Az ősök és az államalapító
Az ősök és az államalapító
Az oszmán dinasztikus hagyomány szerint az oguz elődök nomád törzsét a mongol hódítás vetette ki közép-ázsiai otthonából, s kényszerítette hosszas vándorlásra Anatólia keleti és középső részein, miközben kisebb-nagyobb részek szakadtak le róla. Végül, az 1250-es években, négyszáz sátornyi nép Ertogrul vezérletével a bizánci–szeldzsuk határon, a Szakarja-folyó völgyében fekvő Szöjüt környékén telepedett le. A kegyes utókor úgy tudta, hogy a vidéket Alaeddin Kejkobád (1249–1257) szeldzsuk szultántól kapták hűbérül, cserébe pedig határőri szolgálatot teljesítettek. Ezt a történetet azonban, akárcsak a törzs kaji eredetére vonatkozó legendát, minden bizonnyal a 15. században koholták, hogy a szállásterület megszerzését a szeldzsukok állítólagos kinevezésével szentesítsék, és a dinasztiának fényes ősöket biztosítsanak (akkoriban a huszonnégy oguz törzsből a kajik számítottak a legelőkelőbbnek).
Új hazájában Ertogrul népe ugyanúgy élt, mint korábban: nyájait terelgette a téli és a nyári szállások között, és barátságos kapcsolatokat alakított ki a környékbeli görögökkel. Az 1290-es évek elején azonban hirtelen megváltozott minden. Ertogrul elhunyt, és a törzs Atman nevű fiát választotta főnöknek. Atman a harcos határvidéki bégek példáját követve katonai kíséretet szervezett magának, és rablóportyákba, majd területszerzésbe kezdett a Szakarja völgyében és Bursza irányában. Sikerei odavonzották az északi kasztamonui fejedelemség 169munka nélkül maradt harcosait, és 1302-ben képes volt legyőzni egy közel kétezer fős bizánci–alán sereget Bapheonnál, Nikomédia (Izmit) közelében. Ez idő tájt történhetett, hogy török Atman nevét a muszlim Oszmánra cserélte fel, amivel kifejezésre juttatta, hogy nomád rablók helyett muszlim harcosok vezetője kíván lenni. A következő két évtizedben sorra foglalta el a szomszédos görög és muszlim erődítményeket, s amikor 1324–1326 táján meghalt, kicsiny, de önálló országot hagyott utódjára, Orhánra.
Oszmán önállóságát a szépítő hagyomány onnan eredezteti, hogy a századfordulón hivatalos beiktatást kapott volna a kónjai szeldzsuk szultántól. Ennek azonban semmi alapja nincs. Oszmán úgy lett független uralkodó, hogy rendelkezett a szuverenitás iszlám által megkövetelt formai jegyeivel: saját nevében pénzt veretett, és országának dzsámijaiban az ő nevét említették a pénteki prédikációkban. A terjeszkedés és az önállósodás lehetővé tette, hogy Oszmán hozzálásson a törzsi viszonyok felszámolásához, és az 1320-as évekre bevezesse az iszlám állam néhány alapvető intézményét (kancellária, vezír, kádi, piacfelügyelő, vallási alapítványok stb.). Mindezek alapján méltán tartotta őt a későbbi oszmán közvélemény a birodalom és a dinasztia megalapítójának. Igaz, ő és utódai még hosszú évtizedekig adót fizettek a mongoloknak, ám ez a tény nem korlátozta számottevően az oszmán állam mozgásszabadságát.
