SIGRID UNDSET (1882–1949)
SIGRID UNDSET (1882–1949)
A XIX. század végeztével a norvég irodalom az európai kultúra első vonalában van. Ibsen, Björnson világtekintély és nagy hatású példakép. Realista életművüknek meghatározó eleme romantikus vonzódásuk a norvég középkorhoz. Ibsen olykor ókori római témákhoz is fordul (Catilina, A császár és A galileai), de az otthoni közönség javarésze számára izgalmasabbak a hazafias felhangú, norvég múltat idéző színpadi játékok (A helgelandi harcosok, A trónkövetelők). Björnson pedig a „Sigurd Jorsalfar”-ral a norvég nemzeti drámát alkotta meg. A velük kortárs nagy hírű zeneszerző, Grieg készséges munkatársa mindkettejüknek, ő komponálja a közismert kísérőzenét Ibsen „Peer Gynt”-jéhez is, Björnson „Sigurd Jorsalfar”-jához is. A XX. század elejétől fogva szigorú norvég realizmus ugyanúgy ezeknek a hamar klasszikussá emelkedett írók hagyományának folytatása, mint a nemzeti múlt irodalmi idézése. Ennek a kettős hagyománynak legfontosabb és legművészibb folytatója Sigrid Undset.
Apja tekintélyes, nagy tudású egyetemi professzor volt, a régészet, néprajz és a középkori skandináv nyelvészet tudósa. Az izgatottan érdeklődő és iskoláiban kitűnő tanuló leány az apai tudományt szerette volna folytatni, s már kamaszkorában jó stílusú, mesélgetőnek bizonyult. De még középiskoláit sem fejezhette be, amikor a nagyszerű apa, a példakép korán meghalt. A hátramaradottakra szegénység következett. Meg kellett élni, valamiféle állást kellett találnia. Tíz évig végzett titkárnői munkát, a tanulást azonban nem hagyta abba. Munka után éjszakáig olvasott, továbbképezte magát a norvég történelemben és régiségtanban. Ha alkalma volt, levéltárakba is eljárt, tudta olvasni az okleveleket (ezt még apjától tanulta), értett latinul, könnyen sajátította el a modern nyelveket is. És egyre céltudatosabban írt.
Bizonnyal már eleve a norvég középkort akarta idézni. A skandináv országokban (Svédországban, Norvégiában, Dániában, Izlandon) a középkori emlékeket nagymértékben elfedték a „sagá”-k, a mondákkal összekapcsolódó hőstörténetek. A germán isteneket és félisteneket jobban ismerték, mint a valódi hajdani életformát, a történelmi eseményeket, a történelmi tényeket. Az eléggé köztudomású, tudományosan is feldolgozott volt, hogy a XI. században a Nagy Kanutnak nevezett dán király északi birodalmat teremtett Dániából, Svédországból, Norvégiából és Angliából. Ez a feudális hatalom azonban rövid idő alatt összeomlott, és a következő évszázadok történetét nagy homály fedte. Csak a reneszánsz és a reformáció korától kezdve ismerték a további eseményeket. Igazán csak a XX. század szakszerű kutatása tárta fel Norvégia középkori évszázadainak a történetét. Ebben a kutatásban nagy része volt Sigrid Undsetnek is, amikor történelmi regényeihez a forrásanyagot kutatta.
El kellett jutnia azonban odáig, hogy kutathasson és történelmi regényeket írhasson. Ezt az irodai teendők mellett nem tehette. A hivatali munka közben azonban éles szemmel látta meg a társadalmi visszásságokat. Ez a bíráló irodalom és a legfőbb hagyomány volt a XIX. század nagy mesterei után. Amit leghamarabb észrevett, az a nők alárendelt helyzete és a gyermekek iránti felelősség gyakori hiánya volt. Talán kezdetben ő maga sem volt tudatában annak, hogy első regényeivel a női egyenjogúság és a családi élet erkölcsi tisztaságának a harcosa lett. Olvasói és a kritikusok azonban azonnal felfigyeltek erre a tényre. 1911-ben 23 éves volt: ekkor jelent meg „Jenny” című regénye, majd hamarosan a „Szegény sorsok” című novelláskötete. Ezek olyan sikert arattak, hogy hamarosan abbahagyhatta a kényszerű irodai munkát.
Egyelőre még várnia kellett a legfontosabbnak tartott tevékenységre, a történelmi és régiségtani kutatásra, amelyek nélkülözhetetlenek voltak a középkori tárgyú regények megalkotásához. Korai sikerei után az olvasóközönség és ennek folytán jó néhány könyvkiadó igényelte a kritikai élű társadalmi regényeket. Kénytelen volt észrevenni, hogy a női egyenjogúság fontos harcosának tudják. Témavilága tehát jó ideig a női sorsok ábrázolása, a női és férfi jellemek szemléletes rajza volt. Kiderült, hogy a jellemábrázolásnak is mestere. – Legfőbb igénye azonban a hazai középkor felidézése volt, és ami ehhez nélkülözhetetlen: ennek a kornak történelmi és régiségtani felkutatása. Otthon, Norvégiában már ismert, népszerű író volt, amikor 38 éves korában – 1920-ban – megjelenhetett fő művének a háromrészes „Kristin Lavransdatter”-nek első kötete, hogy utána néhány év alatt megírja a második és harmadik részt is.
Társadalmi regényeivel hazai hírnevet szerzett, ezzel a regénnyel és a következő történelmi regényekkel elérte a világhírt, és 1928-ban – 46 éves korában – a Nobel-díjat.
A „Kristin Lavransdatter” egy kalandos női sors életfolyamata a XIII. században. A név középkori skandináv forma, magyarra fordítva: „Lőrinc lánya Krisztina”. Körülötte zajlik a középkori Észak-Európa élete: a kor szokásai, vallásossága, politikája, a nők megalázása és néha boldogságra találása. Tudományosan is hiteles ismeretterjesztő mű, de úgy történelmi szakmunka, hogy ugyanakkor a XX. század egyik legérdekesebb kalandos története.
A norvég XIII. század utána se hagyta nyugton. Következett a kétrészes „Olav Audunsson” című regény a XIII. század norvégiai magánéletéről, családi viszonyairól, hitvilágáról. Az író úgy elmélyedt a középkori vallásosság miszticizmusában és költőiségében, hogy nem kis meglepetést – itt-ott felháborodást – keltve áttért a katolikus vallásra. A lutheri reformáció a XVI. századtól kezdve átitatta a skandináv népek tudatát-hitvilágát. A XX. században katolizálni – ez különcködésnek is, eretnekségnek is, a fennálló társadalmi renddel való szembeszegülésnek is hatott. De Sigrid Undset már Norvégia büszkesége volt: kulturális és kultúrpolitikai intézmény. Még ezt is elnézték neki.
Ekkor azonban Németországban uralomra jutott a horogkereszt. A feminizmus sértődéseinél fontosabb volt a vészkiáltás a hitleri veszedelem ellen. És amikor elkövetkezett a második világháború, a németek lecsaptak Norvégiára és megszállták. Quisling és hazaáruló társai Hitlert szolgálva átvették a hatalmat. Sigrid Undset halálos veszélybe került. Sikerült azonban elmenekülnie. Néhány évig az Egyesült Államokba élt emigránsként. Onnét figyelte a világot. Az a véleménye alakult ki, hogy a polgári világ nem eléggé lett igazán demokratikus, és a technika túlzott uralma elembertelenít. Ábrándja szerint egy eszményi kereszténység valósíthatna meg emberséges társadalmat. De maga se hitte, hogy ez a történelem adott körülményei közt megvalósítható.
A háború végeztével azonnal sietett haza. Otthon töltötte a haláláig még hátralévő négy esztendőt. Ekkor már keveset írt, betegeskedett. de világtekintély volt, mint nagyon kevés nő az emberiség történetében.
