Főispányi utasítások.
Főispányi utasítások.
1. Miután a vármegyék határolása és kiterjedése, a f. é. október 20-diki legmagasb leirat által visszaállíttattak: a főispányok feladata leend, az illető vármegyék régi határainak visszaállítását, kölcsönös egyezkedés útján eszközölni.
2. Míg majd a magyar törvényhozás a megyei szervezet iránt intézkedni fog, minden megyében egy állandó bizottmány fogja a tanácskozmányi jogot gyakorolni, ezen utasítások határain s a megye tekintélyén belül.
3. A megyei bizottmányok felállítását illetőleg, a főispány mindenek előtt a legtekintélyesebb s minden osztályt és érdeket képviselő férfiakkal értekezni fog a bizottmányi tagok száma iránt, s azokkal egyetértve a bizottmányt constituálni fogja, mely a tagoknak netalán szükséglendő szaporítása esetére, ez utasítás szerint fog eljárni.
2854. A bizottmány a legkisebb megyékben legalább 50, s minden megyében legfeljebb 400 tagból álhat.
5. A bizottmány oly módon állíttatik össze, hogy abban minden tekintet nélkül a vallásra, – rang, születés, birtok, értelmiség s ipar, szóval – a megyei lakósok összesége illőleg képviselve legyen.
6. A főispány ez utasításokat közölni fogja a megyei bizottmánynyal, s annak első ülésében az esküt az eddigi, százados szokás szerinti alakban leteszi, s ez időtől fogva az uj hivatalnokok hivatalba léptökig a jelenlegi hivatalnokok felett törvényes tekintélyét gyakorolandja.
7. A főispány a bizottmánynyal egyetértőleg fogja a megye hivatalnoki testületét szervezni. Állani fog az: alispányok, jegyzők szolgabirák s esküttekből, a belső megyei igazgatás szükségeihez képest vagy annyi számmal mint 1848-ban volt, vagy kevesebből – végre egy pénz- s egy levéltárnokból.
8. E hivatalnokok az 1848 előtt szokásban volt esküforma szerint feleskettetnek, – a főispány a névsort felterjeszti a m. k. helytartótanácsnak s intézkedik, hogy a közigazgatási ügyek vezetése az uj hivatalnokok kezeibe menjen át; miután ez megtörtént, a főispány a többi alkalmazandót a bizottmánynyal egyetértőleg, a szükségesekhez képest nevezi ki.
9. Az uj hivatalnokok az 1848 előtti megyei fizetéseket kapják a főispány utalványozásával azon naptól kezdve, melyen hivatalukba tényleg beléptek. Ha egyébiránt a megyei bizottmány a hivatalnokok fizetését a megváltozott korviszonyok szükségleteihez képest módosítani akarná, – ez iránti véleményét a magyar k. helytartótanács elé felterjesztheti, hogy az illetékek az igazság s méltányosság elve szerint szabályoztathassanak.
10. Valamint ezeket, úgy más közigazgatási szükségletekre vonatkozó költségvetéseket a megyei bizottmány 6 hónap alatt elkészítendi, s a magyar királyi helytartótanács elé terjesztendi, hol azok megállapíttatnak; az illető összeg aztán az országgyűlés végleges elhatározásáig a főispány utalványára, ideiglenesen a kincstárból az országos alapnak előlegezés gyanánt kiszolgáltatik, s ez utóbbi azt évnegyedenkint a megyei pénztárnok kezébe juttatja, ki e felett a megyének rendesen számolni tartozik.
11. A főispányok az egyenes adók ügyeit illetőleg, a pénzügyi hatóságokkal azon viszonyba lépnek, mely ezek s az eddigi megyei közigazgatás közt fennállott.
12. A büntető, polgári és urbéri törvényszékek szervezete jelen állapotban marad – a kir. fiskus kinevezése is függőben marad mindaddig, míg az október 20-diki legmagasabb diploma értelmében az országbirói választmány a magyar törvénykezés szervezetére vonatkozó kérdésekre, javaslatait felterjesztendi. Időközileg tehát a nevezett törvényszékek hivatalos működésöket folytatni fogják. Azon törvényszéki tagokat illetőleg, kik a megyei népesség nyelvét s nevezetesen a magyart nem birják, valamint a szükségelt személyzet kiegészítését illetőleg, a főispány jelentésére a magyar udv. kanczelláriához, 286intézkedés fog tétetni, hogy az illető helyek a törvényszékek szervezéseig is alkalmas, benszülött egyénekkel betöltessenek.
13. Az új szolgabirák, a működési körükbe tartozó pörökben s minden törvénykezési ügyben hivataltársaik s az esküttekkel együtt, az általános polgári s büntető törvénykönyv szerint fognak eljárni, s mint törvénykezési segédszemélyzet, a fennálló törvényszékek utasításait követik, s annak idejében jelentést tesznek az utasítások betöltéséről ez utóbbiaknak; miért is e megyei hivatalnokok választásánál számítani kell az e czélra szükségelt képességekre.
14. Mivel a megye s egyes hivatalnokai feletti felügyelés s vezetés a főispányt illeti, minden nagyobb s fontosabb esemény az első alispány által elébe terjesztendő, az alispányt pedig a szolgabiró tartozik arról értesíteni. A választmányi ülésekben felmerülő fontosabb eseményekről a főispány, vagy ennek akadályoztatása esetében az alispány küld jelentést a magyar kir. helytartótanácshoz, mely elé a jegyzőkönyvek is szokott módon felterjesztendők.
15. E bizottmány a közigazgatási ügyekben mindazon jogszabadalmakat gyakorolandja, melyek 1848 előtt a megyei közgyűléseket illették, s a megyei hivatalnokok felett határozólag intézkedik.
16. Az átalános tanácskozmányok alkalmával, minden magyarul nem tudó bizottmányi tagnak szabadságában áll a megyében divatozó nyelvet használni.
17. A bizottmányi ülésekben a hivatalnokok szavazati joggal birnak, s ha hiányzó jelentések sorozata felolvastatik, azok kimaradása iránt számolni tartoznak.
18. A bizottmányi ülések nyilvánosak, s a hallgatók számára külön hely leend fentartva. Ha a hallgatók a tanácskozmányt megzavarnák, s az elnök egyszeri megintése eredménytelen marad, az elnök valamint az egyes csendzavarót, úgy az egész hallgatóságot kiutasíthatja.
19. A megyei bizottmányok működése felett őrködő politikai hatóság a m. k. helytartótanács, mely a bizottmánynyal egyenes összeköttetésben állva, ehhez mint a megye összességéhez intézi utasításait.
20. A megyei szervezetet illető végleges törvény megjelenéseig, a megyei bizottmány köteles működését a jelenlegi utasításokhoz alkalmazni.
Pest városa 1860. október 22-dikén tartott községi tanácsülésében kimondotta, hogy «ámbár több jelenlevők által időkorainak tartatott, mégis a vitatkozás folyama után egyhangúlag elhatározza, hogy hazánk viszonyainak ily szerencsés megoldásáért az ég urának hálát adandó, minden városrészben s minden vallásfelekezetek egyházában f. é. október hó 24-dikén hálaisteni tisztelet tartassék, mely egyházi ünnepély előestéjének megüléseül a városi lakósságot egy általános kivilágításra fölhívja.» A városban hire járt, hogy e határozat ellenében tüntetés készül, és hogy a kivilágított ablakokat okvetetlenül 287be fogják verni. Deák Ferencz azt tanácsolta egyik conservativ barátjának, menne el Benedekhez, a kormányzóhoz, s vegye rá a városi határozat visszavonására. Benedek engedett a kívánságnak. A visszavonó rendelet azonban október 23-dikának csak késő délutánján adatott ki, s nem jutott el idején mindenhová. Este kivilágítottak néhány ablakot, ezeket egy néptömeg beverte, a katonaság közbelépett, s a tüntetésben résztvevők közül többen megsebesültek.
«Elmentem – irja naplójában 1860. október 23-dikán Lónyay Menyhért – az Angol Királyné 72. szám alatt levő megszokott szobába az öreg oraculumhoz. Ott találtam Kubinyi Ferenczet, Szentiványi Károlyt, Jankovich Lászlót, Niczkyt és másokat. Az öreg úr szokott helyén, nem kinyujtózkodva, de egyenesen ülve, még a lábát sem véve ölébe, mint rendesen szokása, és minden anecdoták és parabolák nélkül, nem is a rendes, nyugodt és halk modorban, de egész elevenséggel, sőt lehet mondani kissé agitált hangon mondá el véleményét, mégis a tartózkodás bizonyos nemével. Ezen tartózkodás, de különösen a félelem a világítás elleni demonstratióktól, bizonyságául vehetők annak, hogy az öreg úr az eddigi eredményeket compromittálni nem szeretné, s oly alapnak veszi, a melyből jó fejlődhetik. Nyilatkozatainak veleje az volt, hogy ámbár ő a semmit nem tevés politikáját fogja állhatatosan követni, nem kívánja kárhoztatni az engedményeket kieszközlött conservativeket, kiknél a legjobb akaratot teszi föl, nem azokat kik hivatalt vállalnak, s különösen meritorius dolognak tartja, ha valaki ott, a hol a magyar nemzetiség van támadásnak kitéve, mint a Bánátban, főispánságot vállal. A megyék visszaállításában való részvételt, sőt választott tisztviselői hivatalok elfogadását helyesnek véli.»
Deák Ferencz az első pillanattól fogva tisztában volt magával, hogy a jogfolytonosság elvét sértő októberi diploma nem lehet helyes alapja a fejedelem és a nemzet közötti kiegyezésnek, s hogy ő azt nem fogadhatja el; de nem akart szavával elébe vágni a közvélemény nyilatkozatának. Nem akarta – így beszéli Gyulai Pál e gyüjtemény szerkesztőjének – magára venni a felelősséget, hogy a dolgok fejlődését már kezdetben fölszólalásával megzavarja. Azt hitte továbbá, jó lesz megvárni a közvélemény alakulását, a mely, ha nézetével egyezni fog, az ő állását csak annál erősebbé teendi. Beksics Gusztáv «Kemény Zsigmond, a forradalom és a kiegyezés» czímű művében ezeket írja: «Deák hallgatott. Csak a háttérben vitatkozott Keménynyel, ki a határozott föllépést indítványozta. Deák nem tartotta tanácsosnak ezt. Azt akarta, hogy a nemzet magára hagyva, itélje meg a concessio értékét. Kemény ellenkező véleményen volt. A restitutio in integrum, a 48-diki törvények zászlójának kibontását sürgette. E zászló a nemzet zászlója volt. A conservativek kivételével mindenki a jogvisszaállítás szükségességét érezte. Deák és Kemény közt csakis a taktika tekintetében forgott fönn véleményeltérés. 288Kemény az októberi diploma ellen azonnal ki akarta játszani a 48-diki törvényeket. Ez leendett a nemzet válasza. Deák a várakozást tanácsolta. Rá akarta beszélni Keményt, hogy a «Napló» ismertesse, némi megjegyzésekkel kisérje a diplomát, de ne mondjon határozott véleményt. Sem helyeslőt, sem elismerőt. Ilyféle czikket írt is harmadnap Királyi Pál. De Kemény nem állhatta ezúttal a habozást. A nemzetnek tájékoztató pontra volt szüksége. Zászlóra, mely körül seregeljék. Az nap, midőn Királyi czikke az októberi diplomáról megjelent, Kemény Hindyékhez ment, hol rendszerint politikai társaság szokott összegyűlni. Itt tapasztalta Kemény, mily furcsa zűrzavar uralkodik a teendők iránt. Maguk a 48-asok sem tudják, mily eljárást kell követni a diplomával szemben. A jelen volt néhány conservativ pedig elitélőleg szólt a 48-diki törvényekről. Kemény a legóvatosabb szokott lenni minden oly társalgásban, mely a politikát érintette. Ekkor azonban tűzbejött. A 48-diki törvényeket – szólt – nem szabad bántani. Azokért sok vér folyt. Azok által győzhető le az októberi diploma is. Az utolsó mondat jelszóvá lett. Kemény többé nem habozott. Megtörte a pártfegyelmet, s másnap, október 25-dikén, kibontotta a«Napló»-ban a 48-diki törvények, a restitutio in integrum zászlaját».
1860. november 20-dikán ezeket irta naplójába Szögyény László: «Az országban a hangulat a diplomának nem kedvez. Az 1848-diki összes törvényeknek isméti hatályba léptetése iránti óhajtás mindinkább terjed, s ezen kívánság Deák Ferencz által is folyvást tápláltatik.»
Az októberi diploma megjelenése után «III. Tájékozás» czímű, kelet és aláirás nélkül való levél küldetett a fővárosból a vidék befolyásosabb politikai egyéneihez.
«A Bach-kormánynak egyik taktikája volt, – írja Lónyay Menyhért gr. e gyüjtemény szerkesztőjének Szt-Lőrinczen 1883. ápril. 22-dikén – hogy az európai összes hirlapirodalomban hamis felfogásokat és hireket terjeszszen Magyarországról. Mi, kik ezt sajnosan tapasztaltuk, és kik néha-néha a külföldre utazhattunk, s ott különösen gr. Teleki László által az emigratióval érintkezésbe jöttünk, abban állapodtunk meg, hogy pénzt gyüjtve, azon igyekezünk, hogy Magyarország állapotáról helyesebb fogalmakat terjeszszünk az európai sajtó útján. Báró Jósika Miklós, ki Brüsszelben lakott, az Indépendance Belge-t szerezte meg számunkra. Teleki Párisban gondoskodott magyar érdekben irt czikkek kibocsátásáról; Szarvadi volt e részben jobb keze. Teleki útján küldtünk be mi is dolgozatokat, a melyek nagyobb részt napvilágot is láttak. Hogy kik vettek részt ezen szövetkezésben, annak jellemzéseül szolgáljon, hogy egyik tagja volt a mostani miniszterelnök, Tisza Kálmán, de tagja volt a conservativ részről Ürményi József is. Miután a külföldi lapokban irt czikkek már nagy mozgalmat keltettek volt, megegyeztünk benne, hogy időről-időre tájékozó nyilatkozatokat küldünk szét az 289országba. Az elsőt én irtam. Minthogy tartani lehetett attól, hogy házkutatások alkalmával fölismerik a kormányra nézve veszedelmes irányát, ezen az iraton ez a czím áll: «Programm 1790-ből József császár korából». A második «Tájékozás»-t, de a mely már ezen a néven bocsáttatott ki, egy kis bizottság állapította meg, a melynek én voltam tollvivője».
Az októberi diploma megjelenése után szétküldött Tájékozás, a melyről Lónyay Menyhért gr. levelében nem tesz említést, ez volt:
«III. Tájékozás. Előbbi tájékozásunkban megigértük, hogy ha a kormány az engedmények terére lép, elmondandjuk véleményünket azok, s általában hazánk politikai állása felől. Midőn most ezen igéretünket teljesítjük, először is azon hitünket kell kifejeznünk, hogy a külföldi viszonyok az utolsó pár hónap alatt reánk nézve oly kedvező fokozatos fejlődésen mentek keresztül, mely szerint több okunk van hinni, mint valaha, hogy nemcsak a rokonszenv, hanem a közös érdekeltségnél fogva is hatalmas tényezői lehetnek hazánk fölszabadulásának.
Legbiztosabb jele ennek már maga az, hogy a kormány, mely tizenegy éven keresztül az önkény útjáról letérni nem akart, oly engedményeket adott, melyek, ha ugyan messze vannak is attól, mit a magyar nemzet törvényes joga érzetében követelhet és követelni tartozik, igazolják előbbi tájékozásunkban kifejtett nézetünket, miszerint oly lejtőre volt kénytelen lépni, melyen többé megállapodás nincs. Szóval, oly engedményeket adott, melyeket ha eszélyesen fölhasználunk, az ő gyengítésére és a mi erősítésünkre vezetnek.
Ily viszonyok közepette, midőn amonnan remény mutatkozik, itt pedig megtört az erő, mely a vaspálczát vezette, kételkednünk sem lehet a felől, hogy ha tántoríthatlanul és higgadtan teljesítjük kötelességünket, hazánk integritásának, szabad alkotmányos életének és önállóságának helyre kell állania; ez pedig azon fő czél, melyre törekednünk kell. Hogy ezt elérhessük:
1. Óvakodnunk kell minden megfontolatlan lépéstől, mely idő előtti kitörésre és ezáltal hazánk elnyomására vezethetne. Nézzünk Olaszországra, mely példátlan okossággal és kitartással tűrt, de azért nem lankadt, hanem teljes erőben bevárva a kedvező perczet és ezt megragadva, érvényesítette kivánalmait.
II. Minden alkalommal követelnünk kell hazánk számára az 1848-diki szentesített törvények értelmében alkotmányos jogainkat; követelnünk ennélfogva határainak integritását, követelnünk az erdélyi unio törvényes föntartását, melyet kétségbe vonatni semmi körülmények között senki által nem engedhetünk.
III. Határozottan ki kell mondanunk minden alkalommal, hogy mi az ezer év óta velünk egy hazát lakó nemzetiségeket, valamint magunkat nyomni nem akarjuk, úgy mások által is elnyomatni nem engedjük. Egyenlő szabadság, egyenlő jogosultság minden osztály és minden nemzetiség számára, 290legyen jelszavunk, hogy így elég lévén téve mindenek méltányos igényeinek, testvéries egyetértésben munkálhassunk mindannyian közös hazánk boldogságára, s a rosszakaratnak ne sikerülhessen bennünket meghasonlásra vezetni s egymás által közös kárunkra gyengíteni.
IV. Az engedményeket illetőleg, szem előtt tartva, hogy nekünk hazánk jóléte lévén és lehetvén egyedüli czélunk, úgy kell irányozni működésünket, hogy bármely kedvező vagy kedvezőtlen eshetőségek között is hazánk sorsa kezünkbe legyen letéve; ne menjünk ugyan bele a kinevezett hivatalokba, de igenis foglaljuk el a megyéket és a választott megyei hivatalokat, a megyék úgyis majdnem egészen a 48-diki törvény értelmében szándékoltatván helyreállítatni, mert így a végrehajtó hatalom kezünkben lesz. Jelenjünk meg a megyegyűléseken és az országgyűlésen is, ha lesz, hogy ott hazánk igényeit nyiltan kifejezhessük.
V. Mindaddig, míg hazánk törvényes jogai életbe nem léptek, használjuk a passiv ellentállás mindazon fegyvereit, melyeket előbbi tájékozásunkban is ajánlottunk, s melyeknek sikere kétségtelen; e tekintetben újabbat nem mondhatunk; tegyük azt, a mit eddig tettünk, csakhogy még általánosabban.
Meg vagyunk győződve, hogy ha ily eljárást fogunk követni; ha meg nem szakad az egyetértés közöttünk; ha vész és vihar között a helyes uton tántoríthatatlanul megállani, ha, mikor kell, vívni és tűrni tudunk; ha erőnket el nem vesztegetve, a kellő percz számára megőrizzük: meg vagyunk győződve, hogy jól vagy rosszul is fejlődjenek a körülmények, hazánk szabadsága és jóléte biztosítva leend».
