AZ ORSZÁGGYŰLÉSEK

Full text search

1011AZ ORSZÁGGYŰLÉSEK
A Habsburg-kormányzat politikai aktivitása az adó megszavaztatásával és az ellenreformációs tevékenységgel érdemben ki is merül. Az igazságszolgáltatás reformját évtizedeken át sürgeti ugyan az országgyűlésektől, végül is azonban megelégszik a királyi tábla 1735-tel kezdődő átszervezésével. A kormányzat szervezetének, működésének modernizálására tesz bizonyos lépéseket is (az országos főbiztosság tevékenységének újraszabályozása, országos főszámvevőség felállítása, a kincstartóság már említett helyreállítása), ezek azonban nem jelentenek alapvető változást a kormányzati struktúrában. Gazdasági-társadalmi kérdések szabályozásához pedig (az 1747-i bányatörvények e vonatkozásaitól eltekintve) nem nyúl. A kezdeményezés még a jobbágyügyi rendszabályoknál is a rendektől indul ki.
A rendek legfontosabb képviseleti fórumának, az országgyűlésnek nincsenek nagy értékű hagyományai a fejedelmi korból. A laza török függésben élő, belügyeiben teljesen önálló országnak a fejedelem korlátlan ura – ami nem vagy csak kismértékben jelent fejedelmi abszolutizmust. A rendek általában csak dinasztia- vagy egyszerű fejedelemváltozáskor kapnak erőre, s vívmányaikat rövidesen megsemmisíti az uralkodói hatalom megerősödése. Az érdemi kezdeményezések az országgyűléseken is a fejedelem kezében vannak, s lényegében azt fogadtat el a gyűlésen, amit akar. Ilyen történeti előzmények után nehéz volna merész aktivitást várni 1711 után az erdélyi rendektől, annál is kevésbé, mert Európa egyik vezető hatalmának központi kormányzatával állnak szemben, a birodalom egy elsősorban katonailag fontos tartományában.
Az országgyűlés szerkezete pedig lényegében nem változott. Most is egykamarás; a fejedelmi tanács helyett a Gubernium vesz részt működésében (a gubernátor, a tanácsosok, sőt a titkárok is), a tábla változatlanul jelen van, ott vannak a törvényhatósági főtisztek, új elemként az unitus püspök, a gyulafehérvári káptalan és a kolozsmonostori konvent követe, a korszak végén a kolozsvári jezsuita rektor, tetszőleges számú (55–110) regalista (királyi hivatalos), a törvényhatóságok, a magyar és székely natio városainak (az úgynevezett taxális helyeknek) a követei. A kormányzat akár majorizálhatná is ellenfeleit az országgyűlésen – ha a szótöbbség elve egyáltalán érvényesülne. Nem érvényesül, ahogy 1690 előtt sem érvényesült. A kormányzat többféleképpen is megkerülheti a számára kellemetlen rendi határozatok végrehajtását: nem erősíti meg a törvényt, rendeleti úton vezeti be a rendek által visszavetett javaslatokat. Csak akkor veszi figyelembe a rendi álláspontot, amikor ennek politikai szükségessége nyilvánvaló.
Így azután eléggé keveset lehet várni a rendektől. Országgyűléseket 1750-ig szinte minden évben tartanak (nemritkán kettőt is), ezek tárgyai azonban a legnagyobbrészt sablonosak: adó, a katonaság tartása, jelölés az országgyűlési választás alá eső tisztségekre, perek tárgyalása. Ebbe az eléggé egyhangú 1012menetrendbe ritkán ékelődik bele valami más jellegű és más értékű kezdeményezés.
Gazdaságpolitikai koncepciót a rendek egyetlen esetben dolgoznak ki, 1725-ben. Ez is fölényt jelent a Habsburg-kormányzattal szemben, amelynek ilyen átfogó terve nem volt. Szerzője vagy legalábbis szerkesztője Sándor Gergely ítélőmester. Kiindulópontja: Erdélyben rendkívüli pénzszűke van. A pénzforgalom fő akadálya a külkereskedelem passzivitása (Erdélynek a marhán kívül nincs exportcikke), amellett a mezőgazdasági cikkek alacsony és az iparcikkek magas ára, az a körülmény, hogy a kincstári jövedelmek hasznát nem a haza fiai látják, s hogy a hadiadóba befolyt összeg nem forog kellően az országban. Megoldásul egy védvámrendszert ajánl iparfejlesztéssel, a luxus visszaszorításával – s mindezt egy régi rendi követelés felújítása kíséri, a szabad sókereskedelemé. Sok naivitást tartalmazó merkantilista koncepció ez, de legalább koncepció. Javaslatainak megvalósítására nem kerül sor, a rendek azonban 1735-ben hivatkoznak rá, s felelevenítik a védvámrendszer gondolatát. A Sándor-operátum bizonyos elemeivel az 1750-es–1760-as évek rendi koncepcióiban is találkozunk.
De rendi kezdeményezésű az a kevés is, ami 1750-ig a jobbágypolitikában történik. Az 1714 eleji országgyűlés hozza az erdélyi jobbágynép szolgálatát szabályozó legkorábbi törvényt: az örökös jobbágy heti négy napot szolgáljon, a zsellér hármat; a földesúr határozza meg, hogy igával vagy kézzel tegyék-e ezt. A jobbágy ennél többre nem kényszeríthető, a zsellér viszont ne szolgáljon kevesebbet. A szolgálat súlya szörnyűnek tűnik, mégis igazat kell adnunk annak a felfogásnak (Berlász J.), amely szerint ez mérséklést jelent a korlátlan robothoz képest. Hatása azonban a törvénynek ismeretesen évtizedekig nem volt, mert megerősítésre sem került, csak 1742-ben szentesítik annak hozzáadásával, hogy a zsellérek óvadékadásra és kezesállításra szoríthatók, hogy helyükön maradjanak, s a marhákkal szolgálók különösen a hosszú fuvarokon kímélendők, hogy állataik tönkre ne menjenek. Az 1740-es években azonban a birtokos nemesség már attól tart, hogy a zsellérek alacsony szolgálata s költözési szabadsága (amely valóban gyakorta lehetett „vagandi licentia”, ahogy a rendek 1746. júliusi felirata nevezte) elkeserítően hat az állandóan helyben lakó jobbágyokra. A megoldási javaslat: a jobbágyok szolgálata maradjon heti négy napra maximálva, azzal, hogy sürgős munka esetén több is igénybe vehető, de a többlet a következő héten beszámítandó, a távol lakó jobbágy pedig több heti robotját leszolgálhatja egyvégtében. A zsellérek szolgálatát azonban alaposan felemelték a rendek: aki jobbágytelken lakik, s heti két napot szolgált, robotoljon hármat; aki heti egy napra volt köteles, dolgozzék urának kettőt; akik szerződéssel vagy a szokás alapján évi egy hónapot vagy két hetet dolgoztak, azok szolgálata legyen heti egy nap. Az 1746-i országgyűlés szabályozza a kamatnapszámot és a mustkamatot is, egy magyar forint után egy aratót vagy szőlőmunkást, másfél magyar forint után 1013egy kaszást, négy magyar forint után egy három-négy ökrös ekenapszámot, hat magyar forint után egy hat-nyolc ökrös ekenapszámot követelve; a mustkamat elképzelésük szerint 50% lenne. A központi kormányzat most már mérsékel. Az 1747. február 25-i királyi rendelet azoknak a zselléreknek robotját, akiknek a jobbágyokéval egyenlő külsőségük és elegendő igavonójuk van, heti két nap kézi vagy igásrobotban határozza meg, a külsőséggel vagy belső telekkel nem bíró zsellérekét heti egy nap kézi robotban, fenntartva az ennél előnyösebb szerződéseket. A rendelet emellett eltöröl számos földesúri visszaélést. Az 1742-i és 1747-i rendelkezéseket sem hajtják azonban következetesen végre.
Ami ezen túlmenően a rendek politikai aktivitása, az már jórészt sérelmi politika. Ez is csak néha kap erősebben lángra. Az 1710-es évek végén Mártonffy püspökkel az uralkodóhoz felküldött sérelmi összeállítás főbb pontjai szokványosak: az adót az ország erőihez kell szabni, a sókereskedelem felszabadítandó, a kincstári tisztségek arra alkalmas haza fiainak jussanak, a hazai kereskedők megtartandók kiváltságaikban, idegen konkurenseik visszaszorítandók, az örmények, bulgárok és más idegenek járuljanak hozzá a közadókhoz, egyes nagyobb városokban kaszárnyákat kell emelni az elszállásolástól való mentesítésre. Legközelebb csak 1725-ben találkozunk jelentősebb sérelmi összeállítással. Ez elsősorban a katonaság visszaéléseit sérelmezi: olcsóság idején regulamentális áron veszi a termékeket, drágaságban viszont természetben követeli, a tisztek legeltetik vagy lovaik számára lekaszáltatják egyes helységek rétjeit, a kettős funkciót ellátó tisztek kvártélyt és más természetbeni szolgáltatásokat is kétszeres mértékben követelnek, törvénytelenül megvámolják a vásárra érkezőket, visszaéléseket követnek el a katonai karhatalommal való behajtásnál, az előfogatokkal stb. A rendek azt is követelik, hogy az Erdélyben megtelepedő obsitos katonák (más német és szerb bevándorlókkal egyetemben) a törvényhatóságok alá tartozzanak. Az 1735-i sérelmi irat magva a védvámrendszer gondolata.
Nagy ellenzéki demonstrációra a legközelebb az 1741. évi országgyűlésen kerül sor. A terjedelmes sérelmi irat követelései – bővítésekkel, kisebb változtatásokkal – az 1710-es évek sémáját követik. Ne követeljenek az országon pótadót, subsidiumot stb. – sürgetik a rendek –; szóvá teszik a sókereskedelem szabadságát, a sóskutak szabad használatát. Bővebben foglalkoznak a tisztségek betöltésének kérdésivel; a királynő a kinevezéseknél legyen tekintettel a rendek és a Gubernium jelöléseire, a Kancellária üresedésben lévő tisztségei betöltendők, a Gubernium elnökletét a gubernátori tiszt üresedésben léte esetén haza fia, s ne a főhadiparancsnok vagy más nem erdélyi lássa el, a kincstartóságot vissza kell állítani s tisztségeibe haza fiait kell kinevezni (ennek a követelésnek Mária Terézia enged annyiban, hogy egy kormányhű arisztokratát kinevez kincstartónak), az országos főbiztosság megtépázott hatáskörét helyre kell állítani; indigenátushoz feltétlenül 1014szükségesnek tartanák a rendek hozzájárulását és a taxa (1000 arany) kifizetését. Az örményeket (akiknek szamosújvári birtokszerzését nemrég sérelmezték) a vármegye hatósága alá rendelnék, arányos adóterheket vetnének rájuk, megszüntetnék kvártélymentességüket. Az 1738-i letartóztatások visszhangja az a követelés, hogy felségsértés vagy hűtlenség esetében a törvények szerint kell eljárni, egyszerű gyanúra vagy feljelentésre senkit sem szabad letartóztatni. Sablonos gravaminális rendi politika ez; egyetlen látszatengedmény az eredmény.
Az 1746. évi sérelmi iratért pedig éppen hogy kemény leckét kapnak a rendek. Az országgyűlés tudniillik számos kifogást támaszt a kincstartóság új szabályozásával kapcsolatban. Azt követeli, hogy a bancalis repraesentans tevékenysége ne sértse a kincstartó hatáskörét, a repraesentans is haza fia legyen; vám-, sóügyi visszaélések eltörlését várják, az Apafi jószágokat visszaítéltetnék az örökösöknek (a Bethlen család egyik ágának), a kincstári főtisztségek betöltésében a Gubernium túlsúlyát biztosítanák, még az Udvari Kamarába is erdélyiek kinevezését sürgetik. Támadási felületet azonban nem is elsősorban ezzel nyújtanak, hanem egy kevéssé jelentős kérdésben, az ekkor lényegében a járványügyi határrendészetből álló egészségügynek a főhadparancsnok alá tartozása ügyében. Az éles fogalmazás („de nobis sine nobis”) miatt Kolowrat, az Erdély kormányzata felett is a felügyeletet gyakorló Hofcommission in Bannaticis, Transylvanicis et Illyricis elnöke sértetten fordul Mária Teréziához, a királynő tekintélye sérelmének (s magára és a Bergkolleg vezetőjére, Königsegg-Erpsre is bántónak) tartva a felirat idézett kitételét s azt is, hogy az alattvalók mintegy beleavatkoznak abba, hogy akarja az uralkodó tárgyaltatni udvarában az ügyeket. Az Erdélyi Udvari Kancellária nem mer szembehelyezkedni a központi kormányzat két nagyságával, s a Ministerialkonferenz is megdorgáltatja Bethlen Ádámot, az országgyűlés elnökét és Haller gubernátort a felirat felbocsátásáért. A gravaminális ellenzékiség egyre hatástalanabb, s a központi kormányzat egyébként is több alattvalói alázatra kívánja oktatni Erdély rendjeit.
Mindenesetre a rendek javára írható országgyűlési fellépéseiknek néhány olyan eleme, ami a 16–17. századi rendezett erdélyi állam abszolutisztikus vonásainak továbbélése a közgondolkozásban: az árak, mértékek, bérek szabályozásának sorozatos (de eredménytelen) követelése vagy az, hogy fellépnek a kincstári javak valóban káros bérleti rendszere ellen.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi