TIZENHATODIK FEJEZET • Az, akinek ép szíve van
TIZENHATODIK FEJEZET • Az, akinek ép szíve van
Zsuzsa asszony csak összecsapta a kezeit, mikor reggelre kelve, megmutatta neki Lidi kisasszony az elkészült hímzést.
– Kegyed valóságos tündér! Hogy tudott annyit elvégezni?
– Egész éjjel dolgoztam rajta.
– Hanem ezt ne produkálja sűrűn, mert az éjszakázással elrontja az egészségét.
– Hiszen még az idén egy bálban sem voltam.
– Én Istenem! Milyeneket tud mondani.
Zsuzsa asszony nem engedte magátul azt az elégtételt megvonatni, hogy az összes házi lakókat egyenkint be ne hívogassa, a Lidi kisasszony remek munkáját megtekinteni. (A tótokat képviselte corporatíve a Frányó.) No mert voltak közöttük szkeptikusok, akik kétségbevonták, hogy ez a Lidi a másik Lidivel azonos személy; – most aztán mikor látták, hogy mit tud, és különösen mikor azt megtudták, hogy egész éjjel dolgozott, egy sem volt, aki tűzbe ne tette volna a kezét azért, hogy „ez a Lidi kisasszony ugyanaz a régi Lidi mamzel, aki szintén egész éjjel fennmaradt a munka mellett, mikor sürgetős volt”.
Még csak a Csicsonkának kívánta a Lidi megmutatni a munkáját. A gyermekszáj véleményére szokott legkíváncsibb lenni minden művész. Addig nem viszi el az üzletfőnökhöz a munkát, amíg a kisleánynak meg nem mutatta.
Az pedig ma nagyon későn került elő.
Hja! mert ugyancsak ki volt csípve. Olyan cifra volt, mint egy kötéltáncosnő. Volt rajta piros szoknya, fehér mellényke, bodrokkal, a haja elöl kurtára vágva és tincsekbe bodorítva; hátul pedig széles piros szalagok közé fonva. Még a virágai is cifrábbak voltak, mint máskor; az ibolyák közé egy-egy rózsabimbó, a gyöngyvirágok közé pedig árvácskák tűzve.
– Ejha! Te talán a cirkuszba készülsz táncolni, hogy úgy fel vagy teremtettézve? – monda Zsuzsa asszony.
– Hát új ruhát kaptam a nagymamától.
– Nem tudott okosabb öltözetet kigondolni a számodra. Olyan vagy, mint egy kutyakomédiásné.
– Kérem, néni, ez szép ruha.
– A szád is ki van neked festve, mi?
– Nem. Csak szőlőzsírral van bekenve, mert kicserepesedett. – Nono! Aztán hová készülsz te most ezzel a nagy parádéval? – Hát megengedték, hogy a Grand Hotelben árulhatok ezután virágot.
– Úgy? Virágot? Tudom már! Az a te boszorkány nagyanyád is azt tartja, hogy a retek addig jó, amíg apró.
A Lidi kisasszony mégiscsak megmutatta neki a kész munkáj át.
A Csicsonka csak állt előtte tátott szájjal.
– No hát nem szép? – nógatá Zsuzsa asszony.
– Szép, szép; de csak mégis szebb az eleven virág! – Fecsegett a leány, s azzal megfordult a lábujjhegyein és kitáncolt. Sértve érezte magát azáltal, hogy az új ruhájában nem találta senki szépnek.
– Vigyenek hát a rosszak – dörmögött utána Zsuzsa asszony.
– Te is ott kezded, ahol az anyád kezdte; majd ott is végzed, ahol ő végezte.
Aztán látott minden ember a maga dolga után. Lidi kisasszony elvitte a hímzést a főnök úrhoz; Zsuzsa asszony elhordta a tiszta ruhákat, Ádám apó pedig felment a vasúthoz, kikérni a bizonyítványát, hogy húsz esztendeig hűségesen és józanul szolgált, és semmi vétséget el nem követett. Ez is jó lesz majd az instanciához. Onnan aztán el kellett mennie a népkonyhába, s ott bevárnia patrónusát, s megtraktálni azt tíz krajcáros gulyáshússal. Ő fog legkésőbb hazakerülni onnan. Akkor már késő a városházára fölmenni; marad a folyamodás beadása holnapra. Ma még kávét sem főztek idehaza.
Hiszen olyankor nem is éhes az ember, mikor reménységgel táplálkozik. S ma mindenkinek volt valami magasbanjáró reménye.
Hányan fognak megcsalatkozni?
Aki leghamarább átesett rajta, az a Csicsonka volt.
Már két órára hazakerült; de csaknem minden virágja megvolt a kosarában. Nem is hazament egyenesen; hanem beállított a Kaporékhoz.
– No, hát? Csicsonka! Nem jól ütött ki a grandhoteli virágvásár? – kérdé Zsuzsa asszony.
– Jaj, édes Zsuzsa néni; nem megyek én oda többet. Kiég nekem ott a szemem. Megpróbáltam a virágárulást. Egyik asztaltul a másikhoz hordtam. Egy helyen elpirongattak, más helyen meg olyanokat mondtak, hogy inkább ne is vettek volna a virágomból. Egyszer aztán egy kopaszfejű ifjú úr, aki virágot vett tőlem, azt kívánta, hogy tűzzem a csokrot a gomblyukába. És aztán olyan rossz volt, hogy én megharagudtam, fejéhez vágtam a csokrot, s sírva szaladtam haza. Nem megyek én oda többet.
S megint elkezdett sírni.
– Derék kislány vagy! – monda Lidi kisasszony, s megcsókolta a leánykának a homlokát.
Az sírva ment a filagória felé a virágos kosarával.
– Hiszen derék kisleány – mondta Zsuzsa asszony –, de majd lesz ennek nemulass, ha a nagyanyjánál elmondja a vitéz tettét. – Inkább az anya keze verje meg, mint a sorsé.
Hát hisz abban az anyai kézben nem is volt fogyatkozás. A fabódé falain keresztül lehetett nyomban hallania kislány visítását, ami hirdeté az ellazsnakoltatást.
Lidi kisasszony indulatosan járt alá s fel a mosókonyhában, mint egy nőtigris, e gyermeki sikoltozás alatt. Fellázadtak az idegei.
Amint aztán a sikoltozás éles hangjai elmúltak, akkor meg következett rá valami még nyugtalanítóbb nyavalygás, rimánkodás, nyögés nesze; mint mikor egy védtelen gyermeket kínoznak.
– Nem! Ezt én nem tudom eltűrni! Bemegyek hozzájuk! – monda Lidi kisasszony.
Zsuzsa megfogta a kisasszony kezét.
– Ne ártsa bele magát, kisasszony, a mások dolgába! A szegény embereknek nemcsak a maguk baját kell türelmesen venni, hanem a más szegényekét is. Kivált az ilyenfajta szegényeket nem kell háborgatni; akik bepiszkolják azt, aki őket a földrül fölsegíti.
– No, én ezt nem tűröm el.
S azzal kirohant a kertbe. Benyitott a filagóriába. Olyan jelenet volt előtte, ami a vérét forralá fel.
Egy erős, csontos vénasszony ült egy kerékkel hajtható karszékben. Ijesztő rezes arcú, sasorrú, kidülledt szemű böjti boszorkány.
Annak a lábainál térdel a Csicsonka, a két hajtekercsénél fogva odakötve a szék karjához. A felső testéről le volt húzva minden ruha, s azt a fehér gyöngéd bőrét ütögette a gonosz banya egy csomó árvacsalánnal. A gyermeknek a teste veres foltokkal volt már tele. Azok égették.
– Mit csinál ön azzal a gyermekkel? – rivallt a banyára a kisasszony.
– Hát magának mi köze hozzá, hogy én mit csinálok? – rikácsolt az asszony.
– Kotty belé, szilvalé! Lásson a maga gyereke után. Ha nincs még, szerezzen. Ingyen adják.
– Én megtiltom önnek, hogy azt a gyermeket kínozza.
– Ugyanúgy-e? Ej, de hegyes! Ugyan, hogy tiltja meg?
– Így ni – mondá Lidi.
Azzal odaugrott hozzá, kikapta a kezéből a csaláncsomót s összetépte; nem törődve azzal, hogy a saját kezeit égeti vele össze.
– De hát hogy mer maga itt erőszakoskodni, a más házánál? Most mindjárt pofon vágom!
Erre a Lidi kisasszony nem szólt neki semmit, csak megfogta az asszonynak a két kezét csuklójánál fogva, s keresztbe szorítá a mellén.
Az egy ideig küzdött vele; aztán tapasztalá, hogy a kisasszonynak a két keze olyan mint az acél, nem lehet abból kiszabadulni. Akkor aztán elkezdett óbégatni.
– Szörnyűség! cudarság! Egy szegény beteg asszonyt, egy tehetetlen nyomorékot így megrohanni, egy ilyen erős személynek, mint maga.
– Hát mondja ön meg, ha Istent ismer! Hogy tudott olyan kegyetlen lenni, hogy ennek a szegény kisleánynak a testét összecsípdestesse a csalánnal. Mit vétett az unokája?
– Azt vétette, hogy nem gyomlálta ki a csalánt a virágágy közül.
– Nem igaz – nyafogott közbe a Csicsonka.
– Kusch ti! Ne morogj!
– Azért nem szabad egy gyermeket így megkínozni.
– Ki parancsol belőle? Én nem kérdezem, a kisasszony mivel mulatja magát éjjel-nappal. Takarodjék ki az én szobámbul!
– Nem megyek addig, amíg azt a gyermeket szabadon nem ereszti.
– Nem megy ki innen? No, hát majd én mindjárt megmutatom, hogy elmegy innen esze nélkül.
S azzal elkezdett a vén banya valami ocsmány nótát danolni, olyanfajtát, aminőkkel a lebujok bacchánsnői mulattatják a tisztelőiket.
Lidi kisasszonynak elállt a szava. Mintha minden érzéke egyszerre elzsibbadt volna. – Hát persze, ő még ilyesmit sohasem hallott.
S a vén banya az első nóta után elkezdte a másodikat. Infámis, gyalázatos dalokat, amiket meghallani rosszabb az arculverésnél. Közben el-elnevette magát.
A Csicsonka siránk hangon mondá:
– Azért kínoz, hogy nem akarom ezeket a nótákat utána dalolni.
– Hisz ez a nő őrült! – hebegé Lidi, s azzal sietve ment ki a kerti lakból.
A vén banya röhögése hangzott utána.
– Ahá! Ugye, hogy ki tudtam kergetni. Haha! Tudom én, mitől döglik a légy. Gyere csak még egyszer vissza, majd még szebb nótákra is tanítlak.
Lidi kisasszony reszketett a haragtól, amint a lakására visszatért. A hideg rázta, amíg elmondta a Zsuzsának, amiket tapasztalt. El sem tudta egészen mondani: hisz vannak dolgok, amik elmondhatatlanok.
Aközben a nagykendőjét, kalapját kapkodta magára.
– Mit akar a kisasszony? – kérdezé hüledezve Zsuzsa néne.
– Elmegyek a főkapitányhoz, s feljelentem ezt a hallatlan botrányt.
Zsuzsa összecsapta a kezeit.
– Kegyed akar a főkapitány úrhoz menni! Hát nem gondolja meg kegyed, hogy mit kockáztat akkor? – Nem gondol arra, hogy másnak a nevét viseli? Hogy kegyed maga is hatalmas rokonai által köröztetve van. Bizonyosan volt fényképe: azt megküldték a főkapitánynak.
– Nem volt fényképem. Egy akvarellképem volt csupán; azt pedig megsemmisítettem.
– De kegyedre nézve mégis veszedelmes dolog, tanúképpen vagy éppen vádló alakban kerülni a rendőrség elé. Maga is zavarba jön, ha összevissza kérdezgetik.
– Hallja, édes Zsuzsa asszony. Én erre most mind nem gondolok. Mikor valaki egy rossz tettet akar elkövetni, akkor gondolja meg jó hosszasan, hogy mi következése lesz annak; de mikor jót kell tenni, tegye abban a percben, amikor eszébe jutott, s ne törődjék vele, hogy mi lesz annak a vége.
– Ez megint kegyedhez való mondás. Már mi szegény emberek azt nem így szoktuk. Leányrul van kérdés: ki törődik azzal. Az anyja is virágáruló leány volt, a leánya is az lesz. Az sem tudja, ki volt az apja, ez sem tudja. Ez így megy rendre egyik a másik után.
– Talán mégsem.
– Aztán mit akar kegyed följelenteni?
– Azt, hogy az a nő őrült. Vizsgáltassák meg orvossal. Elmeháborodottnak kell neki lenni. Láttam a szemeiből.
– És aztán, hogyha komolyan veszik a rendőrségnél a kegyed följelentését, ha nem nevetik ki vele, akkor mi lesz? Idejönnek, megvizsgálják a vén asszonyt, kikérdezik felőle a szomszédokat, s végesvégül úgy találják, hogy csakugyan elmeháborodott a vén Ribiczáné, s elviszik innen a Lipótmezőre, akkor mi lesz azzal a kisleánnyal? Az itt marad magára. Senkije sem lesz a kerek világon. A szemétre jut. Kegyed földönfutót csinált belőle.
– Magamhoz veszem a leányt.
– Magához? Hová? Abba a kis kamrájába? S mit ád neki enni, amíg az dolgozni megtanul? Azt a kis bögre kávéját osztja meg vele?
– Nem. Alapos reményem van, hogy rövid időn kapok olyan állást a nagy divatárukereskedésnél, ahol magamnak lesz kényelmes otthonom. Oda fogom vinni magammal.
– Kegyed abba a divatárukereskedésbe akar beszegődni, mint rendes mámzell. Lidi kisasszony! Meggondolta, hogy mit tesz? Hisz ott mindennap találkozni fog kegyed valakivel a felsőbb társaságból, aki kegyedet otthon, a fényes palotákban látta. Kegyedre rögtön rá fognak ismerni.
Lidi kisasszony magasra felemelt homlokkal monda:
– És ha rám ismernek?…
Ebből a tekintetből megtanulta azt Zsuzsa asszony, hogy a szegénység arra való, hogy büszke legyen rá, akit az Isten megáldott vele!
