IPAR
IPAR
Az 1770 és 1830 közti korszak Erdélyben az iparban is a kapitalizmusra való átváltás kezdete. Míg az előző időszakban a kohókon s a szebeni rabmanufaktúrán kívül inkább csak feltételezhetjük még egy-két manufaktúra meglétét, most viszonylag jelentős számban jelennek meg több iparágban. Korábban nagyobb számú manufaktúrát feltételezni a Habsburg-birodalom gazdaságilag legfejletlenebb országában irreális lenne. Alsó-Ausztriában 1762-ben összesen 11 manufaktúra van, pedig ez iparilag a legfejlettebb a 1050cseh–osztrák tartományok közt. A manufaktúrák számának rohamos emelkedése a birodalom nyugati felében is csak 1760 után indul meg: Alsó-Ausztriában 1783-ban már legalább 90 van, 1790-ben a cseh–osztrák tartományokban összesen 280 körül, de nem egyenletes elosztásban: Alsó-Ausztria 50%-os kontingensén túl Csehország további 30%-kal szerepel, a maradék 20%-on osztoznak a további tartományok, ezek közül Stájerországban csak a vaskohászat erős, Tirol és Vorarlberg általában visszamaradt. Erdély esetében az is megbecsülendő eredmény, ha a sokszázados hagyományú kisipar nagyságrendjén valami felül tud emelkedni.
Az ipari üzem alapvető formája ugyanis változatlanul a céhes kisipar. A kisiparosok a legerősebben a két legnagyobb szász városban, Szebenben és Brassóban koncentrálódnak, velük némi lemaradással tartja a lépést Kolozsvár, s már jóval hátrább következnek a további nagyobbacska szász városok, majd a többi város és mezőváros. Szebenben 1780 tájt 40 céh működik, nem egészen 1000 céhes mesterrel, s néhány céhen kívüli iparos; az 1815 utáni másfél évtizedben számuk mintegy 1400. A korszak végén a legerősebb céhes iparágak Szebenben a szűcsök, gyapjúszövők, takácsok, szabók, csizmadiák. Brassóban 1780 tájt 967 mester dolgozik, kb. ugyanannyi, mint Szebenben, műhelyeikben 273 segéddel és 195 inassal. Kolozsvárott 1780 körül kb. 800 lehet a céhes mesterek száma; 27 céh működik 1788-ban. A szász városok második kategóriájában a számok már kisebbek. Besztercén 1800 táján 15 céh van 500 kézművessel. Segesvárról (1809) csak a legerősebb céh létszáma ismeretes: 96 gyapjúszövőmester dolgozik itt.
Van bizonyos lassú fejlődés a céhes iparban is, az iparosok számának helyenként ismert növekedése, egy-egy új céh megjelenése, a divat változásai szerint (német cipészek stb.), de a piac korlátozottsága inkább abba az irányba hat, hogy a céhek bezárkózóbbak lesznek, egyre nehezebben fogadnak be bárkit is soraik közé. Korlátozzák az egyes céhekbe tartozó mesteremberek számát, s e határozatokat szigorúan be is tartják. A korlátozás fenntartása érdekében megnehezítik új inasok felvételét, meghosszabbítják szakképzésük időtartamát. A remeklés drága és nehéz, mert a mesterdarab készítésének előírásait igen szorosan betartják; így a segédidő 10–14 évre nő. Kolozsvárott 1775-ben a csizmadiacéhben kb. 60 segéd vár befogadásra, s a helyzet nagyjából ugyanilyen rossz a korszak végén. A kolozsvári csizmadiacéhben 1833-ban 15 segédet javasolnak remeklésre, 42-nél elhalasztják ezt. A céhbe lépés taxája magas, az új mesternek költségesen kell megvendégelnie céhes társait.
A céhes műhelyek segédeinek munkaideje lényegében az egész nap. A kolozsvári nyergeslegények a céh 1766-i statútumai szerint télen-nyáron reggeli 5 órától este 8-ig dolgoznak, a könyvkötők az 1809 statútum szerint télen 6-tól este 10-ig, nyáron 5-től 8-ig, a szabók (1807-i és 1822-i statútumok szerint) télen a könyvkötőkhöz hasonlóan, nyáron 5 órától napszálltáig. A 19. 1051századi céhstatútumok emellett arra is kötelezik a segédeket, hogy sürgős munka esetén szombaton munkaidő után is dolgozzanak. A korhelyhétfőt szigorúan büntetik, még az ezt elnéző mestert is. Bérük szakmák szerint erősen változó. Kolozsvárott 1830 tájt az ötvösök hetibére másfél-kétszerese a szabókénak. A céhes iparnak elég nagy a szervezettsége ahhoz, hogy egy-egy szakma országosan vagy több-kevesebb város rokon céheinek megegyezésével az illető területeken tudja szabályozni a segédek bérét. Az erdélyi kádárcéhek uniója 1798-ban létesült. Ugyanez idő tájt állapodik meg erről a kolozsvári és zilahi csizmadiacéh, majd 1815-ben jó fél tucat magyar város (élükön Kolozsvárral) és Marosvásárhely csizmadiacéhe. A 19. század első évtizedében több kolozsvári céhben kísérletet tesznek a darabbér bevezetésére, a munka nagyobb produktivitását várva tőle. A helyi tisztség és a Gubernium egybehangzó tilalma jelenti a kísérlet végét. Alig érthető, hogy van ideje és energiája az alvás, étkezések és ebédidő idején kívül szinte az egész napot (sürgős munka idején a szombati fél éjszakát is) végigdolgozó segédnek ahhoz, hogy a saját hasznára munkaidőn túli munkát vállaljon. Pedig egyes céheknél ez is megengedett dolog; ilyenkor a segéd természetesen saját szerszámával dolgozik. A céhes kisiparosok mellé lassan növekvő számban társulnak a céhen kívüli kézművesek. S él a hagyományos parasztipar, illetve háziipar is.
Hol s hogy jelennek meg az első, már valóban manufaktúrajellegű kezdeményezések? Kísérjük figyelemmel előbb azokat az iparágakat, amelyekben az előző korszakban, ha nem is manufaktúrák, de legalább a hagyományos céhes ipartól elütő kezdeményezések jelentkeztek.
A papíriparban mindjárt a korszak elején, 1770-ben létrejön az orláti papírmalom. A katonai kincstár létesíti a katonai igazgatás papírellátására és a román határőrezredekben szolgáló lakosság kulturális szükségleteinek fedezésére. Korszakunknak legalábbis egy részében bérbe van adva. Ez a papírmalom már valóban manufaktúra – vagy legalábbis azzá fejlődik a korszak során. 1841-ben 10 férfi és 30 női munkással dolgozik; a 19. században holländere is van. Termelése 1841-ben az 1711–1770-i korszak évi 2-300 kötést produkáló papírmalmaival szemben 10 ezer kötés nyomtató- és ugyanannyi egyéb papír, évi jövedelme 60-80 ezer váltóforint.
A többi papírmalmok régiek és korabeli alapítások – közül csak néhánynak a mérete éri el azt a fokot, ahol már megkockáztathatjuk a manufaktúra elnevezést. Ilyen a Bornemisszák görgényi malma, amelynek értékét 1806-ban 17 724 rénes forintra becsülik (ebben a gépek, műszerek, szerszámok értékét 3085 forintra). Ilyen Szászsebes 1772-ben alapított sztrugári malma, amely a század végéig hol bérbe van adva, hol a város maga kezeli, míg a századforduló táján egy szászsebesi polgár meg nem vásárolja. Itt 1778 és 1784 közt évi 550–1960 kötés papír és 100–845 font papírlemez a termelés. Az átlagosnál nagyobb papírmalom lehet az 1754-től működő szebeni városi malom, amelyet Martin Hochmeister bérel évtizedeken át – 1052kényszerűségből. Ő tudniillik saját, korszerű papírmalmot akart építeni a város mellett, a szebeni tanács és az orláti malom bérlője azonban elgáncsolta a tervet. A szebeni malomban 1794-ben volt már holländer. Talán ilyen lehetett az 1819-ben alapított második enyedi papírmalom. Holländere ennek is van. Van holländere és papíranyag-keverő gépe Bethlen Miklós és felesége, Csáky Kata középfalvi papírmalmának is. Itt a szakértelem hiányzik, csak gyenge minőségű papírt tudnak gyártani, s a század vége felé már nagyjából feladják a vállalkozást, az épület 1795-ben pusztulóban van. A többi – hosszabb-rövidebb életű vállalkozásként működő – papírmalom mérete legfeljebb egy nagyobb kisipari műhelyé.
Az üvegiparban jelentős változás, hogy megjelenik benne a gazdag kereskedőpolgár mint bérlő vagy tulajdonos. A Kálnokiak zalánpataki üvegcsűrét 1777 és 1781 közt Toma és Manole Calfovici brassai kereskedők bérlik, 1781-től a századfordulóig a szebeni aromân eredetű Marcu-üzletház tagjai. Az 1792-i renoválás után az üvegcsűr 8 hónap alatt 1500 forint jövedelmet hoz; árukészleteinek értéke 1795-ben 4248 magyar forint. Az üveggel Moldvába is kereskednek. 1800-ban Dimitrie Hagi Ghidru veszi át tőlük a zalánpataki bérletet. De van másutt is üvegcsűrje a Marcu-kereskedőháznak: Rozsnyón (1792–93-ban 1000 magyar forintot fordítanak felújítására) s talán Pojána Merulujon is. Erőteljes, talán már manufaktúra szintű vállalkozás lehetett e korszakban a Mikók bükszádi üvegcsűrje is. Az előző korszakban két üvegcsűrjük is van: Zalánpatakon és Bükszádon, mindegyik jelentéktelen termeléssel. Az 1780-as évek elején felhagyják a zalánpatakit, annál nagyobb energiát fordítanak azonban a másikra. A bükszádi üvegcsűr 1805-ben csak Havasalföldére 7-8000 forint értékű üveget ad el. Az előző korszakban is fejlett porumbáki huta 1792 tájt évi kb. 8000 forint értékű ablaküveget és üvegedényt termelt, s Havasalföldére és Moldvába is exportáltak. A többi üveghuták kisipari méretűek.
A textiliparban a manufaktúra üzemtípus „előzménye” 1770 előtt a szebeni fogházi pokróckészítő manufaktúra. Az 1770 utáni kor már más jellegű kezdeményezéseket hoz – igaz, nem egyöntetű sikerrel.
Az 1780-as években indul meg Erdélyben a selyemhernyó-tenyésztés – három és fél évtizeddel a Teleki–Dobosi-terv erre vonatkozó javaslatai után. Gallarati gyalogsági százados a kezdeményező. 1784 elején a Guberniumnak tesz ajánlatot nagyarányú eperfatelepítésre, a selyemhernyó-tenyésztés és selyemgombolyítás oktatására. 1785 tavaszán kinevezik erdélyi selyemtermelési felügyelőnek, a továbbiakban elnyeri a selyemgubó-beváltás jogát is. Az eperfaültetés több-kevesebb intenzitással országosan megindul. Gallarati még 1788 előtt olasz selyemtermelési szakembereket hozat be, ezeket szétosztja a selyembeváltás négy fő állomásán (Szeben, Segesvár, Szászváros, Gyulafehérvár), Szebenben saját selyemfonodát létesít, Bécsből selyemszalag-készítő és selyemfestő szakembereket hív magához. Szebeni üzeme 1791-ben 16 féle 1053selyemszövetet gyárt, amellett tiszta- és keverékselyem-kendőket, fátylakat, selyem hímzőfonalat, ötféle szélességű selyemszalagot. Szövödéjében 16 szövőszék dolgozik. Mikor készítményeinek fénye ellen panaszok merülnek fel, 2500 forinton „fényesítő machinát” vásárol, külön egy kisebb gépet a szalagok fényesítésére, s egy további szerkezetet a „babos pántlikák” készítéséhez szükséges víz hajtására. 12 üstje van a bugák kifőzésére (bár 36-ra lenne szüksége). Munkáslétszáma ekkor legalább 50 fő, napi fizetésük 10 garas és 1 forint közt van, egyes mestereké azonban 1 tallérra is felmegy. A szakmunkások közt (1800-ig) 16 bécsi, 6 müncheni van, 3 került ide Lembergből, 15 a román fejedelemségekből.
Az erdélyi selyemgubó-termelés azonban eléggé szerény szinten marad. A beváltóállomásokon átvett selyemgubó súlya az 1790-es években 150 és 175 font közt ingadozik. Gallarati üzeme pedig 61 ezer forintnál több beruházást igényel, a kapitánynak pénzzavarai vannak. 1791-ben az országgyűléshez fordul: nyújtsanak neki hitelt az országos pénztárból. A rendek meg is szavaznak neki 10 évre 10 ezer forint kamatmentes kölcsönt, II. Lipót azonban nem engedélyezi ezt. A Gallarati-üzem – a kora kapitalizmus ipari vállalkozásaira jellemző bukdácsolások ellenére is – valóban manufaktúra, a manufaktúrák korának első magán textilmanufaktúrája Erdélyben.
Némileg kisebb arányú és kevésbé szerencsés vállalkozás volt a felvilágosodás egyik legjelentősebb erdélyi román egyénisége, a kolozsvári szemészprofesszor Ioan Piuariu-Molnár códi posztómanufaktúrája. Az alapításkor (1801–1802 táján) a szebeni, nagydisznódi, brassai szász posztócsinálók ellenzését kellett legyőznie, akiket a szebeni tisztség is támogatott – a Gubernium azonban, amelynek tagjai respektussal vagy éppen baráti érzelmekkel voltak a jeles tudós iránt, két ízben is kiállt mellette; ez az akadály elhárult hát. Nehezebben birkózott meg az egyébként kitűnő üzleti érzékű Piuariu-Molnár a tőkehiánnyal. Végül is befejezetlenül hagyta fiára az üzemet. Az kölcsönök segítségével megindította a gyapjúfonodát (44 munkással), áruit azonban nem tudta elhelyezni, csődbe ment, s hitelezői Karl Albrich szebeni vállalkozónak adták bérbe az üzemet, aki fel is lendítette azt.
Kérdés: milyen méretűek voltak azok a fonalfestödék, amelyeket brassai kereskedők létesítettek a korszak elején? Koszta Demetru Dzsauli Hídvégen állít fel pamutfonal-festödét. Ioan Vlad, Dumitru Vlad és Sztojka Sztojkovics Felsőszombatfalván hoz létre hasonlót. Az utóbbit 1772-ben a brassai céhes iparosok ellenakciója megfojtja. A hídvégit is szorongatják a brassaiak, Brassó vidékéről nem szerezhet be fonalat, csak Felső-Fehér megyéből, Udvarhely- és Háromszékből, s végül ez is megbukik. A 18. század végén két fonalfestöde működik Hídvégen, évente 60–70, illetve 160–190 mázsa fonalat festenek meg. Brassai román kereskedő az a Constantin Boghici is, aki 1810-ben Ótohányban posztómanufaktúrát létesít.
1054Egészen más társadalomelemek, magyar arisztokraták állnak egy 1823-ban létrejött vállalkozás, a kolozsvári szegénysegélyező egylet posztóüzeme mögött. Ez elsősorban katonai pokrócokat gyárt a gyulafehérvári katonai Montours-Commission megrendelésére, emellett azonban más posztót is. Szamosújvári rabokkal is dolgoztat. Feltehetően e korban is működik a szebeni fogházi pokrócmanufaktúra is.
7-8 olyan üzem termel tehát a korabeli erdélyi textiliparban, amely vagy nyilvánvalóan manufaktúra, vagy legalábbis van alap ilyen jellegének feltételezésére. Szerény keretek ezek az alsó-ausztriai és csehországi textilmanufaktúrákhoz képest, de ugrásszerű előrehaladás az előző 6 évtizeddel szemben.
Találunk manufaktúrajellegű vállalkozást egy frissen létrejött iparágban, a hamuzsírfőzésben is. A hamuzsír fahamuból előállított sóanyag, amelynek leglényegesebb alkotóeleme a szénsavas káli. Nélkülözhetetlen a vászonfehérítésnél, üveggyártásnál, szappan- és kálisalétrom-készítésnél, de használták a vegyipar már ágaiban is. Kelet-Európában a korábbi századokban sem ismeretlen a hamuzsírfőzés; az angol és flandriai kereskedelem Danzigon át hatol be ide. A 18. században ez az érdeklődés erősödik. A század első felében fokozódik a magyarországi erdők e célra való kitermelése. Moldvában a század végén mutatkozik hamuzsír-konjunktúra. Erdélyben 1792-ben csak néhány, inkább kisipari műhely méretű hamuzsírfőzőről van tudomásunk. Kraszna megyében a Rézen működik a dohi hamuzsírfőző 6 állandó alkalmazottal és kb. ugyanannyi hamuégető napszámossal. Termékei legnagyobb részét Pestre szállítja. A Réz másik hamuzsírfőzője, a maladéi 1792 tájban már alig dolgozik, elfogyott körülötte az erdő. Ismeretlen méretű a felsőkománai hamuzsírfőző (1792-ben említik). A manufaktúra itt a Bánffy család 1815-ben meginduló magyarpataki és kalini hamuzsírhutájával jelentkezik. Első telepesei a hamuzsír-konjunktúra révén Biharba vándorolt szlovák hamuzsírfőzők, mellettük rövidesen feltűnnek a rézalji falvak lakói is. Jogi helyzetük egy speciális fajta szabadosság: 5 éven át szabadon irthattak az erdőben, földjüket az üzem megszűntéig ingyen használhatták, házat építhettek rá. Mentesek voltak az adó, a katonafogás és a földesúri szolgálatok alól. A telepek lakóinak egy része konvenciós cseléd, illetve mesterember volt (pintér, az erdőről a hutához a kész hamut, illetve a tüzelőfát fuvarozó béresek, kezdetben a lúgozást és fehérítést végző munkások is). Rövidesen kialakult azonban az a gyakorlat, hogy a hamuégetők maguk csinálták a lúgozást, s a nyers hamuzsírt vitték be a hutához, ahol csak a fehérítést végezték. Az égetők rangsorának tetején a hamuégető gazdák álltak (munkacsoport-vezetők, majd kisvállalkozófélék), utánuk az egy-egy gazda csoportjába tartozó legények következtek, s végül a falvakból csak ideiglenesen felköltözők. Kereseti viszonyaik a paraszti jövedelemhez képest jók, egy-egy hamuzsírfőző évi keresete csak a főzésből 80–100 forintra rúgott 1820 tájt, s ehhez egyrészt 1055hozzájött még az irtásföldek mezőgazdasági jövedelme, másrészt nem nyomta őket az adó és a földesúri szolgálat terhe. Különösen magas volt a kényes munkát végző pintér fizetése (120 forint, hordónként további 2 forint, valamint természetbeniek). A huta tiszta nyeresége az első jó másfél évtizedben évi kb. 3 ezer forint volt, annak ellenére, hogy az 1825-ben fellépő európai hitelkrízis a mélyponton a korábbinak kb. a 60%-ára nyomja le a hamuzsír árát. A két huta közül a kalini 1840-ben megszűnik, elsősorban a Bánffyak közös erdeinek kipusztulása miatt (csak az 1815–1832-i korszak itteni hamuzsírfőzése jó 4000 kataszteri hold legjobb állapotú erdőterület teljes hozamát emésztette fel); a magyarpataki tovább működik bérlőkkel.
A Bánffyak rézi hamuzsírhutájával egyidőben jelenik meg a kőedénygyártás első igazi manufaktúrája, a batizi üzem. A 19. század elején tudunk görgényi, kolozsvári és szebeni kőedényüzemről is, ezek méretei azonban nem ismeretek. Batiz földesura, Naláczi József mozgékony, vállalkozó arisztokrata (1814–15 tájt papírmalmot alapít, fürdőket létesít a birtokain lévő gyógyvizek kihasználására). A batizi manufaktúra eredeti formája kisműhely méretű jobbágymanufaktúraként 1813 tájt jön létre. Naláczi megnyeri vezetőjének a trieszti származású olasz D’André Györgyöt. Triesztben működik a Habsburg-birodalom egyik legrégibb finomfajanszárugyára, D’André valószínűleg ott tanulta mesterségét, dolgozott a kassai finomfajansz-manufaktúrában is. 1805-ben még Kolozsvárott találjuk, onnan kerül Batizra. Magával hoz egy cseh szakembert, s valószínűleg kassai szakmunkásokat. A batizi üzem vezetője a bécsi műegyetemen taníttatja fiát, Ferencet; az az 1820-as évek végén a newcastle-i Wedgwood-üzemben dolgozik kémikusként néhány évet. 1832-ben már Erdélyben van. Ekkor már a D’Andrék bérlik a batizi manufaktúrát évi 4000 forintért, haszna tehát sokkal magasabb kell hogy legyen. Ez idő tájt 60 munkás dolgozik itt. Havi átlagbérük 20–35 rénes forint; ez kb. a négyszerese a viszonylag jól fizetett bányászok bérének, s felér egy kormányhatósági írnok fizetésével. A batizi kőedény külön stílust jelent az erdélyi iparművészetben.
A többi iparágak közül talán már manufaktúrajellegű kezdeményezések vannak a viaszgyertyagyártásban. Szebenben, Kolozsvárott és Erzsébetvároson működik ilyen üzem, egyenként 40–50 mázsa termeléssel és 1200–2000 forint haszonnal. A korábbi méretekben működik a kisfaludi higanyszublimát-üzem és a Gyulafehérvár melletti kincstári lőpormalom és salétromfőző.
Jelentős fejlődés tapasztalható a vaskohászatban. Vajdahunyadon 1778-ban 13 régi hámor állt 26 kemencével. 1779 után modern magaskemencéket építenek. 1779 és 1801 közt épül fel a kudzsiri vasfinomító, amely Toplicáról és a Vajdahunyad melletti Limpértről kapja a nyersvasat, csakúgy, mint a sebeshelyi kohó. Ugyanekkortájt épül fel a felsőteleki kohó, majd 1806 és 1813 közt a govásdiai nagykohó. 1820-ban a vajdahunyadi bányavidéken a Cserna mentén működik a toplicai nagykohó és 4 további hámor. A Govásdia mentén 10565 olvasztó van (köztük egy nagykohó), 10 frisstűz és 3 verő. A Cserna mentén is van kasza- és kardgyártó üzem. A Zalasd mentén 1782 óta szerszámhámor van 3 nyújtótűzzel és 2 verőgéppel. Működik természetesen a kudzsiri és sebeshelyi hámor is. A vajdahunyadi kincstári kohók évi termelése 1842-ben 53 665 mázsa, közel a háromszorosa az 1778. évinek.
A nemesfémkohászatban az offenbányai kincstári kohó felépülése jelent ilyen nóvumot a korszak elején; ennek 4 olvasztókemencéje van.
Mi tehát az erdélyi manufaktúraipar mérlege korszakunkban? Hét-nyolc olyan üzem a textiliparban, amely nyilvánvalóan manufaktúra vagy feltételezhetően az, egy papírmanufaktúra s néhány olyan papírüzem, amely talán az, 45 manufaktúra méretű üvegcsűr, a hamuzsírfőzésben a Bánffyak kettős rézi manufaktúrája, a kőedénygyártásban Batiz, a viaszfeldolgozásban 3 talán manufaktúrajellegű üzem, egy-egy higanyszublimát-üzem, lőpormalom és salétromfőző, 2 nemesfémkohó, végül a Vajdahunyad vidéki kohászati üzemek. A kép az előző korszakkal szemben kezd már normalizálódni annyiban, hogy a textilipar tör előre. Változatlanul nagy azonban a kohászat súlya.
