, s ezáltal alkotmányos önállásáról lemondani, szándéka bizonyosan nincs. Számtalan jogviszony létezik mind a köz-, mind a magánjog körében, mi az egyik vagy másik félnek alkalmatlan; de ha minden ilyen jogviszonyt föl lehetne forgatni, mert az egyik félnek érdekei annak megváltoztatását kívánják, s kivált ha fel lehetne forgatni olyképen, 160hogy az egyik fél tartsa meg a mire kötelezte magát, a másik azonban nem teljesíti a kikötött föltételeket, mert azok neki terhesek: úgy sem a törvény, sem a szerződések nem nyújtanának biztosítást, hanem egyedül az erő volna a jognak mértéke.
És ha tekintjük Svéczia és Norvégia példáját, láthatjuk; hogy két állam csupán personalunio mellett is megállhat egymással; s mi, kik az örökös tartományokkal hasonlóúl personalunio mellett ugyanazon uralkodóház alatt állunk, közjogilag egymástól függetlenűl miért nem állhatnánk meg testvérileg egymás mellett, ha egymás jogait és érdekeit kölcsönösen tiszteletben tartjuk? Midőn mi Magyarország alkotmányos tanállását, függetlenségét a hatalom szava ellen védjük, midőn óvakodunk azon szorosabb kapcsolattól, melyet alkotmánynak némi visszaállításának fültétele gyanánt akarnak reánk kényszeríteni, nem kivánunk ellenségesen föllépni az örökös tartományok alkotmányos népei ellen. Nem akarjuk mi a birodalom fönállását veszélyeztetni, s készek vagyunk azt, a mit tennünk szabad, s mit önállásunk s alkotmányos jogaink sérelme nélkül tehetünk, a törvényszabta szigorú kötelesség mértékén túl is méltányosság alapján politikai tekintetből megtenni, hogy azon súlyos terhek alatt, miket az eddig fönállott abszolut rendszer fonák eljárása összehalmozott, az ő jólétök s azzal együtt a mienk is össze ne roskadjon, s a lefolyt nehéz idők káros következései róluk és rólunk elháríttassanak. De csak mint önálló független szabad ország akarunk velök, 161mint önálló független szabad országokkal érintkezni: csak ezen úton fogjuk érdekeinket és az ő érdekeiket összhangzásba hozhatni, s határozottan visszautasítunk minden alárendeltséget, minden egybeolvadást, akár a törvényhozás, akár a kormányzat terén, mert ez önállásunk föláldozása volna, mit tennünk merőben lehetetlen.
Mi teljes jogegyenlőség alapján akarjuk kifejteni s biztosítani alkotmányos életünket. Akarjuk, hogy a polgári jogok teljes élvezetére nézve sem vallás, sem nemzetiség a hon polgárai között különbséget ne tegyen s akarjuk, hogy más nemzetiségű honfitársaink nemzetiségi igényei mindenben, mi az országnak politikai szétdarabolása, s törvényes függetlenségének föláldozása nélkül eszközölhető, még ezen országgyűlésen törvény által is biztosíttassanak.
Az uralkodásnak végczélja nem lehet a hatalom nagysága; a hatalom csak eszköz, a végczél a népek boldogítása.
162Harczban s a cselekvés terén gyakran szükséges a merészség, mert az erőt felfokozza, s ezáltal a sikert biztosíthatja. De köztanácskozásokban inkább szeretem a szilárdsággal párosúlt óvatosságot. Merészség a politikában csak akkor van helyén, midőn tetemes erőre támaszkodik, e nélkül mindig koczka, mely többnyire vakra fordul.
Félénk, sőt gyáva az, ki önszemélyét félti, midőn hazájának sorsa forog kérdésben; de ki maga nem fél, hanem félti a hazát, óvatos nem azért, hogy magát baj ne érje, hanem, hogy a haza ne szenvedjen, az – nem félénk, nem gyáva.
Önsorsunkról magunk rendelkezhetünk, s ha koczkára teszszük azt, önmagunk szenvedjük kárát. De mások sorsát, mit a bizalom hitünkre bízott, a haza sorsát, mely becsesebb előttünk saját életünknél, féltenünk kell minden veszélytől, s a szeretet óvatosságával kell azt megőriznünk koczkáztathatunk mindent a hazáért, de a hazát koczkáztatnunk nem szabad.
TUDOM én azt, hogy ellenségeink a lefolyt nehéz idők alatt csordultig töltötték méltatlan szenvedéseink poharát. Tudom, hogy jól esnék a fájdalomnak keblünkbe fojtott árját kiöntenünk, s tudom, hogy, midőn a méltó neheztelésnek 163fölzaklatott indulata elragad, kárt és veszélyt, mi abból következhetnék, fontolóra venni fölötte nehéz. Érzem én is mindazt, mit minden magyar érez azok ellen, kik annyi életett s életörömöt, annyi boldogságot feldultak e hazában. De érzem keblemben azon erőt is, hogy jobban tudom szeretni e hazát, mint gyűlölni ellenségeinket; s inkább elfojtom szívemben a keserűséget, semhogy az oly lépésre ragadjon, mely káros lehetne a hazára.
Oly időben, midőn a méltatlan szenvedések özöne minden honfikeblet fellázított s a feldúlt bizalom helyébe gyanakodás, sőt talán gyűlölség lépett, könnyebb a merészség politikáját követni, mint az óvatosságét. Ilyenkor a keserűség szava minden kebelben viszhangra talál s a felzúdult szenvedély örömestebb hallgat a merész tanácsra, mint az óvatosság intő szavára. Izgatott időben könnyebb az indulatok árját követni, mint azt a hon érdekében csillapítani.
A ki ellenben a hon erejét a helyzet veszélyeihez mérve azon meggyőződésre jutott, hogy több óvatosságra van szüksége, mint merészségre s el van határozva a türelmet vesztett kedélyek ingerültségével szemben szilárdság mellett óvatosságot is tanácsolni; gyakran kiteszi magát félreértéseknek, sőt talán gyanúsításnak is, miket eltűrni csak azért, hogy a haza ne szenvedjen, lelki erőt kíván s 164politikai bátorságot. Az óvatosság, még ha túlzott volna is, mindig figyelmet érdemel, mert a túlzott merészség több kárt okozhat, mint a túlzott óvatosság.
Tisztelem én a közvélemény hatalmát, s tudom, hogy az oly hatalom, mely vagy elsodor, vagy eltipor. De tudom azt is, hogy izgatott időben gyakran fölötte nehéz elhatározni, mi a valóságos közvélemény, mert minden ember hajlandó közvéleménynek tekinteni azt, a mit maga óhajt, s több ízben tapasztaltam, hogy nem a leghangosabb szó volt a valóságos közvélemény. De van egy hű barátom, kinek szava még a közvélemény szavánál is fontosabb előttem, kivel én soha nem alkuszom, mert parancsát szentnek tartom, s kinek neheztelését magamra nézve legsúlyosabb csapásnak tekinteném, e hű barátom: önlelkiösméretem. Ennek parancsát követtem most is, midőn nyiltan, határozottan s tartózkodás nélkül jelentettem ki meggyőződésemet: a tisztelt ház határozni fog belátása szerint, én teljesítettem kötelességemet.
Helyzetünkben nem szabad más érdeket ismernünk, mint a hon érdekét, nem szabad más érzelmeknek odaadni 165magunkat, mint a honszeretet érzelmeinek: pedig a hon érdeke szenved az által, ha a tanácskozások hevében gyakran talán számítás, vagy sértő szándék nélkül ejtett hevesebb szónak sajgó emlékét kiviszszük e teremnek falai közül, s átvisszük a magán életbe: s ha lett volna keserűség, ne újítsuk meg azt emlegetés vagy czáfolgatás által.
Felszólalásomnak oka és czélja az, hogy egy tisztelt képviselő társunknak, – ki fájdalom közülünk végkép kilépett, – némely fölhozott állításaira megtegyem észrevételeimet. E képviselő társunk Révész Imre úr volt. Debreczen városának egyik képviselője, kinek végképi távozását fölötte sajnálom! Nem szokásom üres szavakat mondani. bókokat még kevésbbé: ő a fenforgó lényeges kérdésre nézve más nézetből indúlt ki, mint én; de tisztelem észtehetségét s jellemének szilárdságát s azért, ismétlem, hogy távozását veszteségnek tartom.
Nem is azért teszek észrevételeket állításaira, hogy polémiába bocsátkozzam, mely által a fenforgó főkérdés végeldöntését illetőleg a tisztelt háznak tagjaira hatni akarnék: hanem főkép, sőt egyedül azért, mert tartok tőle, hogy ha némely állításai e házban megjegyzés nélkül hagyatnak. közös elleneink fegyverűl használják azokat ellenünk, még talán balúl is értve, vagy szándékosan félremagyarázva. Követem e részben előadásának azon szavait, hogy »a köztanácskozások nem csupán szónoklatokra, de arra is valók, miszerint egymás nézetei irányában, ha a közjó kívánja 166észrevételeinket honfiúi szeretettel – megtegyük s türelemmel fogadjuk.«
Én a hódítást az elnyomott nép irányában mint jogalapot soha el nem ismerem, és azt hiszem, hogy a hódítónak joga csak fegyverének hatalma, és csak addig terjed, a meddig fegyvere ér. A hódítottnak nincsenek morális kötelezettségei a hódító irányában, és azon országokban, melyek kezdetben hódítás által alakultak, valóságos jogalapúl nem a hódítás maga, hanem a hódítottaknak nyilvánosan kijelentett, vagy tettleg bizonyított utóbbi elismerése képezi. Magyarországra vonatkozólag elvem az, mit 1790-ben az ország rendei is kimondottak október 5-ki föliratukban, hogy t. i. »a királynak és az országnak jogai az örökösödési szerződéseken alapulnak, melyeket, a feleknek megváltoztatni nem szabad.«
A tisztelt ház most már szavazat által fogja eldönteni, föliratban vagy határozatban mondjuk-e ki azt, mit mondanunk kell, s mondani akarunk. A többség akarata fog határozni. De bár mikép dőljön el a kérdés, egyet tartanék szerencsétlenségnek a hazára nézve, ha a különböző véleményűeket keserűség választaná el egymástól. Czélunk egy: a haza boldogítása. Véleményeink ugyanazok mindazon 167jogtalanságokra nézve, mik ellen felszólalunk; nézeteink csak a módra nézve voltak egymástól eltérők, csak az útra, sőt talán nem is az útra, hanem csak az első lépésre vagyunk különbözők. Lehet, hogy nehéz szenvedések várnak még reánk, küzdelem és erélyes működés mindenesetre, és ha mi akkor valamennyien egymás mellett nem állunk együtt és egymásért, a haza fogja szenvedni kárát. A felelősséget ne hárítgassuk egymásra, ennek csak elleneink örülnének; felelünk és küzdünk valamennyien egy magasztos czélért, a haza javáért. Hazánk sorsa a mi sorsunk is, egyik félé úgy, mint a másiké, egy szóval mindnyájunké. És ha egyszer-másszor részletekben talán különböznek is véleményeink, ne felejtsük, hogy a főtárgyban egyek vagyunk, arra nézve magunk között rnegszakadni soha sem fogunk.
Azon eljárás, mit a legmagasabb királyi leirat követ, midőn törvényeinkről s jogainkról abszolut hatalommal rendelkezik, s az október 20-iki diplomának s a február 26-iki pátensnek alapjára akarja fektetni a magyar alkotmányt, lehet talán egy oktroyrozott alkotmány behozatalára intézett kisérlet; de a magyar alkotmány visszaállítására bizonyosan nem vezet. – De mi le nem mondhatunk az ország azon alkotmányos jogáról, miszerint a törvényhozó hatalmat a fejedelem és a nemzet csak együtt és közösen gyakorolhatják; mi egyoldalú s abszolut törvényhozást hazánk fölött 168jogosnak s alkotmányosnak el nem ismerhetünk. – Erő és hatalom felfüggesztheti ismét alkotmányos jogainkat, oktroyrozhat, rendelkezhetik: de mi kénytelenek vagyunk e felfüggesztést, az ily rendeleteket és minden oktroyrozást alkotmányellenesnek, s a tizenkét évig fennállott abszolut rendszer újabb alakú folytatásának tekinteni és azokhoz sem beleegyezésünkkel, sem megnyugvásunk kijelentésével nem járulhatunk; mert ha ezt tennők, – hűtlenek volnánk a törvényhez, hazához, – s minlelkiismeretünkhöz.
És ha legszentebb kötelességünk nem parancsolná is; hogy minden oktroyrozás ellen tiltakozzunk, akkor is ragaszkodnánk saját ősi alkotmányunkhoz: mert azon alkotmány, mely a nemzet életéből fejlett ki, a nemzettel együtt élt, alakúlt és tágúlt, rendszerint czélszerűbb is, állandóbb is, mint az oktroyrozott alkotmányok. – Hivatkozhatunk e részben a történelemre; felhozhatnánk példákat Európa más országaiból; de csak azt említjük meg, hogy az osztrák birodalomban 1848 óta hányféle alkotmány, vagy annak helyét pótoló másféle rendszer oktroyroztatott, melyeknek legnagyobb része csak igen rövid ideig élt, egy része pedig soha életbe nem lépett.
Nem akarjuk mi veszélyeztetni a birodalom fennállását, nem akarjuk a sanctio pragmatica szerint jogosan fennálló kapcsolatot felbontani Hiszen a personalunio is kapcsolat, 169melyből közös viszonyok származnak, és mi e viszonyokat figyelemben kívánjuk mindig tartani. – Az 1858-iki III. törvényczikk is határozottan kimondotta 13-ik szakaszában: hogy »a magyar miniszterek egyike folyvást Ő Felségének személye körül legyen, s mindazon viszonyokba, melyek a hazát az örökös tartományokkal közösen érdeklik, befolyván, azokban az országot felelősség mellett képviselje.« – Világos a törvény ezen rendeletéből, hogy az 1848-iki magyar országgyűlés is fenn akarta tartani azon kapcsolatot, mi a sanctio pragmaticában ki van fejezve, s az ebből eredő közös viszonyokra nézve saját törvényes kormánya által akart érintkezni az örökös tartományok törvényes kormányzatával.
És a mennyiben a két egymástól független kormányzatnak egymássali érintkezése, különösen a törvényhozás elé tartozó tárgyakra nézve netalán elegendő nem volna, készek vagyunk mi, az örökös tartományok alkotmányos népeivel, mint önálló szabad ország, függetlenségünk megóvása mellett esetenkint szabadon és nyílt őszinteséggel érintkezni. – Ily módon minden egyes esetben sokkal könnyebb leend tisztába hozni a közös viszonyokat, mint egy közös birodalmi tanács által, melyhez mi csak alkotmányos önállásunknak és leglényegesebb jogainknak feláldozásával küldhetnénk képviselőket, s melybe Magyarország már előre azon aggodalommal lépne be, hogy minden szóbeli bíztatások daczára végre mégis osztrák provincziának fog tekintetni, s azon kisérlet, mit századokon keresztül az abszolút 170hatalom gyakran, de sikeretlenül ismételt, – a beolvasztás kisérlete – majd az alkotmányosság színe alatt kezdetik meg. – Ezen aggodalom és a bizalmatlanság, mely az aggodalom kisérője, minden lépésben rendkívül nehezítené, sőt gyakran lehetetlenné tenné a tanácskozások folyamát, s végre magát a birodalmi tanácsot is szétbontaná, vagy a majoritást oly eljárásra vezetné, mely keserűséget, sőt gyűlölséget vonna maga után, – nem egyes emberek közt, hanem nép és nép, ország és ország között, – mi kétségtelenül a legnagyobb csapás volna, mi a birodalmat érhetné.
Közös viszonyokat egyenjogú felek között csak kölcsönös bizalommal lehet elintézni. De kényszerítéssel kölcsönös bizalmat megalapítani lehetetlen. A hol nincs aggodalom és nincs is ok reá, a hol kényszerítés nem zárja ki a szabadakaratot, ott a közös érdek a legbiztosabb kapcsolat.
Nem mindig a legbiztosabb, – legjobb és legolcsóbb azon kormányzat, melyet egy naptól a másikig vezetni legkönnyebb és legkényelmesebb. – A kormányzat rendszerének hiányai, s a kormány vezetésében elkövetett hibák gyakran csak idő múlva termik meg a keserű gyümölcstat; és azon státusférfiak, kik az állam egyes részeinek különböző 171viszonyait, s elágazó lényeges érdekeit kellőleg nem méltányolják, és a nehezebb kérdéseknek fárasztó megoldását vagy mellőzik, vagy valamely theoriában felállított általános elvvel vágják keresztül, nem figyelmezve azon elvnek gyakorlati kivihetőségére, s az alkalmazásból származható káros következésekre, saját kényelmüknek az állam jövendőjét áldozzák fel.
Az egyes államok nagyhatalmi állása nem egyedül rendes hadseregeik számától függ. Az abszolut kormányzat talán könnyebb és kényelmesebb; – abszolut rendszer mellett gyorsabban lehet nagy hadsereget kiállítani; de a legderekabb hadsereg mellett is veszélybe dőlhet az állam, ha annak védelme a népek érzelmében nem gyökerezik. – Tizenkét évig állott fenn nálunk is az abszolut rendszer; de nem árasztott boldogságot a népre, nem tette az államot gazdagabbá és hatalmában nagyobbá.… Alkotmányos úton is könnyebb oly birodalmat kormányozni, mely egy népből áll, s ennélfogva egysége természetes, mint az olyant, melyet több országok külön alkotmányos önállással, jogokkal, törvényekkel, – de sőt külön közjogi fogalmakkal s politikai nézetekkel bírnak. – Ha a népek fejlettebb politikai érzelem, s akarat nélküli lények volnának, – könnyű volna őket összeolvasztani, s természetes egység nem létében mesterséges egységet teremteni. – A hajdankorban, midőn még 172az alkotmányos fogalmak, és a jognak érzete kevésbbé szivárgott át a népnek minden rétegeibe, gyakran sikerűltek ily kisérletek: de ma már érzik a nemzetek, érzi a népnek minden osztálya a politikai szabadságnak s törvényes függetlenségnek valódi becsét s kegyelettel ragaszkodik azokhoz, és ezen érzelmeknek, ezen kegyeletnek mellőzésével népeket és országokat politikai theoriák szerint akaratjuk ellen átalakítani ritkán sikerűl. – Sőt gyakran az ily kísérletek veszélylyel is járnak, mert az akarat szabadsága egyeseknek és népeknek oly drága kincse, hogy annak feláldozásával még azt sem fogadják szívesen, mi szabad akarattal választva hasznos lett volna érdekeikre nézve.
Oly szorosabb egyesülés, mely az illetőknek teljesen szabad akaratából önként történik, gyakran hasznos lehet, s legalább módjára nézve nem igazságtalan. De midőn valamely alkotmányos országot a fejedelem teljhatalmának súlyával kényszerít oly egyesülésre, mely azon ország alkotmányának átalakításával. sőt lényeges jogainak feláldozásával jár, és az ez iránt abszolut hatalommal kiadott fejedelmi rendeleteknek nem is előleges tárgyalását, hanem tüsténti teljesítését parancsolja: lehet-e ily módon czélszerű, s igazságos az egyesülés? – Nem fogja-e azt az ország oly súlyos csapásnak tekinteni, mely által attól fosztatott meg, mi előtte a legszentebb volt? – Fogja-e szívesen védni 173és támogatni azon állapotot, melyet keserű érzelmekkel tűr? Nem fog-e ürülni minden veszélynek, minden bajnak, mely az egészet fenyegetve neki reményt nyújt, hogy talán szabadulhat azon lánczoktól, mik akaratja ellen másokhoz kötötték? – Erős és hatalmas volna-e a birodalom a népnek ily érzelmei mellett? – És azon szorosabb, de kényszerített kapcsolat mellett, mely az országban ily érzelmeket támaszt, jobban és könnyebben lehetne-e kormányozni, mint a tágabb, de önkéntes egyesülés mellett, mely senkinek nem fáj, s melyet a nemzet jogaival s alkotmányával megférőnek tekint?
Mi a sanctio pragmaticában kimondott kapcsolat mellett, közös fejedelmünk alatt, az örökös tartományok népeivel testvéri szeretetben és egyetértésben óhajtunk maradni, méltányosság szerint osztozva velök bajban és teherben. De törvényeinknek, s törvényes önállóságunknak teljes épségben tartása mellett is megtörténhetik ez, a nélkül, hogy az állam czéljai, s teljes biztossága legkisebb veszélynek kitétetnének.
Kényszerített egység nem teszi erőssé a birodalmat. Az egyes országoknak sértett önérzete, s a kényszerítésből 174származott keserűség szétválási, sőt talán végelszakadási vágyakat ébresztenek, s e miatt a birodalom akkor lesz majd leggyöngébb, midőn összes erejére, s népeinek egész lelkesedésére legtöbb szüksége volna. A mely birodalom egységét csak fegyveres erővel lehet fenntartani, annak nagyhatalmi állása fölötte kétséges, s a veszélynek óráiban épen nem biztos.
Az ország politikai jogainak csorbítása mindig igazságtalan, mindig fájdalmas érzelmeket s elégületlenséget szül. – Oly hatalom, mely rendezett viszonyainál fogva képes a honpolgároknak anyagi jólétet nyújtani, egy időre legalább kevesebb koczkáztatással teszi az ily lépést; mert az anyagi érdekek kielégítése sokaknál legalább enyhíti a veszteséget, – ámbár még az ily hatalom is helytelenül cselekszik, midőn az ország jogait sérti. De ha valamely hatalom akár hibából, akár szerencsétlenségek folytán oda jutott, hogy az anyagi jólét emelésére csak igen keveset tehet, sőt az állam fenntartására a súlyos terhek alatt majdnem már kimerült honpolgároktól újabb s ismét újabb anyagi áldozatokat kénytelen kívánni: nem jár el czélszerűen, midőn a nemzet érzelmeit a politikai jogok csorbításával is sérti; mert a súlyos terhek azon meggyőződés mellett, hogy a politikai jogok biztossága is veszélynek van kitéve: még súlyosbakká válnak, – a méltó keserűség érzete lehangol minden áldozatkészséget, 175s elfojtja a bizalmat azon hatalom iránt, mely a polgároknak anyagi érdekeit nem tudja, politikai jogait pedig nem akarja kímélni.
Azon abszolut rendszer, mely nemcsak Magyarországnak, hanem az örökös tartományoknak is megszűntette alkotmányos szabadságát, keletkezésekor vezérelvűl egy eszmét állított fel: az összes birodalom központosított egységének eszméjét. – Azon státusférfiak, kik ezen eszmét felállították, meg voltak győződve, hogy az egységes nagy Ausztria, melyet ők tikképen alakítanak, a hatalomnak oly magas fokára fog emelkedni, minőt a birodalom még eddig soha el nem ért. Tervük kivitelében semmi tettleges akadály nem gátolta őket, mert az abszolut hatalom szigorú parancsainak az engedelmességet senki meg nem tagadta eltörlöttek s leromboltak mindent, a mi útjokban állott, fáradságot s pénzt nem kíméltek, s tizenkét év alatt a jövendő nemzedékek jövedelmét is elköltötték. És tizenkét év után a birodalom sem hatalmában, sem terjedelmében nem lett nagyobb, terhei pedig rendkívül súlyosodtak.
Nézetünk szerint ugyanazon nehézségek, melyek miatt a központosított egység eszméje abszolut rendszer mellett a 176várakozásnak meg nem felelt, még élesebben fel fognak tűnni az alkotmányos életben. Az abszolut rendszernek leghatályosabb eszköze volt a korlátlan hatalom, mely mind a törvényhozás terén, mind a végrehajtás körében föltétlen engedelmességet követelt, s mely ellen felszólalni sem volt szabad. – Ily hatalmat pedig alkotmányosság mellett gyakorolni nem lehet. – Minden országnak vannak saját emlékei, szokásai, reményei és óhajtásai, melyek előtte szentek, s melyeket az abszolut rendszer nyomása alatt kénytelen volt keblébe fojtani; most azonban, midőn módja van szót emelni hazája érdekében, ki fogja azokat mondani. – Terjedni fognak ezen érzelmek és eszmék, s mivel a központosított egység nagy részt ellentétben ált az egyes országok múltjával, melyre azok kegyelettel pillantanak vissza, és azon reményekkel, miket a jövendőre nézve táplálnak keblükben, a központosított egység gyakorlati kivitele nemcsak ellenkező érzelmekre, de a köztanácskozások folyamában ellenmondásra, és tetemes nehézségekre fog találni. – Fejedelmi teljhatalmú kényszerítés pedig és az alkotmányosság oly ellentétek, melyek együtt még fogalomban sem állhatnak meg.
Meg vagyunk győződve, hogy oly országok között, melyeknek szokásai, történelmi múltja és közjogi állása anynyira különbözők, a központosított egységnek létrehozása alkotmányos úton lehetetlen.
177Nem azért tagadtatik meg a magyar alkotmány teljes visszaállítása, nem azért vétetik el tőlünk az adó és katona-állítás meghatározásának gyakorlatilag is mindig fennállott kétségtelen joga, mintha ezek a birodalom kormányzatát gátolnák, s Ausztriának nagyhatalmi állásával meg nem férnének. Nagyhatalom volt Ausztria akkor is, midőn Magyarország saját országgyűlésén ajánlotta meg a pénzt és katonát; oly hatalom volt, melyet a szerencsétlenségek hosszú sora sem volt képes megtörni; s midőn a birodalom legnagyobb részét elfoglalta már a diadalmas ellenség, s a magyar korona országain kívül alig maradt valami a fejedelem birtokában, azon Magyarország, melynek alkotmányos jogait most a birodalom állítólagos érdekében akarják korlátolni, hűségében, lelkesedésében nem csüggedve, törvényes jogait s egész erejét arra használta, hogy a birodalom elfoglalt részeit az ellenségtől visszafoglalni segítse.
Az ellenünk intézett csapásnak valóságos oka főképen az, hogy a mi alkotmányos önállásunk, a mi törvényeink össze nem férnek a központosított egységnek azon eszméjével, mely a félretett abszolut rendszerből az alkotmányosság terére is áthozatott, – s fájdalom! még most is vezérelvnek, s kiindulási pontnak tekintetik. – De jog és igazság megengedik-e, hogy az alapszerződések szentsége, a nemzet alkotmányának leglényegesebb részei, az országnak kétségtelen jogai, s az alkotmányosság alapelvei, áldozatúl essenek egy újabb eszmének, mely tizenkét éven keresztűl 178minden szabadságot elnyomott, minden jogos követelést, s minden egyéb politikai tekintetet háttérbe szorított, az államnak oly sok áldozatába került, s a kivitelben mégis czélszerűtlennek mutatkozott? Hasznos-e a birodalomra nézve egy újabb kisérlet kedveért oly eszközükhöz nyúlni, mik a nemzet érdekeit s érzelmeit mélyen sértik, – annak hitét s bizalmát elölik, és midőn egységet akarnak eszközölni, az egységnek egyedüli biztos alapját, a szíves egyetértést lehetetlenné teszik?
Az 1687-dik évi IV. törvényczikkben eltörli az ország II. András arany hullájának azon záradékát, mely szerint, valamikor a király az arany bulla ellen cselekedett, – az ország minden nemesének egyenkint és személyesen joga volt a királynak ellentállani. – Az 1715-dik évi VIII. törvényczikkben pedig megállapíttatik, hogy az ország védelmére állandó és rendes katonaság tartassék, s annak zsoldja, valamint szintén minden egyéb segélyzések is, mindig országgyűlésileg határoztassanak meg. –- Nincs ezen törvényekben a birodalom s annak érdeke, nincsenek az örökös tartományok csak egy szóval is megemlítve. Az ellentállási jog nem azért töröltetett el, az állandó rendes katonaság nem azért állapíttatott meg, hogy Magyarország közjogi állása a birodalom közös igényeivel összeegyeztessék. Akkor is megtörtént volna mindez, ha Magyarország 179fejedelmének személyére nézve is egészen külön állott volna: mert az országnak saját érdekei megkívánták, hogy az egyéni ellentállásnak veszélyes joga, melylyel sokan az ország kárára visszaéltek, – eltöröltessék: az állandó katonaság felállítását pedig magának az országnak biztossága követelte.
De egyébként is lényeges különbség van az említett törvényeknek alkotása, és a jelen legmagasabb leiratban kimondott oktroyirozások között. Akkor a magyar király nem alakította át önhatalmával a magyar alkotmányt császári diploma és pátens által, nem vonta el a magyar országgyűléstől a leglényegesebb jogok gyakorolhatását, s az említett törvények is; rendes törvényhozás útján, kölcsönös értekezletek folytán a nemzet és fejedelem közös egyetértésével alkottattak.
Szentesített törvények, míg a törvényhozó hatalom által nem töröltetnek el, egyiránt kötelezők, s azok egyes czikkeinek érvényére nézve különbséget, vagy fokozatot felállítani soha nem lehet.
Magyarország törvényhozásában 1848-ig csak a kiváltságos osztályok voltak képviselve. De sokan találkoztak ezen képviselők közül, kik számos éveken keresztül oda 180működtek, hogy az ország arisztokratikus alkotmánya a kor igényei szerint fokonként kifejtve, a nép minden osztályaira kiterjesztessék. Törekvésük a legfőbb hatalom részéről ritkán támogattatott, gyakran gátoltatott. – Végre az 1848-ki országgyűlés, mely még mindig a kiváltságos osztály képviselőiből állott, senki által nem kényszerítve, semmi nyomás alatt nem állva, önként szabad akaratból alkotta mindazon törvényeket, mik a hűbéri viszonyokat megszűntették, a hon polgárainak egyenjogúságát, és egyenlő kötelezettségeit megállapították, mind a polgári, mind a politikai jogokat a nép minden osztályaira kiterjesztették.
A magyar király ünnepélyesen szentesítette mindezen törvényeket, s azok tettleg életbe is léptek. Most már azokat eltörleni, vagy felfüggeszteni, s az előbbeni állapotot e részben ismét visszaállítani, a fejedelmi teljhatalom sem volna többé képes.
Ugyanazon kiváltságos osztályok, melyek e (1848. évi) törvényeket alkották, soha meg nem nyugodnának abban, hogy a népnek jogai csorbíttassanak s nem találkoznék Magyarország arisztokracziájában oly egyén, ki az igazságról, polgári legszentebb kötelességéről, és a becsületről annyira megtudna feledkezni, hogy azon kiváltságos jogokat, mikről önként lemondott, még legfelsőbb rendelet következtében is bármi részben visszavegye, s a régi állapotnak reá nézve 181anyagilag talán kedvező, – erkölcsileg azonban bélyegző, s gyűlöletes visszaállítását elfogadni kész legyen.
Ha joga van a fejedelemnek az elődje által szentesített törvényeket maga személyére nézve kötelezőknek nem ismerni, mi lesz akkor alkotmányunknak, az ország törvényes szabadságának, s alkotott és alkotandó törvényeinek biztosítéka? …
Törüljük ki az alkotmányból, a kötelezettségnek azon folytonosságát, mely nemzedékről nemzedékre száll, s a fejedelmekre úgy, mint népekre egyaránt kiterjed: minden alkotmányosság s minden államnak biztossága az események játéka leend. Ezen folytonosság az alapja mind a nép szabadságának; mind a fejedelem trónjának s örökösödési jogának. Ezen folytonosságnak tagadása megsemmisíti azon közvetítő erőt, mely nélkül az érdekek összeütközésénél minden kérdés csak az önkény hatalmával, vagy a fegyver élével volna megoldható, s mely nélkül a népeknek és fejedelmeknek nem volna egyéb választásuk, mint abszolut uralkodás vagy forradalom. – E jótékony közvetítő erő a jognak állandóságába vetett hit és bizalom, mi a kötelezettség említett folytonossága nélkül még csak nem is képzelhető.
182A legmagasabb királyi leirat nem áll a magyar alkotmány alapján, hanem az abszolut hatalommal kiadott, s alkotmányunk lényegével ellenkező császári diplomát és pátenst főtörvényűl tűzte ki: minket pedig a hon iránti kötelesség, és törvényhozói állásunk, s önmeggyőződésünk szorosan a magyar alkotmányhoz kötnek, mi csak annak alapján tanácskozhatunk. E két egymástól eltérő, sőt egymással ellenkezű irány óhajtott egyesülésre nem vezethet. Nekünk az irányt legszentebb kötelességünk tűzte ki, s azt elhagynunk nem szabad. – Mély sajnálattal mondjuk ki tehát, hogy a legmagasabb királyi leirat folytán kénytelenek vagyunk mi is az országgyűlési értekezletek fonalát megszakasztottnak tekinteni.
Lehet, hogy nehéz idők következnek ismét hazánkra, de a megszegett polgári kötelesség árán azokat megváltanunk nem szabad. Az ország alkotmányos szabadsága nem oly sajátunk, melyről szabadon rendelkezhetnénk; hitünkre bízta a nemzet annak hű megőrzését, s mi felelősek vagyunk a haza, s önlelkiismeretünk előtt. Ha bírni kell, tűrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságot, melyet őseitől öröklött. – Tűrni fog csüggedés nélkül, mint ősei tűrtek és szenvedtek, hogy megvédhessék az ország jogait: mert a mit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét vissza hozhatják, de miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindég nehéz s mindég kétséges. – Tűrni fog a 183nemzet, reménylve a szebb jövendőt, s bízva ügyének igazságába.
Nekünk egyetlen egy fegyverünk a törvény és ügyünk igazsága, – s erre támaszkodva kell a hatalom fegyvererejével szemben állani. Régi állítás és a történelem tanúsága szerint talán aligha csalt valaha az, hogy az igazság végre győzni fog, és nekünk abba kell minden reményünket helyeznünk. Hogy ezen téren biztosan lépjünk, nem szabad, nem lehet nekünk a törvény terét soha semmi szín alatt, és semmi esetben elhagyni, mert csak ez azon biztos tér, hol fegyveres erő nélkül, fegyveres erő ellenében is megállhatunk. Az országgyűlés eddig azt követte – s most az országgyűlés valószínűleg szét fog oszlattatni. Egyes polgárai lesznek a hazának mindazok, kik most a nemzet képviselői voltak. Én azon tiszta meggyőződéssel lépek vissza ismét azon magányba, honnan kiléptem, hogy, mint képviselő társaim is, szentül, legjobb lelkiismeretünk szerint teljesítettük azt, mivel a honnak, küldőinknek, és önlelkiismeretünknek tartoztunk, és egyszersmind azon meggyőződést táplálom keblemben, hogy az országgyűlésnek e részbeni példáját mind a törvényhatóságok az országban, mind az egyes polgárok a hazában, híven követni fogják: azaz megmaradván a törvény alapján, a törvénytől nem távoznak, a törvényhez szigorún ragaszkodnak és akár jobbra, akár balra mi törvény 184ellen van, azt se helyeselni, se követni soha nem fogják.
A törvényhatóságok, míg így fennállanak, addig a törvény értelmében fognak működni: öngyilkosságot nem fognak elkövetni; a sors csapásait nyugodt kebellel fogják várni. Az egyes polgárok is tartsák magukat a törvényhez. A törvény oly nyugalmat ad a léleknek, hogy a legsúlyosb eseményeket is, ahhoz ragaszkodva, be lehet várni, – és épen ez fogja előidézni azt, mi a tűrésnél legfőbb, hogy méltósággal tűrjünk, a, méltóságot pedig a törvényesség adja meg és semmi más.
