77Ottavio Baldigara családja
Ottavio Baldigara életének és tevékenységének bemutatatása nem lehet teljes tágabb értelemben vett családtagjai megismerése nélkül, noha a családi kötelékek érzelmi vonatkozásairól a forrásokban egy szót sem találunk. Annyi bizonyos, hogy mindannyian a Habsburgok szolgálatában álltak, s többen közülük, hozzá hasonlóan, a várépítészet területén jeleskedtek.
A Baldigara családnév alatt a források, eddigi ismereteim szerint, kilenc személyt említenek: Balthasart, Caspart, Cesarót, Giuliót, Marco Antoniót (olykor csak a két keresztnév valamelyikén), Ottaviót, Stefant, egy további lánytestvért és végül Ursulát. Maggiorotti csak az itt következőötöt ismerte közülük, s azt állította, hogy a felsoroltak közül Caspar, Cesaro, Giulio, Marco Antonio és Ottavio testvérek voltak. A rendelkezésre álló adatok alapján ugyan nem minden rokoni viszony állapítható meg egyértelműen, de van néhány biztosnak tekinthető kapcsolat is. Így Maggiorotti véleményével szemben egyértelműnek látszik, hogy Caspar volt a családfő, részben, mert az ő neve bukkan fel legkorábban (1548), részben, mert fiainak egy kérelme is erre utal. Ugyanezen bejegyzésben Ottaviót, Giuliót és Marcót „Baldigara 78fivérek”-ként (Baldigarien gebruedern) említik. Cesaro esetében csak egyetlen támpont van: 1557-ben Giulióval együtt folyamodnak zsoldjukért, jóllehet itt nincs szó a köztük levő esetleges rokoni viszonyról. Talán Cesaro volt a negyedik testvér, vagy, mint Maggiorotti állítja, a három Baldigara-fivér unokatestvére lehetett, 1564 után azonban eltűnik a szemünk elől. Lánytestvérükre mindössze egy, elég homályos utalást találunk. Balthasar kilétére a kevés adatból nehéz következtetni, ám véleményem szerint az a tény, hogy időben Caspar után, de annak fiai előtt, ráadásul Casparhoz hasonlóan a bécsi Arzenál hajóépítőjeként szerepel, arra enged következtetni, hogy talán Caspar testvéréről, öccséről van szó. Nem lehetett valami hasznos munkaerő, mert egy jelentésben a biztosok panaszkodtak lustasága és a hajók elrontása miatt. Stefan létezéséről csupán egy semmitmondó bejegyzés tanúskodik, így személyét egyelőre teljes homály fedi. Marco Antonióról legfontosabb ismeretünk mindössze annyi, hogy 1589-ben bátyja, a korábban elhunyt Ottavio érsekújvári építőmesteri állására pályázott. Ursula Caspar felesége volt, akit leginkább férje halála utáni kérelmeiből ismerünk, amelyeket az Udvari Kamarához intézett nyugdíja ügyében.
A Baldigara család „feje” tehát minden bizonnyal Caspar lehetett, aki elsőként jelent meg a forrásokban. 1548-ban egy folyamodványban – melyben szolgálata elvesztését panaszolta és állami támogatást kért maga és gyermekei számára – már arról írt, hogy hosszú ideje hűségesen szolgálta az uralkodót a hajóépítésben. Röviddel e kérelem után vissza (?) is vették az Arzenálba (Arschonal vagy Arschional). 79Ezután csak 1554 márciusában hallunk róla, amikor zsoldhátralékának kifizetését rendelték el, és a hajóépítéssel kapcsolatban kapott utasításokat. A család állítólagos származási helye, Trieszt városa, a forrásokban először 1554 májusában kapcsolódik Caspar nevéhez, amikor felszólítják a bécsi Kamarát, hogy a Caspar által Triesztben épített hajók költségeiről számoljanak be. 1556 júliusában kérelmezte, hogy utasítsák a trieszti pénztárat fizetése rendszeres folyósítására. Hogy nem volt „elveszett ember”, azt egy 1556 augusztusában a Kamarához intézett kérelme igazolja, amelyben malom-monopóliumot kért magának Triesztben. Ezt valószínűleg nem kapta meg, viszont szeptemberben utasították Juan de Scobedót, a bécsi Arzenál helyettes kapitányát, hogy Caspart, mivel „hasznos az Arzenálban”, alkalmazza. Élelmessége mellett Caspar ambiciózus ember lehetett, mert már októberben azért folyamodott az uralkodóhoz, hogy az Arzenálban proto-ként alkalmazzák. Scobedo azonban ellenezte Caspar tervezett kinevezését. Ugyanakkor a még trieszti szolgálata idején elmaradt hátralékos zsoldjának – egy évre 146 rajnai forint – kifizetéséről is intézkedés történt.
Az elutasítás ellenére valamikor 1558 szeptembere előtt hajómesterré (Schiffmeister) nevezték ki és zsoldját havi 29 forintban állapították meg, ami már meglehetősen 80jó fizetésnek tekinthető. Ebbéli minőségében egy nagy hajót épített, amiért további 90 forint 36 krajcárt kapott.
Scobedo és Baldigara között lehetett valamilyen ellentét, vagy ellenszenv, mert 1559 júniusában a Kamara felelősségre vonta Scobedót, hogy az Arzenál személyzete között nem említi Caspart és embereit, és egyben felszólította, hogy ne bocsásson el senkit a szolgálatából. Ez a megjegyzés egyben arra is utal, hogy Casparnak komoly támogatója lehetett bizonyos felsőbb körökben. Ugyanakkor anyagi természetű kéréseit többször is megtagadták. Pénzügyi nehézségei valószínűleg nem a munka hiányából eredtek, mivel 1561-62-ben többször is járt Friaulban, hogy fát válasszon két készülő gályához.
Ezután csak 1568 márciusában hallunk Casparról, amikor neki és fiának valamilyen problémája támadhatott az Arzenál kapitányával, mert Bécsből engedelmességre utasították őket. Majd pedig jelentette, hogy az Arzenálban a hajómesterekkel milyen őrzési rendet állapítottak meg. Az a tény, hogy ő tett jelentést, arra utal, hogy esetleg a hajómesterek vezetője lehetett, vagy talán megkapta a korábban kérelmezett proto állását. Mindezen adatok szerint valószínűleg 1562-68 között is az Arzenálban dolgozott. Ekkor azonban anyagi helyzete már nem lehetett túl jó, mert könyörgött, hogy legalább hátraléka felét megkaphassa, mire 1568 novemberében folyósítottak is neki 100 forintot. 1569-ben újból kérelmeznie kellett fizetését, s egyben javasolta, hogy azt a sójövedelmekből egyenlítsék ki. Ezt az Udvari Kamara támogatólag továbbküldte az Alsó-Ausztriai Kamarának, hozzátéve, hogy „mivel a kérelmező szegény, és régi szolga, ezért ők [ti. az Alsó-Ausztriai Kamara] intézkedjenek, hogy az említett kérelmező panaszmentes legyen”. Ezután már csak Caspar haláláról értesülünk, ami valamikor 1570 januárja előtt következett be. 81A Haditanács, jellemző módon, csak a következőév májusában adott utasítást, hogy az elhunyt fiainak, feltehetően azok többszöri kérelmére, apjuk hátralékos zsoldját fizessék ki.
Jelen pillanatban Ottavio mellett Cesaro az egyetlen, akinek várépítészeti tevékenységéről nagyobb iratanyaggal rendelkezünk, amellyel részletesebben is foglalkozni kell.
Cesaro, mint említettem, Giulióval együtt hallatott magáról 1557 novemberében, midőn zsoldjuk kifizetését kérték. 1563 elején, úgy tűnik, Cesaro megpróbálta „megfúrni” kollégáját, Paolo Mirandolát a bécsi Arzenálban. Az ügy jelentőségét mutatja, hogy az uralkodó jelentést kért róla. Cesaro mesterkedését siker koronázta, mert március 30-án elfogadták jelentkezését. Az eset kapcsán azonban felmerül a kérdés, hogy a két várépítő milyen elfoglaltságot találhatott az Arzenálban (bár a korabeli mesterek közismerten több „szakmához” is értettek). Mirandola ugyanis az előzőévben még Gyulán tevékenykedett. Az ügy folytatása, hogy egy évvel később, 1564. március 28-án Cesarót rendelték Gyulára az – éppen Mirandola által megtervezett és megkezdett – építkezés rendbetétele végett. Nagyon valószínű azonban, hogy nem ment oda, mivel rövidesen, 1564. április 18-án, Zay Ferenc kassai kapitány parancsot kapott, hogy segítsen Cesarónak Kassáról Szatmárra eljutni, s Balassa Menyhértnek is utasítást küldtek, hogy Cesaróval együtt mit kell Szatmárban elvégezniük. Ez utóbbi kiderül Cesaro 1564. június 7-i keltezésű, a Haditanácshoz írott, fennmaradt, páratlanul érdekes jelentéséből, amelyben részletesen bemutatta Szatmár közvetlen földrajzi környezetét és ismertette a leendő erődítmény felépítése általa elképzelhetőnek tartott három variációját. 82Nem véletlen tehát, hogy júliusban már mint Pawmaister Zu Zathmar szerepelt, augusztusban pedig a vár lehetséges alaprajzait küldte el és mindkét esetben utasítást kért az építkezéshez.
Cesaróról ezután nincs további információnk. Halálával kapcsolatban felmerül annak lehetősége, hogy ott volt Szatmárban, midőn somlyói Báthori István váradi kapitány csapatai 1564. szeptember 3-án bevették a várat és az őrség nagy részét levágták és elképzelhető, hogy ő is a vérengzés áldozata lett.
A szatmári vár fontos szerepet játszott az Erdély felől Felső-Magyarországra irányuló támadások kivédésében. Bizonyosan nem véletlen az időbeli egybeesés, hogy midőn 1564 nyarán kiújultak a harcok a frissen trónra lépett Miksa és János Zsigmond között, ugyanakkor keletkeztek Cesarónak a szatmári vár újjáépítésére vonatkozó tervei is. Az események igazolták a megerődítés szükségességét: mint említettem, szeptember 3-án Báthori István váradi kapitány csapatai elfoglalták Szatmárt. Az erdélyi sikerekre válaszul a következőév januárjában Lazarus von Schwendi felső-magyarországi főkapitány támadást indított az erdélyi kézen levő erősségek ellen, s február 11-én Tokajt, majd pár nap múlva Szerencset foglalta el. Ezután indult meg Szatmár ellen. Báthori azonban, a kedvezőtlen körülmények miatt, nem vállalta a harcot. Schwendi csapatainak közeledtére a várat felgyújtatta és elvonult. Ezt követően került sor az új erősség megépítésére, 1569-73 között, amely munka minden bizonnyal Giulio vezetésével és, mint láttuk, Ottavio ellenőrzése mellett zajlott.
Cesarónak a szatmári vár újjáépítésére vonatkozó tervei tehát még az előtt készültek, hogy Báthori bevette volna Szatmárt. Cesaro több szempontból vizsgálta a terület földrajzi lehetőségeit. Azt javasolta, hogy az erősség mindenképpen azon a ponton álljon, ahol a Szamos vize kettéválik, hogy körülfolyja a szigetet. Ha ugyanis az ellenség ezen a ponton a vizet gáttal elzárja, ezzel a legfőbb külső védelmétől fosztja meg a várat. Hozzátette, hogy az a sziget legkiemelkedőbb pontja, s a talaja is megfelelő. A váltakozó vízjárás miatt felvetette, hogy szabályozzák a folyó két ágát, bár tisztában volt annak hatalmas költségeivel. Cesaro három különböző tervet készített, amelyek mindegyike olaszbástyás erődítményt ábrázol; a Haditanácsnak és az uralkodónak szándékozta azokat elküldeni, hogy kiválasszák a megfelelőt. Az első terv szerint a városfal a sziget nagyobb részét körülzárta volna, s azon belül, annak a Szamos beömlésénél levő sarkában, külön vár épült volna (13. sz. kép). Ám, mint írta, a sziget nagy mérete (kerületét 2600 lépésben adta meg) miatt a tüzérség így nem tudna minden pontot kellően fedezni. Ennek ellenére továbbra 83is ebből a tervből indult ki. Szerinte először a várat kellene megépíteni, s utána a városfalat. Az egész erődítményt földből és fából akarta elkészíteni, mégpedig a palánk egyszerűbb változatával, két karósor közé döngölt földből. Cesaro második terve szerint csak egy, a várost övező fal készült volna kilenc bástyával (14. sz. kép), míg a harmadik egy szabályos ötszögű, fülesbástyás erősséget ábrázol (15. sz. kép). Végül ez valósult meg.
Cesaro tervének megvalósítása minden jel szerint Giulióra hárult. A Haditanács ugyanis 1566 januárjában utasította Lazarus von Schwendit, hogy küldje Giuliót Szatmárba építőmesternek. Elképzelhető, hogy a rokoni (testvéri?) kapcsolat okán jelölték ki Giuliót e feladatra. Ugyancsak 1566 januárjában intézkedtek havi 15 forintos zsoldjáról is, amit már előzőév december 15-től folyósítottak neki. Ez arra utalhat, hogy már akkor kinevezték Szatmár építőmesterének, s talán az ezt megelőző hónapokra datálható Cesaro feltételezett halálának időpontja is, amennyiben nem a vár elfoglalásakor esett el. Mindezekhez képest Maggiorotti egy helyütt azt állítja, Giulio 1564-71 között Trencsénben dolgozott, majd másutt azt írja, hogy 1566-69 között állítólag Antonio Floriani modernizációs tervezetét valósította meg. Ugyanígy egyszer 1564-71 közé, másszor meg 1566-71 közé teszi szatmári működésének idejét. A zavaros évszámok is pontosan mutatják Maggiorotti adatainak értékét.
Valamikor 1568 őszén, Giulio kérelmet nyújtott be, mivel haza akart térni (hogy hova, azt nem közli a forrás, de nyilván Itáliába). Valószínű azonban, hogy felettese, Hans Rueber nem akarta elengedni, minden bizonnyal a folyamatban levő szatmári építkezés miatt. A Haditanács ugyanis először november 10-én írt neki Giulio kérelme ügyében, miközben apja, Caspar is támogatta a kérést a Haditanácshoz intézett beadványában. Végül 17-én határozottan utasították a főkapitányt, hogy engedje őt el. Lehet, hogy végül nem ment el, vagy talán hamar visszatért, mivel a következőév, 1569 kora tavaszán már fizetésének javítását kérte, ami meg is történt, mert zsoldját 30 forintra emelték. Ám, ahogy ez abban az időben szokásos volt, csak hosszas kérelmezés után, 1571 márciusában kapta meg járandóságát. Az uralkodó– némi lekezelő felhanggal –, elrendelte, hogy az Udvari Kamara fizesse ki hátralékait. 84Emellett még a szatmári várnagy is heti két forintot fizetett ki neki. Két hónap multán már szatmári zsoldja miatt levelezett a Kamarával, amely elrendelte a kifizetést. Az elintézés módja azonban meglehetősen kétes, ugyanis a magyaróvári harmincad egyik kintlevőségét vállalta át, nyilván azzal a céllal, hogy majd ő behajtja. Még áprilisban tett jelentetést Christoph von Teuffenbach szatmári főkapitány az erősség siralmas állapotáról, s ennek kapcsán javasolta, hogy Giuliót ismét rendeljék Szatmárra. Ezzel együtt azonban nem mulasztotta el megjegyezni, hogy „Baldigara nem igazán hozzáértőépítőmester, … szorgalmával és ő császári felsége iránti hűségével eléggé hasznos”. Talán e lesújtó vélemény és a pénzügyi huzavonák magyarázzák, hogy Giulio Baldigara 1571-ben elbocsátását kérte a szolgálatból, ami egy május 9-én Prágában kelt leirat szerint meg is történt, és a későbbiekre 52 forint éves nyugdíjat állapítottak meg számára. Ezután még egyszer szerepel az iratokban, midőn az építési főfelügyelő (Oberster Baukommissar) jelentett a Haditanácsnak Giulio kérelmével, nyilván még mindig valamilyen hátralékos pénzüggyel kapcsolatban. Maggiorotti szerint viszont ezzel még nem ért véget szolgálata, mert 1571-től 1583-ig Érsekújváron dolgozott bátyja, Ottavio mellett.
85Ottavio Baldigara életének és tevékenységének áttekintése után végül fel kell tenni a kérdést: miért vállalta ezt a nem éppen könnyű hivatást és életpályát? A válasz bonyolult, mivel csak töredékes adatokból és saját elejtett megjegyzéseiből következtethetünk.
Vissza kell térnem a bevezető idézetre, melyben Baldigara arra figyelmeztetett, hogy a török hódítást csak az erődítmények képesek feltartóztatni. Ha ezt ilyen világosan átlátta, akkor egyrészt bizonyára meg volt győződve arról, hogy tevékenységével hozzájárul a védelmi rendszer megerősödéséhez, másrészt nyilván tudatában volt személye és munkája fontosságának is. Ama jelentéséből azonban ennél többet tudhatunk meg, jelesül azt, hogy nem csak a katonai helyzetet ismerte rendkívül pontosan, hanem a mögötte meghúzódó alapkérdéseket is. Élesen kritizálta ugyanis a Magyarországon a végek építésére szánt adók és robot megajánlásának, elosztásának módszerét, az ellátásban tapasztalható hanyagságot, a rossz szervezést. De nem csak bírált, rögtön javaslatot is tett a megoldásokra. Másutt is jelét adta, hogy ismeri az adózó, robotot teljesítő emberek helyzetét. Mindez megerősíti, hogy Baldigara nem kívülállóként szemlélte, hanem értette a körülötte zajló eseményeket.
Szakemberként a társadalom tekintélyesebb rétegeihez tartozott, noha egyértelmű, hogy nem a legrangosabbakhoz. Erre a megbecsültségét mutató jelekből lehet következtetni. Szakmai elismertségét és megbízhatóságát igazolja, hogy két kiemelkedő fontosságú erődítmény tervezését és kivitelezését bízták rá, gyakran küldték ki szemleutakra, az építkezéseket segíteni, s végül, mint azt Poppendorf példája mutatja, a katonai vezetők hozzá fordultak, véleményét kérték saját elképzeléseikről. Ugyancsak megbecsültségére következtethetünk abból, hogy midőn 1576-ban vitába keveredett az egri várkapitánnyal és a felső-magyarországi főkapitánnyal, az uralkodó valamiképpen megvédte az ellene irányuló támadásoktól. Mindemellett viszonylag magas fizetést, birtokot, malomépítési jogot kapott, amelyek minden bizonnyal megfelelőéletszínvonalat biztosítottak neki és családjának. Az uralkodó olykor még abban is támogatta a Kamarával szemben, hogy zsoldhátralékát hamarabb kiutalják. Mindebben nyilvánvaló szerepet játszott kétségtelen hűsége és szorgalma, amelyet Schwendi már 1567-ben pénzzel jutalmazott, s amelyet egri kinevezési okmánya is hangsúlyozott.
Építészi tevékenységét sem könnyű megítélni. Tudatosságot és lelkiismeretességet tükröző tervei, jelentései egyértelműen mutatják, milyen fejlődésen ment keresztül e téren az évtizedek során; számos ötletes, a gondolkodó, alkotó emberre jellemző megoldással találkozhatunk bennük. Elképzelései ugyan több szempontból nem feleltek meg a legkorszerűbb elveknek, ám ma már lehetetlen eldönteni, hogy az ismeretek esetleges hiánya, a lassú információáramlás, vagy az építészeti munkásságának 86kibontakozását gátló körülmények – a lassan mozduló hivatali gépezet, vagy az örökös pénzhiány – játszottak szerepet mindebben. Amit alkotott azonban, az a magyarországi török ellenes védelmi rendszer fontos és szerves részévé vált, és hozzájárult annak megerősödéséhez.
Pataki Vidor, midőn a magyar történészek közül elsőként kísérelte meg, hogy áttekintést adjon az olasz várépítészet és várépítők magyarországi szerepéről, a több mint száz megemlített személy közül egyedül Ottavio Baldigara tevékenységének rövid bemutatásához tette hozzá: „Addig is, míg megérdemelt életrajzát megkapja, ...”. Jelen munkáben kísérletet tettem arra, hogy ezt a hiányt pótoljam.