IVO ANDRIĆ (1892–1975)
IVO ANDRIĆ (1892–1975)
Szerb nyelvű boszniai író volt, költő, műfordító, mindenekelőtt novellák és regények költői stílusú alkotója. Alighanem a délszláv irodalmak legismertebb alakja. Témavilága főleg a boszniai élet ellentétektől feszített múltja, jelene. Mohamedán bosnyákok, ortodox szerbek, katolikus horvátok, igyekvő és üldözött zsidók kavarognak, tülekednek, félnek, szeretnek és gyűlölködnek nemzedékről nemzedékre. A cselekmények általában boszniai kisvárosokban – az ottani Visegrádon és Travnikban – játszódnak, a szűk térben az idő kitágul, olykor krónikaszerűen vezet évszázadokon át. A novellák és novellasorozatok emberi jellemek – gyakran igen szélsőséges jellemek – alapos elemzésen alapuló szemléletes ábrázolásai.
Nagy formaművészettel verselő költőként indult még diákkorában, majd feltűntek lírai, önéletrajzi elemekkel teljes lélektani esszéi. Rendkívüli nyelvismeretével a világirodalom különböző tájain keletkezett regényeket fordított. Majd mestere lett a prózai rövid műfajoknak. Ezen az úton jutott el fő műveihez, a regényekhez, amelyek világirodalmi elismerését jelzi, hogy a hatvanas években elnyerte a Nobel-díjat is.
Gyermekkorától fogva szakadatlanul olvasott, tanult, de tanulmányait gyakran megzavarta a hazáját alaposan megkínzó világtörténelem. Egyetemistaként részt vett a szerb nemzeti mozgalmakban. Bosznia-Hercegovina azonban az első világháború végéig az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott. A fiatalembernek olykor hosszú ideig váltogatott börtönöket kellett elviselnie. Az első világháború vége felé ugyan betegsége miatt szabadlábra kerülhetett, de az egyetemet csak a háború végeztével folytathatta. Végül 1924-ben 32 éves korában – avatták doktorrá Ausztriában, a grazi egyetemen. Disszertációja kultúrtörténeti témájú volt: „A szellemi élet fejlődése Boszniában a török uralom alatt.”
Miközben különféle külföldi egyetemeken többféle tudományt (nyelvészetet, történelmet, filozófiát) tanul, már 29 éves korától diplomáciai szolgálatban áll. Az első világháború végeztével megalakul az SHS (Szerb-Horvát-Szlovén) királyság, amely hamarosan felveszi a Jugoszlávia nevet. Az új államalakulatnak szüksége van a tanult, főleg több nyelven jól tudó főhivatalnokokra. Andrić nagyon is megfelelő ember. A második világháború kitöréséig több országban is képviseli Jugoszláviát. A királyságtól és kormányától ugyan nincs elragadtatva, de hamar látja, hogy miféle veszedelmek fenyegetik a délszláv népek összekovácsolt közös hazáját. Előbb a Szovjetuniótól és az olasz fasizmustól félti hazáját, majd 1933-tól felismeri, hogy a legveszélyesebb ellenfél Hitler Németországa lesz. És éppen ez időtől Berlinben képviseli Jugoszláviát. A boszniai szerb író, aki ugyanolyan anyanyelvi szinten beszél a szerbbel közeli rokon horvát nyelven, a politikai és az irodalmi köztudatban hol bosnyák, hol szerb, hol horvát. Még a mi lexikonjainkban is hol bosnyáknak, hol szerbnek, hol horvátnak írják. Műveinek nyelve a legtisztább szerb irodalmi nyelv, amelyben gyakoriak azok a régies, gyakran elavult szavak, amelyek több délszláv nyelvben ma is hazai nyelvemlékeknek számítanak. Mégis kétségtelen, hogy származása révén bosnyák, nyelve szerint szerb, bár a horvátok és olykor a szlovének is a magukénak vallják. A Jugoszláviát lerohanó németek természetesen ellenségnek tekintik. Letartóztatják, majd amikor elfoglalják Belgrádot is, oda internálják. Ez ugyan nem internálótábor, de a várost nem hagyhatja el, még sétálnia is csak az engedélyezett utcákon szabad. Örülhet, hogy élve úszhatja meg az életveszélyes helyzetet. Óvatos visszavonultságban is él, de nemcsak kivárja a haza felszabadulásával saját személyes felszabadulását is, hanem ezekben a nyomasztó években írja élete főműveit, azokat a háború után hamarosan világhíres, javarészt történelmi regényeket, amelyekért 1961-ben elnyeri a Nobel-díjat.
A háború után a jugoszláv királyságból szövetséges köztársaság lett. Nemcsak írónak-költőnek, de diplomatának is kiváló, ismét külügyi szolgálatba léphetne, alkalmasnak tartják nem egy politikai főhivatalra. Ő ugyan egy ideig még részt vesz a közéletben, a szövetségi „szkupstina” (nemzetgyűlés) képviselője, de jobban érdekli a tudományos élet: a szerb, a horvát, a szlovén tudományos akadémia tagja, s külföldi tudományos társaságok is tagjaik közé fogadják. Előbb országos tekintély, a Nobel-díjtól kezdve a világirodalom elismert alkotója.
Költőnek indult, majd novelláival és esszéivel szerzett mind nagyobb elismerést. Prózája világos, mindig izgalmasan érdekes, de prózastílusa is költői, példaképe a szép nyelvezetnek. Ilyen előzmények után egyre jobban közeledik a regényhez. Az első világsikerű történelmi regényeket a kényszerű hallgatás éveiben építi fel. Ezekkel lett világhírű. A háború után már fő műfaja a regény. Mestere a kor- és környezetábrázolásnak, s alakjai jellemzésének a lélektani megalapozottsága párját ritkító.
Krónikaszerűen nagy időket és korok társadalmi-lelki változásait ábrázoló első két regénye születésének és gyermekkorának a színhelyén játszódik, két boszniai kisvárosban: Visegrádon és Travnikban. Ezek a „Híd a Drinán” és a „Travniki krónika” (ez utóbbi először „Vihar a völgy felett” címen jelent meg magyarul). A fentieken kívül a később kelt „Kisasszony” és az „Elátkozott udvar” című regények a nagy életmű legismertebb, legtöbb nyelven, legtöbbször kiadott részei. Színvonalban azonban nem maradnak el a regények mögött novellái és elbeszéléssorozatai sem, és a szerbül olvasók szerint versei is a világirodalom nagyjai közé sorolják.
A terjedelmében is nagy életmű, amelyet élete 85 esztendeje alatt létrehozott, elsősorban mégis a négy jellemző regényt kell röviden bemutatni, hogy az olvasó valamiféle képet kapjon Ivo Andrić művészetéről.
A „Híd a Drinán”-t – mint a legtöbb magyarul is megjelent Andrić-művet – a szerb irodalom avatott szakértője, Csuka Zoltán fordította, magyarul is éreztetve a stílus szépségét, a nyelvezet gazdagságát. A történet a boszniai, Drina-parti Visegrádon játszódik. A folyó két partját köti össze az a karcsú, művészi ívelésű híd, amelyet még a XVII. században a török nagyvezír, Szokolovics Mehemed építtetett egy olasz építőművész tervei alapján. Andrićot már korábban izgatta ennek a műalkotásnak keletkezése és sorsa. „A jeltelen híd” című novellájában („A vezír elefántja” című elbeszéléskötetben) már felidézte a keletkezés és megvalósítás történetét. Már itt a maradandóság jelképe lett ez a híd. A nagy regényben azután az egész környék krónikájává tágult a történet: a boszniai nép megpróbáltatásának nyomon követése a török hódoltság korától az Osztrák–Magyar Monarchia emberöltőjéig. – Ez a hosszú idő művészien egységes történelemmé szerveződik. Szemléletesen ábrázolva a körülmények és az emberek változásait.
A „Travniki krónika” is nemzedékek sorsát ábrázolja 1806-tól 1914-ig. Nagyhatalmak küzdelme, tévhitek és téveszmék hullámzása, ahogy a történések módosítják a boszniaiak kisvárosi életét és létformáját. Olykor szatirikus képét is a kapjuk a világtörténelmi küzdelmeknek, valamint érdekes megfigyelések sorát arról, ahogy ezeknek híre és álhíre alakítja, torzítja a kisvárosi lakók tudatát.
A „Kisasszony” szűkebb távlatban ábrázolja a lélektorzító fösvénység természetét. „Az elátkozott udvar” Sztambulnak (vagyis Isztambulnak, illetve Konstantinápolynak) óriási börtöne, ahol a bűnözők és az ártatlanul odakerültek egymásnak mesélgetnek élményeikről, emlékeikről, hajdani történelmi eseményekről. Mint a régi keleti mesékben, egymásba áradnak a különböző történetek, az egymást követő korok.
Ivo Andrić nagy regényeinek központi témája az időtlenség. A regények – és az egész életmű – értéke is időtlen.
