A cigányasszony háza
A cigányasszony háza
Könnyű volt arra rátalálni; az utolsó ház a falu végén, az egyetlen ház, amelyiknek a kéménye füstöl: az a Cafrinka háza.
De mi keresete van egy cigányasszonynak egy olyan falu végén, amelyet ott hagyott az egész lakosság?
Hja, a Cafrinka nevezetes egy személy volt. Főkapitányi rangot viselt. Tudniillik boszorkányok főkapitánya volt. A boszorkánypörökben mind őt emlegetik a kínpadra vont alsóbbrendű maleficák, mint nagymesterüket. Hogy őt magát mégis soha semmi baj nem érte: el nem fogták, vízbe nem fojtották, ismét csak annak a bizonysága, hogy „nem hagyja el az ördög a magáét!”.
Régi düledező ház volt az ott: a fala zöld a nyiroktól, a teteje a mohától, kerítése nincsen, hanem ahelyett van körülötte embermagas csalán; az alacsony ajtón lefelé kell bele lépni, mikor az ember be akar rajta bukni.
A tűzhelyen nagy láng lobogott, afölött forgatott a cigányasszony egy rostát: abba egy marok törökbúzát dobott, s az elkezdett pattogni, míg az egész rosta megtelt vele. – Éppen akkor toppant be hozzá az úrfi.
– Vártalak ám vacsorára! – kiáltá Cafrinka vigyorgó pofával az érkező vendégre.
– Hát hogy tudtad, hogy idejövök, éhes leszek?
– Megmondta azt nekem a kártya.
Hanem a vacsorára szomorú kilátás lehetett. A tűz meg lett volna rakva iglice tövisből; – hanem mellette nem volt semmi fazék, csak egy nagy fekete macska ült ott, dorombolva.
– De hát mi lesz itten vacsorára?
– Majd meglátod mindjárt. Héj Szaffi, kelj fel mindjárt, ne szundikálj!
Erre a szóra a nagy fekete macska felkelt, s nagy kurrogva, hízelkedve odament a Cafrinkához, hozzátörülve a hátát.
– Eredj a devlába – kiált rá a Cafrinka, ráhúzva a tenyerével, mire a nagy fekete macska leugrott a tűzhelyről, s befutott a kályhalyukba, s onnan aztán, amint a Cafrinka azt kiáltá: „no mégsem vagy itt?” előbújt, borzas cigányleány képében.
Jónás úrfi meg sem ütődött ezen; az anyjától gyakran hallotta, hogy a boszorkányok el tudják változtatni a leánykáikat macskává, és ismét vissza leánnyá.
A leány arca kormos volt, a szeme álmos volt, a haja buglyos volt, a ruhája rongyos volt. Morgott, nyafogott, mint a nyűgös gyermek, akit álmából felzavarnak, s az ökleivel dörzsölte a szemeit.
– Bemégy mindjárt a szobába! Felöltözöl, megterítesz; világot gyújtasz! Megérkezett a királyfi. Nem látod?
A leány becammogott a szobába, duzzogva, morogva, s az arcát félénken takargatva a jövevény előtt.
Cafrinka tovább forgatta a rostát, s egymásra öntötte ki belőle egy vékába a pattogatott kukoricát. Jónás úrfi ott állt és nézte, gondolva magában: „ez ugyan sovány vacsora lesz a böjtös ebédhez!”.
Mikor megtelt a véka tetézve, azt mondá a cigányasszony: „No kis pirinc, készen vagyunk. Tessék elébbre kerülni”.
Azzal kinyitá Jónás úrfi előtt a szobaajtót.
A cigányasszony szobájában gyönge világosság volt; de azt nem gerjeszté semmiféle szövétnek; hanem a gerendáról csüggött alá egy emberkoponya, annak a szájából és szemeiből jött elő a világosság.
Nem kevésbé félelmetes volt az egész szobának a felszerelése köröskörül. A szögletet elfoglaló banyakemence tetején egy kitömött bagoly gubbasztott, amott a hordó tetején egy gődény csontváza, a falon az érctükör, amibe, aki belenéz, az ördögöt látja meg a háta mögött; egy kötélre vetve csügg alá a pirossárga csíkos palást, ami a ráülőt egy perc alatt tíz mértföldre elviszi, a szögletben a gonoszhírű „kurugja”, ami ha akarom ló, ha akarom sárkány; keresztültéve rajta a fakard, amivel az ördögök ellen hadakoznak az ördögnék; egy hordó, a melyiknek nincs feneke: rajta a csigákkal kirakott kantár, ahhoz támasztva egy tízküllőjű kerék; a polcon dob, nádsíp, vaskondér, cifra tégelyekkel; azokban mind varázskenőcsök állnak: mindenféle száraz füvek, egész pamat számra, amik alul egy teknősbéka pislog elő; aztán egy fekete selyem zászló, nyelével egy kivájt tökbe dugva; ismeretlen állatok bőrei, szétfeszítve; óriási csontok; ahogy ezt mind előbb látta már Jónás úrfi (nem ugyan ébren, de álmában, mikor az anyja telebeszélte neki vele a fülét). Az sem lepte meg, hogy a szoba közepén szép nagy selyem terítővel betakart asztal állt, és azon cigánytányérok, kancsók és poharak, amik úgy ragyogtak, mintha ezüstből volnának. Mind nem ért rá ő ezekre vesztegetni az álmélkodását; mert ha még annyi szeme lett volna is, mint a torontál póknak, mind rajta veszett volna azon a tündér alakon, amivé az iménti buglyos, kormos kis szörnyeteg átváltozott. Ezt is értik a boszorkányok.
A tündéringgel deli lánykává alakítani át a rücskös purdéjukat. – Micsoda termet volt! De még milyen szemek! Olyan a villámlásuk, mint mikor a futó csillag szétpattan az égen. Mikor a szája mosolygásra hasad, villogó fogaival, olyan az, mintha a rózsás mennyország nyílna meg, s ezen a nyíláson nézne ki két sor nevető ördög: a fehér fajtából.
Amíg a szobában volt a leány, addig nem is látott mást az úrfi, csak őtet. Csak azután nézegetett széjjel, mikor őt kiküldte az anyja.
– No Szaffi! ugorj! hord fel a vacsorát!
Hord fel! ugyan miket?
De alig akart annak vége szakadni. Volt ott sült malac, pogácsa, lépes méz dióval, ostyepka, marcafánk – s hozzá pompás ménesi bor, amilyent csak a fejedelmek isznak, egész csobolyóval.
Boszorkányság mindez! Nem megy ez másként, mint ördög hírével! Aggódék magában Jónás úrfi; de Szaffi olyan szépen kínálta, hogy nem állhatott ellent, próbát tett a borral, felemelte a poharát, s ráköszönté ezzel a szóval: „áldja meg az Isten, aki adta!”
(Jól tudá, hogy az Isten nevének említésére a boszorkányok egyszerre varasbékává, az ételek fűrészporrá válnak, s aztán nagy megnyugtatására szolgált, hogy minden úgy maradt, ahogy volt. Talán mégsem azok hát?)
– De pompás lakomát csaptál, jó Cafrinka – mondá, mikor végre megtörlé a száját a damask kendővel.
– Vártalak, pirincecském. Tudtam, hogy ma megjössz. Aztán a cigányasszony megkap mindent, amit kíván. Ne félj tőle; csak nyúlj hozzá! se nem loptam, se nem varázsoltam; helyembe hordják ezt. A bolondok, akik egy kis észt kérnek tőlem kölcsön. A királynak a jobbágyai az okosak; az enyéim a bolondok. Több népem van, mint a királynak. Több hatalmam van, mint a püspöknek.
– Jövendőt is tudsz mondani?
– Az a tudományom.
– No hát vesd ki az én jövendőmet. Nesze; neked adom az anyámnak a kártyáit: az nagyon is értett hozzá.
– Tudom én azt, édes pirincecském. Jól ismerem az anyádat. Ő volt közöttünk a „barjaktár”.* De nagyon nagy örömöt hoztál hozzám, mikor az ő kártyáit elhoztad. Mert azok a hétszer igaz kártyák. – Takarítsd el az asztalt, Szaffi! – A legelső szerencsét teneked hadd vessem ki az anyád kártyáival.
Török szó: zászlótartó, a bűvésznők között kiváló rang. A hajdani boszorkánypereken sokat emlegetik.
Cafrinka minden kártyalapot egyenkint megcsókolt, amikor kirakta; s mikor végignézett rajtuk, összecsapta a kezeit.
– No neked ugyan csoda szerencse áll, pirincecském! –
Nemsokára meg fogsz házasodni. Amit a feleséged a menyegző éjszakáján álmodni fog, azt mondasd el magadnak: mert az az álom beteljesül, s akkor te olyan gazdag ember fogsz lenni, amilyen az apád volt; még annál kétszerte gazdagabb. Híres, nevezetes nagy úr lesz belőled.
No már ennél jobb szerencsét nem is kívánhatott magának Jónás úrfi. Hisz az anyja is mindig mondta neki a kártyából, hogy gazdag fog ő még lenni, csak hazakerüljön; de ilyen jól még sem tudta kirakni; – „amit a kis feleséged első éjjel álmodni fog!” – De hát hol van az a kis feleség?
– No de már most ideje lesz a lepihenésnek – mondá Cafrinka. Késő az idő már. A kastélyodba ne menj mára. Ott nem találsz egyebet patkánynál, még csak szalma sincsen, amire lefeküdjél. Maradj itten nálam, én jó ágyat vetek: itten alszol a leányom mellett.
Jónás úrfinak valami lőtt a szívébe erre a szóra. Talán nem is egészen ijedtség; – de mégis olyanforma. Azt gondolta: „ej ha! ez a cigányasszony most mindjárt hozzám is akarja adni forrójában a leányát feleségül!”. Mert ahhoz még nagyon ártatlan lélek volt, hogy valami másra gondolhatott volna.
A varázslónő pedig úgy olvasott az arcáról, mintha rúna könyv volna. Elnevette magát.
– No csak sírva ne fakadj ijedtedben, pirincecském, nem úgy lesz az, ahogy te gondolod; a Szaffi alszik a banyakemencében belől, te pedig alszol a banyakemence felett kívül: egymás mellett; de közbül a kályhafal. Mert látod, ez az egész ház olyan nedves, nyirkos: hogy az egyetlen száraz hely benne a boglyakemence, amit befűtünk mindennap. Te alszol fent, Szaffi alant: csak a fejedet a sut felé fordítsd, mert ha két ember egymás mellett, fal közöttük, ellenkező feje alját csinál, egyik sem tud egész éjjel aludni.
Ezzel az eléje térdeplő leányát megimádkoztatta; elmondatta vele a miatyánkot, mégpedig nem visszafelé: a végmondást sem hagyatta ki belőle; „szabadíts meg a gonosztól”, amiből Jónás úrfi azt a megnyugtató tudatot szerezhette, hogy ez a leány még nem boszorkány. Sőt, maga az anya kötötte fel neki a nyakára a pászma veres selymet; ami a leányokat a rossz igézettől megőrzi.
Azalatt a fekete macska is bejött, láthatta Jónás, hogy ez és a Szaffi csak egy név, de két különböző állat.
Azután ő felfeküdt a kemence padjára, ahol jó langyos meleg volt: jobb, mint akármi tollas nyoszolyában, s ott el is aludt csendesen. Álmában úgy tetszett neki, mintha az a leány, aki ott mellette fekszik, közbe egy arasznyi fal-valami bűbájos nótákat énekelne; aminek csupa édesség a verse is, a nótája is. Mikor fölébredt, a verset elfelejtette, hanem a nóta ott csengett akkor is a fülében.
