A két ezüstkanál históriája
A két ezüstkanál históriája
Botsinkay Jónásnak, amint a faluba érkezett, ott kellett elmenni a Cafrinka háza előtt: az volt legszélrül.
Valami emberforma tömeg ott kuporgott a küszöbön. Biz az lehetett volna vadállat is; mert éppen úgy volt összegörnyedve, mint a vadmacska, mikor alszik: a feje a két térdére fektetve, s a két karja az arca körül fonva úgy, hogy csak az egyik szem villogott elő a tömegből: a többit takarta a borzas haj.
A bizony Szaffi volt.
Jónás úrfi leszállt a lováról és odament.
– Hej Szaffi, itthon van az anyád?
A göngyöleg meg sem mozdult.
Ekkor Jónás úrfi gyöngéden megrúgta; mire a guggoló alak egyszerre felriadt, mintha most térne eszéhez, s aztán széttekintett, s egy kicsit mosolygott is: aztán megint csak összeroskadt, a haja visszahullt az arcába.
– Itthon van anyád?
– Nincsen.
– Mikor jön meg?
– Soha sem.
– Hát hova ment?
– A pokolba.
– Hogyan ment oda?
– Megégették.
– Kicsoda?
– Az urak.
– De hát miért?
– Azért, mert boszorkány volt.
– Hisz az igaz. De hát ki adhatta fel? Hisz itt nincs bíró.
– A pap. Amint te elmentél innen, másnap rajtunk rontott, s azt követelte, hogy azt a két ezüstkanalat, amit te elloptál az ő asztaláról, adjuk elő; mert bizonyosan nálunk dugtad el. Mi nem tudtunk felőle semmit. Akkor aztán utánad küldte a sekrestyés fiút, hogy keressen fel, ahol talál, követelje tőled vissza az ezüstkanalakat, te a fiút jól megverted, kikergetted. Akkor a plébános haragjában felment Temesvárra, panaszt tett a törvénynél; pandúrokat hozott ki: a Cafrinka cigányasszonyt vasra verték, elvitték; akkor aztán megvallott mindent, boszorkány volt, kapitány volt: ördögökkel szövetkezett; hanem a két ezüstkanálról mégsem vallott semmit. Akkor aztán máglyára, borsószalmára tették, megégették.
– Te! Szaffi! Álmodban beszélsz most? vagy bolondság van rajtad?
Erre a szóra felemelkedett a leány a földről, s két kezét szétterjesztve az ég felé, s nagy sötét szemeit látásra meresztve, egy olyan sikoltó hangot hallatott, melytől minden érző ideg összerezzent; a leánynak minden tagja vonaglott, reszketett, keble fuldoklott a megszakadásig; s akkor egyszerre arccal a földre vágta magát, s elkezdett ordítozva zokogni: „ó anyám, édes jó anyám! egyetlen szerelmes drágaságom!”.
Jónás megszánta, s fölemelte a karjaiba.
A leány arca nedves volt a könnytől. Jónás megtörülte azt a patyolat kendőjével.
– No ne sírj, ne jajgass!
– Mikor senkim sincs már ezen a világon! Mért nem égettek meg engem is vele, hogy együtt mehettem volna, nem bánom én, oda a pokolba! Hiszen úgy kértem az urakat, hogy égessenek meg engem is vele; mert én is boszorkány vagyok; de nekem nem hitték el. Azt mondták, hazajöjjek; el ne kóboroljak, mert ha fel próbálom ásni a vesztőhely alul a boszorkányanyám hamvait, ahová azt egy vasládában elásták, hát lenyírják a hajamat, s a piacon kiseprűznek. Ó drága jó anyám: csak veled lehetnék a pokolban, nem bánnám! Csak tudnám, hogy merre van az útja!
Jónás úrfi megcirógatta a leány fejét.
– Dehogy mégy te a pokolba.
– De oda akarok menni, ahol az anyám van!
– Nem mégy oda! Hallgass rám. Ne kínlódj. Úgyis az én hibám volt, hogy az anyádat elpusztították. Hát én elveszlek feleségül, Szaffi.
A leány összerázkódott e szóra. Megijedt. Rémülten tekinte Jónás arcába, s hogy az gyöngéden magához vonta őt: valami nemes fájdalom látszott az arcvonásain; eltolta az ifjút magától, s suttogva rebegé:
– Miért csúfol ki engem, szegény árva leányt?
– Isten úgy tartson, ahogy egyenesen szólok. El akarlak venni. Feleségem leszel. Utálom az úri frajokat! Téged választalak, borzas cigányleányt, neked adom a kezemet, ezt az üres kezet; de a tied lesz az akkor is, mikor gyémánttal lesz tele. Te vagy az én párom: te illesz énhozzám. Az Isten is egymásnak teremtett bennünket: csúfságra született két futóbolondot, föld terhét, nép szennyét! Szeressük egymást, Szaffi!
A leány most újra rákezdé a sírást; de az őrületes kacajjal vegyült már; végtül-végig csókolta az ifjat, kezdte a lábánál, végzé a két kezén; tépte és harapta.
– No hát ne bolondulj! Ne törd ki az ujjam! Ne tépd a hajamat. Gyere velem mindjárt, megyünk a pap elé, adjon bennünket össze. No eredj, húzz csizmát. Ha nincs, itt az enyém, húzd fel ezt, én majd mezítláb megyek melletted; te meg a lovamon ülsz, ahogy a cigányleányt szokták esküvőre vinni.
Haj, milyen kacagás hangzott végig azon az üres utcán! A cigánybáró viszi a cigányprinceszt az esküvőre!
A pap ugyan nagyot bámult, mikor ez a furcsa pár megjelent előtte.
– Hát te mit akarsz itt megint? – förmedt rá Jónásra.
– Feleségül akarom venni ezt a tisztes hajadont itt. Azért jöttem, hogy adj bennünket össze.
– No iszen megtalálta hát zsák a foltját, ecetes korsó a dugóját.
– Ahhoz neked semmi közöd. Megfizetek az esketésért. „Hogy adod? mesd el!”
– Ó te pogány hájfej! Majd az csak úgy megy: hogy adod? mesd el! Hol a keresztelő leveletek? Hát a dispensatio? hát a dimissorialis?
– Mind megfizetek érte.
– De mielőtt megfizetnél, elébb arra felelj, hová vitted a két ezüstkanalamat?
– Miféle két ezüstkanaladat?
– Mifélét? Amiket eldugtál, mikor itten megvendégeltelek.
– Ki mondja azt?
– A húgom. Ő látta.
– A húgod. Hisz az néma.
– Csoda történt vele. Megszólalt. A törvényszék előtt is bizonyította.
– Hát már bíró elejbe is vitted a panaszodat? Nem sajnáltad a te hajdani patrónusod fiának a nevét beszennyezni?
– A patrónus fia ne lopjon ezüstkanalat. A húgom látta, mikor az asztalról elvetted, a kabátod ujjába csúsztattad.
– Azt jól látta a húgod, hogy elvettem a két kanalat az asztalról; de én nem vittem ki a házból a kanalaidat. Itt vannak. Miért nem kerestétek?
– Mindenütt kerestük; sehol sem találtuk.
– Mindenütt kerestétek? No hát gyere velem, majd én megmutatom neked, hová vannak rejtve!
Azzal bevezette a papot a benyíló szobába; felhajtotta az ágy terítőjét: ott volt a két ezüst kanál.
– Látod, te képmutató! Ezelőtt két héttel, mikor nálad voltam, énnekem azt mondtad: „nem adhatok szállást, nincs több egy ágyamnál”, s íme tanúbizonysága ez a két kanál, amit mindenütt kerestettél; miattuk egy szegény ártatlan lelket halálra kínoztattál, pokolra küldettél, hogy két hét óta nem aludtál ebben az ágyadban! Csak ezt akartam megtudni. Már most én azonnal felmegyek Temesvárra a bíró elé, s elmondom neki, hogy hol voltak a kanalaid. Azután elmegyek Pécsre a püspökhöz, annak is elmondom. Én ennek az eklézsiának patrónusa vagyok; kérek ide magamnak más papot; olyant, aki a szegény embert nem kergeti ki a házból.
A pap kegyetlenül meg volt akadva. Ebbe a kelepcébe bizony beleesett.
– No fiam, csak ne hebehurgyáskodj. Ez a dolog el van temetve. Pax vobiscum! Tudod, hogy pappal összeveszni nem jó. „Megemlegeted a napot, melyen bántottad a papot!”
– No hát ne vesszünk össze. Én nem megyek sehová panaszra, se bíróhoz, se püspökhöz – ha te engem itt rögtön összeesküdtetsz az én mátkámmal, annak a szegény asszonynak az árva leányával, akit te máglyára küldöttél.
– No hát legyetek egymásé!
A kelepcébe szorult pap, csak hogy meneküljön ettől a félnederestől, összeeskette őt azzal a másik bolonddal egész hozzá való ceremóniával: hanem a házasságkötést nem írta be a matrikulába. Úgysem lesz annak érvényessége; mert nem volt se keresztlevél, se dispensatio, se dimissorialis, se két násznagy a szertartásnál. Hanem azért Jónás úrfi és Szaffi mégis csak férj és feleség lettek.
