KOSZTOLÁNYI DEZSŐ (1885–1936, író, költő)
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ (1885–1936, író, költő)
… a felnőttek sárga, dohányszagú, puffadt zsarnokok, és semmi tiszteletet sem érdemelnek azért, mert rútabbak, mint mi, és hamarabb meghalnak …
… minden viszonylagos, s egy varangyosbékának éppúgy lehet lelke, mint egy vezérigazgatónak.
Mit ér a költő ember nélkül? És mit ér az ember költő nélkül? Legyünk társszerzők. Egy ember gyönge ahhoz, hogy egyszerre írjon is, éljen is. Aki megkísérelte ezt, előbb-utóbb beleroppant.
Ti adtátok nekünk ezt a szót: gyöngy, ezt a szót: tükör, és ezt a szót: koporsó. Te gyöngy, mely lelkem tükrében tündökölsz, koporsóm zártáig. Érted, ha ezt mondom: gyűrű, gyűszű, búza, bor: már hogyne értenéd, hiszen ezek is a te szavaitok, s a betű is, az írás is, amelyből élek. Gyűrűm te, gyűszűm te, tápláló búzám, részegítő borom te. Háromszázharminc legékesebb szavunkat nektek köszönhetem. Régóta kerestem már valakit, egy törököt, akinek kifejezhetném érte el nem múló hálámat, s legalább részben visszafizetném ezt a szókölcsönt, letörleszthetném ezt a nyelvtörténeti adósságot, amely azóta annyit, de annyit kamatozott nekem…
Valahányszor nem figyelek a társalgásra vagy nem értek valamit, otthon is mindig így szólok: Igen. Ebből még soha semmi baj nem háramlott rám. Még abban az esetben sem, ha ezzel valamit helyeselni látszottam, amit kárhoztatnom kellett volna. Ilyenkor el lehet hitetni, hogy gúnyosan igeneltem. Az igen legtöbbször nem is.
Fenyveserdők és hegyek közt él egy elmélyedő, szorgalmas nép tűnődtem magamban –, feje fölött a csillagos éggel és az erkölcsi világrenddel. Szóval nagyra becsültem a németeket. Talán őket becsültem legtöbbre minden nép között. De nem ismertem. A franciákat azonban szerettem.
Esti Kornél. Bp., 1933.
