ORSZÁGGYŰLÉSI BESZÉD A HITBIZOMÁNYOKRÓL Pozsony, 1834. július 12.
ORSZÁGGYŰLÉSI BESZÉD A HITBIZOMÁNYOKRÓL
Pozsony, 1834. július 12.
Pozsony, 1834. július 12.
A fidei comissumok1 kérdése oly fontos kérdés, hogy azt a nyilvánosság tekintetéből is szükséges minden oldalról kifejteni, mielőtt szavazáshoz kezdenénk. Hiszen, ha csupán azért, mert utasításink vannak, a legnagyobb tárgyakat is minden részrőli felvilágosítás nélkül puszta szavazás által akarjuk eldönteni, anélkül eldönteni, hogy a hozott törvénynek okait s alapját kifejtenénk, akkor valóban időnyerés tekintetéből jobb lenne utasításainkat asztalra rakni, s az elöl ülőket megkérni, hogy azokbul a többséget számlálják ki. Az ily törvényhozás azonban szomorú törvényhozás volna. Hazánkban a nyilvánosságnak legbiztosb, sőt csaknem egyetlenegy eszköze az országgyűlési 86tanácskozás; az itt világosságra hozott igazság elterjed a hazának minden részeiben, s a tapasztalás bizonyítja, hogy mire a többség egyik országgyűlésen elhatározva nem vala, azt másik országgyűlésen csaknem közakarat állapította meg, sőt nem egy példát hozhatnék fel, hogy a kerületi tanácskozásban előhozott okok és kifejtett körülmények országos ülésig sok megye vélekedését jobbra változtatták. Ily fontos tárgyat tehát puszta szavazás által, kifejtés és megvizsgálás nélkül eldönteni annyi volna, mint a nyilvánosságot csorbítani. Ami már a tárgyat illeti, két okkal támogatja az országos küldöttség azon véleményt, hogy a fidei commissumok tovább is fenntartassanak. Egyik a szabad rendelkezés, másik némely nemzetségek fenntartásának tekintete. A szabad rendelkezést én is nemcsak fenntartani, sőt tágítani óhajtom, de az oda nem terjedhet, hogy a rendelkező még a sírban is örök törvényt szabjon az élőknek, és századokon keresztül oly törvényt, mely az ő hiúságának a haza virágzását, az egész nemzet emelkedését, szóval a közboldogságot alája vesse. Már őseink szükségesnek látták a szabad rendelkezést a nemzet közügyének tekintetéből megkorlátolni, és midőn tapasztalák, hogy sok javak az egyházi rendek és más morális testületeknek kezére kerülnek, onnan pedig sem az országlakókra, sem a királyi fiskusra2 vissza nem jutnak, már I. Lajos alatt3 megalkoták az amortizáció törvényét4 , mely által leginkább a királyi fiskusnak örökösödése biztosíttatott. És vajon a fidei commissumok nem szinte holt kezek-e5 a nemzetre nézve? S nem kötelességünk-e tehát azon intézetet, mely később idegen földrül, hazánknak a tapasztalás bizonysága szerint naponként súlyosodó kárával, béhozatott, törvényeinkből ismét kitörülni? A nemzetségek fenntartásának tekintete sem ajánlhatja ezen káros intézet fennmaradását, mert a nemzet kincse nem a nemzetségek régi nevének megtartásából, nem az értéknek egynéhány kezekre halmozásából áll. Hazánk hajdani virágzásának korában fidei commissumok nem valának. 1687-ben I. Leopold hozta ezt bé,6 a magyar oligarchiának ajándékul; a külföldi feudalizmusából eredett ezen intézetet adta főrendeinknek cserébe az Aranybulla utolsó záradékaért,7 melyet, mint veszedelmest, akkor eltörlöttek. De a csere nemzetünkre sem sok hasznot hajtott, mert előbb belső háborúk, azóta ezen intézeteknek lassú mérge rontotta meg hazánk lehető virágzását. Hajdan, midőn a főurak bandériumai tették legnagyobb erejét a haza védelmére kiállott seregnek, mert azok közönségesen számosabbak és rendesebbek valának, mint a megyéknek hamarjában gyűjtött rendetlen seregei, még talán menthetőbb volt arról gondoskodni, hogy az egyes nemzetségek fénye s halmozott értéke megmaradjon, de mióta hazánk védelmének rendszere megváltozott, mióta ezen védelem ereje nem egyesek felette nagy gazdagságán, 87hanem inkább azon alapszik, hogy a hazának minél több polgára legyen önérdekei által is a hon közügyéhez csatolva, mióta sok régi hatalmas nemzetségek gazdag örököse a hazát védő harcok veszélyeit, a hazát emelő közmunkásságot kerülve, hogy Berzsenyivel szóljak „sybaritismusba merült, s letépve fényes nemzeti bélyegét, hazája rombolt védfalából rak palotát heverőhelyének”8 ; mióta a hajdan kornak körülményivel a fényes nemzetségek hajdani fontossága is elenyészett, nem látom okát, miért kelljen a puszta névnek hazánk kifejlődését, a nemzet belső erejének s életének emelkedését, a hitelt, a nemzeti közérdeket szükség nélkül feláldozni? S azért a természet rendével s az igazsággal ellenkező, hazánkra káros fidei commissumok eltörlésére szavazok.
deak-001-002-013-0011 Hitbizományok.
deak-001-002-013-0022 Kincstárra.
deak-001-002-013-0033 I. (Nagy) Lajos (1326–1382), 1342-től magyar király.
deak-001-002-013-0044 Egyházi vagy más testületnek ingatlanbirtok szerzését tiltó törvényt.
deak-001-002-013-0055 A „holt kezek” olyan jogi személyek voltak, amelyek a tulajdonukban álló ingatlanokat nem idegeníthették el, vagy elidegenítési jogukat erősen korlátozták.
deak-001-002-013-0066 I., Habsburg Lipót (1640–1705), német-római császár, 1657-től magyar király. Uralkodása idején az 1687:9. tc. engedélyezte a főurak számára hitbizományok létesítését.
deak-001-002-013-0077 Az 1687:4. tc. törölte el az Aranybulla ellenállási záradékát, azaz a törvényeket megszegő uralkodóval szembeni ellenszegülés jogát.
deak-001-002-013-0088 Berzsenyi Dániel A magyarokhoz című ódájának idézett szövege pontosan: „Mi a magyar most? – Rút Sybaríta váz. / Letépte fényes nemzeti bélyegét, / S hazája feldult védfalából / Rak palotát heverő helyének.”
Országgyűlési Tudósítások 1832/1836. 3. köt. 324–326. p. Közli Kónyi Manó 1. köt. 94–96. p.
deak-001-002-013-0011 Hitbizományok.
deak-001-002-013-0022 Kincstárra.
deak-001-002-013-0033 I. (Nagy) Lajos (1326–1382), 1342-től magyar király.
deak-001-002-013-0044 Egyházi vagy más testületnek ingatlanbirtok szerzését tiltó törvényt.
deak-001-002-013-0055 A „holt kezek” olyan jogi személyek voltak, amelyek a tulajdonukban álló ingatlanokat nem idegeníthették el, vagy elidegenítési jogukat erősen korlátozták.
deak-001-002-013-0066 I., Habsburg Lipót (1640–1705), német-római császár, 1657-től magyar király. Uralkodása idején az 1687:9. tc. engedélyezte a főurak számára hitbizományok létesítését.
deak-001-002-013-0077 Az 1687:4. tc. törölte el az Aranybulla ellenállási záradékát, azaz a törvényeket megszegő uralkodóval szembeni ellenszegülés jogát.
deak-001-002-013-0088 Berzsenyi Dániel A magyarokhoz című ódájának idézett szövege pontosan: „Mi a magyar most? – Rút Sybaríta váz. / Letépte fényes nemzeti bélyegét, / S hazája feldult védfalából / Rak palotát heverő helyének.”
