XX. A „Daimonomache”

Full text search

XX. A „Daimonomache”
Még most is dívik Dalmácia hegyvidéki kisebb városaiban az az őskeresztyén világból fennmaradt szokás, hogy nagypénteken, amidőn a Krisztus koporsója egyházi pompával felállíttatik a templomban, az összegyűlt nép előtt az angyal és az ördög egymással szóharcot vívnak. Hétszáz év előtt ez a játék valódi magasztos ünnepély volt.
Az angyal hivatalát rendesen valamely kiváló főpap viselé. Ez igen háládatos feladat. Az ő segítségére van az ó- és újszövetség könyve, a szentek minden iratai, a mártírok példái, az apostolok élete, a Messiás szavai és a pátriárkák bölcsessége, a Sion hegyén kiadott Isten-törvények táblái, Mózes vesszeje és Áron ékesszólása, Dávid hárfája és Salamon példabeszédei, őmellette állnak táborkarok gyanánt egyfelől az egyházi rendek, a szerzetesek képviselői, akik messze földről idevándoroltak; a zarándokok, akik a szent sírtól tértek vissza, a jeruzsálemi port még le sem verték saruikról; – másfelől a szent szüzek, az apácák, kik magasztos zsolozsmáikkal belevágnak a vitába, mikor az ördög nagyon fennen kezd dicsekedni, s elnyomják vele istentelen beszédét. – Hanem a szegény ördögnek annál keservesebb a szerepe. Neki nem segít senki; minden ember eltagadja a vele való ismeretséget. Egyedül áll a színpadon, mindenkitől eltaszítva, kiakolbólítva, előre elítélve. Gúny, szidalom, csúfolódás kíséri minden mondását. Amerre csak tekint, mindenütt kinyújtott kezeket lát, amelyek átokkal tetézik.
Tudja jól, hogy neki meg „kell” buknia.
Erre a szerepre mindig azt szokták kiválasztani a „testvérek” közül, aki abban az évben legnagyobb vétket követett el, vagy a szent fogadalom, vagy az egyházi fegyelem ellen.
De legalább szabad neki egy óra hosszat perelni a lelki fejedelmével, s ez is gyönyörűség az ördögnek.
Ki lett volna ez ördög szerepére méltóbb, mint Frater Aktaeon? A kevély patrícius fiú, a raguzai poéták vezére, aki istentelen szerelmi költeményeivel minden fiatal léleknek csengettyűt adott a pokol kapujához. Ezek a pengő rímek, ezek a sapphicusok valóban az ördög citerái!
Őneki kellett a nagypénteki délestén megaláztatni: például szolgálni az egész gyülekezet előtt.
Az egész gyülekezet csupa nőkből áll. A megcsontosodott és a már egészen kővé vált apácák, azután az olyanok, akik még érzékenyek, de leginkább a fiatal növendékek, ezek azok, akiknek a megrémítésére szolgál az ördögnek ily módon való megidéztetése, kivallatása, elítéltetése és megfenyíttetése.
Fenn a templomban az üdvözítő koporsója van felállítva, rózsalugasok közé, melyeknek illatos árnyában fiatal zárdahölgyek képviselik a virrasztó angyalokat.
Az egyik angyal szent Kekharizméne.
Őt is felhozták börtönéből, hogy legyen jelen bűnös kedvesének megszégyenítésén. Ez volt a penitenciának a legmagasabb foka.
Csak az őrjöngők maradtak lenn a katakomba zárkáiban. Az ördög bukása különben is mindig bizonyos, de különösen az, midőn az angyal szószólója oly hatalmas szónok és mély tudományú bölcs, mint Onufriosz archimandrita, ki a démonnal való vitákban annyi győzelmet szerze már; pedig néhanapján kevély ellenfelei voltak.
A theatrum a templomajtó bejárata alatt van felállítva, mivelhogy az ördögnek a templomba bejönni nem szabad. Csak onnan kívülről feleselhet, míg ellenfele a templom hajójában foglal biztos állást egy emelvényen.
A mellékoltár fülkéje előtt van felállítva a mennyezetes trón, melyen az igazságosztó nemtőt jelképező fejedelemasszony ül, kezében pálmaággal, melyet a nagy vita végén a győztesnek fog jutalmul átadni, s az elbukottat elítéli.
A mai ünnepélyen Mater Lubomira négyágú koronát visel a fején, mely ragyog a karbunkulusoktól, s e korona alól hosszú, kék selyempalást omlik alá, ezüst csillagokkal átszőve, mely betakarja egész termetét, alig engedve láttatni a bő dalmatikát, melynek fekete bársony éjéből arany lángok világítanak elő. Minervai arca oly hideg és mozdulatlan, mint egy szoboré. Erről nem olvasni le kegyelmet.
A felavatott apácák a kétoldalt szemközt fordított padsorokat foglalják el. Olyan egyforma helyzetben ülnek ott, arcaik egész szemöldig és ajkig eltakarva, kezeik bő kantusujjaikba eldugva, mintha élők sem volnának.
A fiatal szüzek a márványon térdelnek, összetett kezeiket ajkaikig emelve.
Csengettyűhang e napon nem szólal meg, hármas kalapácsütés jelenti, hogy a főpap megérkezett.
De előtte is zárva van erős vasrostéllyal a templom hajója, s annak az ajtójánál áll őrt a legidősebb apáca: Mater Fulgentia, kezében csomó kulccsal. Azt kérdi tőle: – Ki vagy?
– Az angyalok küldötte – felel a szent ember.
Erre a főapáca kinyitja előtte az ajtót, s bebocsátja a férfialakot a nők szentélyébe.
Onufriosz ugyanazt a fénytelen, fekete bő talárt viselte, amivel nagypénteken a legfőbb paptól kezdve mindenki a világ gyászát jelképezi, fején az a gömbölyű, magas nemezsüveg, melyről hosszú fekete fátyol leng alá. Csak szép ezüst haja s leomló selyemszakálla ad fényt megjelenésének. Három ujjával áldást osztva halad végig a padsorok utcáján, azután leborul arcra az idvezítő koporsója előtt, s úgy marad ott, homlokát a márvány lépcsőfokra fektetve, amíg a szent nők gyülekezete egy siralommal teljes „lamentációt” végigénekel.
Akkor aztán feláll a lépcső magaslatára, s csengő, ércteljes hangon kiáltja felhívását.
– Beliál fia, jelenj meg parancsolatjára a te Uradnak!
E szóra a templom belső ajtaját takaró fekete kárpit lehull, s a cinterem közepén ott áll az ördög.
Nem a csuhás remete, nem a Frater Aktaeon alakjában; hanem ahogy igazi ördög korában szokott járni, mint raguzai nobili. Fején tollas zöld kalpag, aranyabronccsal, dolmánya féloldalon piros, a másik fele kék és veres sávolyos, nyakában aranylánc, derekán aranyöv, abba dugva hosszan lecsüggő háromszínű selyemkendő; az egyik nadrágszára hosszában lefutó fehér kék és veres csíkokkal összeállítva, a másik pedig piros, azonfelül kék abronccsal, s aztán sárga alapon veres S betűkkel, félválláról hetykén odavetett kék selyemköpenyke csügg alá, lábain sárga szattyántopánkák aranysarkantyúval, bal keze büszkén nyugszik cifra tőre markolatján, jobbjával kalpagját dacosan nyomja még mélyebben a fejébe. És aztán felel merész, éles hangon.
– Megjelentem, de nem parancsolatodra. Mert uramnak el nem ismerlek. Hanem hogy megküzdjek veled!
Onufriosznak egy békeszerző kézmozdulata elcsitítá a felzúgó elszörnyedés hangját, melyet a gyülekezet hallatott e vakmerő szavakra.
A nagy mester biztosan érezte magát az ifjonc himpellér ellenében.
– Mi a te neved, démonok legkevélyebbike, hogy így mersz megszólalni énelőttem?
– Az én nevem Asmodái: a szerelemnek démona, a szívek édes fájdalmának, az álmok nyugtalanságának, a gyönyörök keserűségének, az örökké égő tűznek démona, aki ura a királyoknak és a szenteknek és mindennek, ami él: voltam, vagyok és maradok.
– Hazugság minden szavad! Nemde nem megírta-e a bölcs Lactantius, hogy egész fajzatod, a Beliál-ivadék legyőzetett a Jehova parancsára, és fogságra vettetett? Rafáel angyal leküzdte Azráelt, az óriások apját. Akinek a föld leányaival való érintkezéséből támadtak az Elihudok és Nephitimek, a hosszúfejű óriások, akiknek csak egy szemük volt, de disznóagyaruk, emberevők voltak, s akiknek a koponyáit ma is hányja ki a föld magából. Tán te is azért jössz, hogy ilyen egyszemű, hosszúfejű szörnyetegekkel népesítsd meg a világot? Nem bizonyítja-e szent Chrysostomus, hogy amely földi leányok a Beliál fiaival szeretkeznek, azoknak mind ormótlan óriás fiaik lesznek?
Szinte lehetett hallani a didergő fogvacogást, amit e rémséges fenyegetés előidézett a hallgatóságnál.
Onufriosz folytatta.
– Hát Szemiázázt nem Gábriel angyal kötözte-e meg, s aztán a Dudáel pusztában nem hegyeket rakott-e rá, őrá és valamennyi testvéreire, s nem ott fognak-e kínlódni hatszáztíz emberöltő időig, amidőn az örök tűzre vettetnek?
– Ez mind úgy lehet – felelt rá Asmodái. – A többi démonok mind el lehetnek temetve, de én magam élek, mert én vagyok az élet, én a szerelem nemtője. És nálam nélkül nincs élet a földön. Adjatok nekem egy üres planétát, s én azt egy nap alatt megnépesítem. Űzzetek el engem a földről, s lesz belőle kopár, hideg, üres jégtenger, miként a hold. Mikor Jehova a virágokat teremté, én világítottam neki, a szerelem szelleme!
– Ki adta a szádba ezt a vakmerő mondást?
– Mózes vagy Ben Akiba, aki a teremtést leírta. A harmadik napon mondá Jehova: „Legyenek fák, füvek és virágok, amik magot teremnek, és gyümölcsöt hoznak!” És lettenek. A negyedik nap teremté a napot és a holdat. A szerelem elébb volt, mint a nap! S a nap hiába süt a jéghegyre; ha én ott nem vagyok, nem olvad az meg. Én vagyok a világon a melegség, én vagyok a lélek. És én mindenütt ott vagyok, ahol a teremtés foly. Mert vannak kövek, melyek úgy nőnek, mint a virágok. Ezt bizonyítja Plinius. És vannak virágok, amelyek elevent szülnek, és élő állatok, melyek gyökeret vernek a sziklába, s virágkehely alakban párosulnak, és vannak állatok, melyek fennállva járnak, és vannak, amelyek gunyhókat építenek, és madarak, amelyek beszélnek, és a mélységtől a magosságig mindenütt ott van a lélek: ott vagyok én! Az örökké alkotó szerelem.
– Átok a nevedre! – kiáltá közbe haraggal Onufriosz. – Nem te voltál-e az a gonosz szellem, aki Évát elcsábítottad, s az első emberpárt bűnbe ejtetted?
– No! S hát vétettem vele, hogy most a Jehovát egy pár ember helyett százmilliók dicsérik?
– De elveszítők a paradicsomot!
Asmodái gúnyosan mosolygott.
– Csak nem adsz tán hitelt a rabbinusoknak, akik azt állítják, hogy őseink nem jó házaséletet éltek! Mintha Ádám apánk azon szépségek után csábult volna, kiket „Isten leányainak” nevez a talmud? Ne hidd el azt a fescenninát „Lilith”-ről. Bizony mondom, a démonok közt nincsen nőnemű.
– Jól mondod. Elébb a nők szívét szállják meg, s azok által rontják meg a férfiakat. Nem te vagy-e a szerzője az első háborúságnak az emberek között, nem a szerelem ördöge veszítette-e el Ábelt Kain keze által?
– Úgy történt! De Kainnak volt igaza! És Ábel méltó volt a halálra!
Hah! Milyen zúgás támadt e szavakra a gyülekezetben! Még Lubomirának a szemei is megvillantak egy pillanatra. Asmodái észrevette e villámot, s mélyen meghajtá magát.
– A te szemeidnek tüzétől sújtatva, előadom szavaim védelmét, felséges bírónőm. Kérlek, hallgasd meg kegyesen. Bizonyára tudni fogod a nagy Eutichaeus, alexandriai pátriárka írásaiból, hogy a két e földön született első férfinak ikertestvéreik is voltak. Ábel huga volt Azma, Kainé Ovaén. Kain megszerette Azmát, Ovaén Ábelért égett. Ádám ősapánk azt akarta, hogy így házasodjanak össze, a szív szerelme után. De Ábel mást akart. Azt, hogy mind a két férfi tartsa meg házastársul az ikerhúgát, és éljenek, mint testvérek, visszatérve a paradicsomi ismeretlenség állapotjába. Így bizonyára néptelen maradt volna a föld. Ezért ölte meg Kain Ábelt. És azután elvette Azmát is meg Ovaént is, s mind a két feleségét boldoggá tette. S hogy ezt helyesen cselekvé, arra olyan tekintélyt hozok fel, ki előtt minden ellenvetés elnémul. A múlt századokban támadt egy szekta Aragóniában, abeloniták neve alatt. Ezek hirdették azt a tant, hogy férfinak és nőnek csak azért kell egybekelni, hogy minden szerelmet és földi gyönyört megtagadva, az elveszett paradicsomot visszaszerezzék e földön. E veszedelmes haeresis hirdetői ellen adta ki VIII. Leo pápa a Ne quid nimis” bulláját, s megparancsoló Aragónia királyának, hogy az abelonitákat tűzzel-vassal kiirtsa. Úgy is történt. Íme tehát a legmagasabb helyről lett kimondva az ítélet, hogy Ábel megérdemelte a halált, s Kain csak azt tette, amit az aragóniai király.
Lubomira nem állhatta meg, hogy fejét ne csóválja: ez az ördög nagy dialectikus!
– Óh te átkozott sátánfi! – kiálta felgerjedve Onufriosz. – Még te a Szentszék háta mögé menekülsz, s onnan lövöldözöd ellenünk mérges nyilaidat! De megállj! Én kihúzlak e biztos búvóhelyedből szarvaidnál fogva. Hát nem megírta-e szent Cyprián De filiis Dei nagy munkájában, hogy nem Kain szaporította el az emberi nemzetet, hanem a harmadik szülött, „Seth”? Ennek az utódai népesítették meg a szent Tábor hegyét. Amíg Kain ivadékai a Jordán rónaságát lepték el, és egymástól erdők, vizek és különböző erkölcsök, nemkülönben másnemű áldozatok választák el a két ivadékot.
– Ismerem e történetet! – szólt nevetve Asmodái. – Magam is ott voltam. Addig tartott ez csak, míg Ádám apánk élt. Az ő halála után a Seth-ivadék legényei a bűbájos kainita szüzek édes énekhangjaira lejöttek a Tábor hegyről, mikor azok a Jordán vizéből kiszállva a parton csábtáncukat járták, mindannyian beléjük szerettek, velük enyelegtek, énekeltek és táncoltak.
– De meg is lakoltak érte, mert amint vissza akartak térni a Tábor hegyre, a sziklák tűzzé váltak a lábaik alatt, soha a szent hegyre fel nem juthattak többé.
– Ez mind az én állításomat igazolja. Ha vissza nem mehettek, ott maradtak, egy családdá lettek a Kain-leányokkal; s ebből a keverékből támadt az emberi nemzet, és ezért van minden emberben két princípium: a jó és a rossz, ahogy ezt a bölcs Marcion hirdeti.
– A rossz elv mindig te vagy, mindenütt és mindenekben.
– Én tagadom. A jó elv is én vagyok.
– Én bebizonyítom példákkal.
– Ugyanannyi példát hozok fel én is, de fényesebbeket, mint te.
– Nem te voltál-e a gonosz szellem, ki a midianita nők által az Izrael fiait bálványimádásra csábítottad?
– De én voltam, ki Sába királynéját Salamon király előtt meghódolásra bírtam.
– Temiattad veszté el Sámson két szeme világát.
– De énáltalam nyert Judit diadalt Holofernes fölött Bethuliánál.
– Még a szent királyt, Dávidot is meg tudtad rontani. Isten haragját vontad fejére Bethsabé szerelme által.
– De koronát szereztem neki Mikhál és Abigail szerelme segélyével! Hát Salamon bölcsessége ragyogna-e most, ha Bethsabé lángját föl nem gyújtom Dávidnál?
– Az a vér, melyet Heródes bűnös gerjedelme kiontott, Salome csábító táncának ingereért (amelyhez te fújtad a tilinkót!), Keresztelő Szent Jánosnak vére tégedet fecskend be, szerelem ördöge!
– De aki megszabadította Mardokéust és az egész Izrael népét a babiloni szolgaságban az átkozott Hámán bosszújától, hát az nem én voltam-e ismét? Kilehelte Ásvérus király szívébe a szerelmet a szegény rableány, Eszter iránt? Ki emelte őt fel a királyi székbe? Ki adott neki hatalmat a zsarnokok legerősebbike fölött, ha nem a szerelem? A hajdankor minden bölcsei és varázslói, a próféták és a mágusok együttvéve tudták volna-e ezt a csodát megtenni, amit megtettem én magam egyedül, a szerelem nemtője, Asmodái?
Az ifjú oly hévvel szónokolt, hogy Onufriosz kezdett aggódni a hatás miatt, nehogy még a hallgatóság egy részénél kedvező megítéltetésre találjon.
– Hallgass el! Ha Asmodái vagy, akkor jelen sem vagy. Nemde nem ölted-e meg a szép Sárának, a Raguel leányának hét vőlegényét, egymás után, míg a kegyes Tóbiás ki nem füstölt a csukamájjal a menyegzői szobából, amidőn a kegyes ifjú kísérője, a Rafael angyal, embernevén Azariás, megfogta a füledet, s elhurcolt magával a líbiai pusztára, ott belevetett egy száraz kútba, követ hengerített rád, s azt lepecsételte bölcs Salamon pecsétjével? Ha ott vagy, ide nem jöhettél. S ha itt nem vagy, akkor nincs szavad.
Erre a vádra éppen fittyet vetett az ujjaival Asmodái.
– Óh tudós pátriárka. Hát ennyire kifogytál már a szent könyvekből, amiket rám olvasol? Te tudod legjobban, hogy Tóbiás könyve apokrif! Hogy Asmodái hét vőlegényt rabolt volna el a szép Sárától! Inkább hetet vittem volna neki, ha hozzám fordul.
Erre egy nevető hang szabadult el a gyülekezetben.
Ki volt az? Ki lehetett az a szentségtörő, aki ez ünnepélyes helyen ily hangot kiszalaszt a száján?
Mindenki előre, hátra nézett; kereste a nevető hang bűnszerzőjét, de mindenki csak ijedt arcokat látott maga előtt, senki sem vallott magára lesütött szemével.
Csak a bírónő, a trónmennyezet alatt ülő koronás hölgy arca volt lángveres. Tán az ő ajkáról szabadult volna el ez a hang?
– No hát megállj, Beliál vakarcsa! – kiáltá nekihevülve Onufriosz –, ha teneked nem tetszik a tömjénillat, majd találok én a számodra más füstölőt is, amitől még jobban fogsz prüszkölni. Hát ha olyan nagyon jártas vagy a bölcsek és próféták élethistóriájában, mondd meg: a nagy tudós Kaábot, az Izrael prófétáját Arábiában nem a vak szerelem vitte-e át Mahomed hitére?
– De viszont a még nagyobb bölcs Ben Akibát is a szerelem alakította át egyszerű pásztorból a világ leghíresebb tudósává, akinek huszonnégyezer tanítványa volt, s egész könyvtárt írt tele csupa aranymondásokkal. És az az egész aranybánya egy szerelmi vágy nyomán nyílt meg; és ennyi világosságnak egy csók volt a szülőanyja; egy csók, melyben a világ minden nemzetének nyelve benne van; egy csók, mely annyit ér, mint harmincháromezer szavak és Dárius Histaspis minden kincsei!
– Ne magyarázd itt e helyen és ez órában a csóknak értékét – szólt felmagasodva Onufriosz. – Tekints oda, ha démoni szemed nem káprázik, ama ravatalra; az meg fogja neked mondani, hogy egy csóknak az értéke „harminc ezüstpénz”, ennyit adtak Júdásnak egy csókért, mellyel elárulta az Idvezítőjét.
Ezzel a szóval ismét felülkerült az angyal képviselője az ördögön.
Az erre támadt csendességben három tompa dobbanás hangzott fel a kolostor alatti mélységből, s utána egy enyészetes „Halleluja”-zengés, mely a hármas boltozaton keresztül emelkedék föl, mint egy messze túlvilágról jövő karének. Csodának hitte azt mindenki. Vajon a katakombákba elzárt vezeklők énekelnek-e ily hatalmas hangon?
Asmodái az allelujahangra lekapta a fejéről a kalpagját, melyet dacosan föltéve viselt eddig, s arcra vetve magát, beesett a cinterem ajtajából a templomba.
– Az ördög megtért! – mormolták az apácák elszörnyedve.
De Onufriosznak nem kellett ez a fordulat. Ez nem tartozik a fráter szerepéhez.
– Kelj fel, és takarodjál ki a szentegyházból, daimon! A te ájtatosságod csúfolódás. „Diabolus aegrotans se monachum fecit.” (A nyavalygó ördög baráttá tevé magát.) Csak vedd fel a te vakmerő képedet, állj fel a lúdtalpadra, s maradj veszteg a te csontvárad közepén.
A démon képviselőjének emelvénye körül koponyákból és keresztbe rakott karcsontokból volt bűvös vár körítve. Abba vissza kellett neki újra térni.
Most már győzelmeskedő fölénnyel folytatá Onufriosz az exorcisálást.
– Állj fel, és ne hallgasd, mi történik a föld alatt.
Asmodái hallotta azt már.
Újabb hét dobbanás hangzott fel a sziklaodúk mélyéből. Azt hallgatta a földre tett fülével. Most azután ismét visszalépett a csontvárába, s felcsapta a kalpagját, oldalra fordított kócsagjával.
Frater Aktaeon tudta már, hogy most mindjárt ő lesz itt az úr.
Onufriosz szólt.
– Nem fogom ennyi szűz fülnek hallatára elszámlálni előtted azon hírhedett bűnösök neveit, kik ha a pokolnak kalendáriuma volna, annak az ünnepnapjait töltenék be, akik vétkeztek azért, mert a vétket édesnek találták; csupán azokat verem a fejedhez, akik népek és országok romlását idézték elő e földön, millióknak elkárhozását a túlvilágon a te gonosz sugallatod gerjedelméből. Még azok közül sem emlegetem a pogányok történetébe tartozókat, nem Helénát, a trójai háború okozóját; nem Semiramist és Cleopatrát; csupán azt vetem szemedre, ami a kereszténység megrontását idézte elő a te stigmád és vexillumod alatt. Emlékezel-e Bardus buja indulatára, mely a római és a görög egyház közötti szakadást okozá? Nemde nem a szerelem volt-e az oka, hogy most a kereszténység két táborra van oszolva?
– Nem! – kiáltá Asmodái nagyot dobbantva lábával. – Éppen úgy nem, mint ahogy nem oka az almafa az Ádám Éva esetének. Mi köze Bardus szerelmének a nagynénje iránt a schismához, melyet Photius állított fel, s amelynek alapja éppen a keleti papok házasságának kérdése. Én, a szerelem nemtője voltam megtámadva a coelibátus törvénye által, a keresztény világ fele az én pártomon van. Bocsássuk ostracismusra a kérdést! Nem bánom. De hogyha éppen titkos szavazásra bízzuk az eldöntést, és ha te magad is ott léssz a szavazók között, esküszöm Vénuszra, hogy az egyik urna üresen marad.
Nagy mozgás támadt erre a hallgatóság között, melynek gyanús zaját szükséges volt a pátriárkának mennydörgő szóval túlkiáltani.
– Te átkozott démon. Venusra esküszöl?
– No hát ki ő? Az esthajnalcsillag az égen. Ott találod a nevét a kalendáriumban. Zsidók és keresztények áhítattal várják a feljöttét. A három szent királyokat ő vezette Betlehembe. Amíg az ég áll, mindig legfényesebb csillaga lesz annak a Vénusz.
– Szállj le csak onnan az égből! Ahol semmi kereseted nincsen. Gyere velem Hispániába. Ki hozta be a pogány mórokat Spanyolország leigázására? Nem Julian-e? Roderik király fővezére. Miért? Mert a király szerelemre gyulladt a vezér leánya, Florinda iránt, kit a spanyolok ma is „La Cara”-nak, „gonosznak” neveznek. E bűnös szenvedély juttatá hitetlenek kezére a keresztény világ legszebb tartományát!
– Nem tartoznám ugyan ellválalni a szerelemféltés cselekedeteit, mert annak a démona nem én vagyok, hanem az öcsém, a púpos hátú Belfegór. De hát nagylelkű akarok lenni, s elvállalom még az öcsém védelmezését is. Tehát a szerelemféltés bosszúja veszíté el az utolsó gót király kezéről Spanyolországot. Ez való. Ámde a szerelem hódítá meg magát a hódítót. Mert a győztes Abdulassin, Roderik király megölője, megszerette a király özvegyét, a bájos Egilonét, s királynéjává tette őt. Egilone viszont kereszténnyé tette Abdulassint, koronázása napján.
– Amiért aztán a szaracénok megölték Abdulassint koronázása éjszakáján.
– Az nem az én hibám! De hát ha te a szerelem bűnét találod Cordova elvesztében, én ugyanannak az érdemét teszem ellensúlynak a másik serpenyőbe. Vajon nem az alig múlt időkben történt-e Antiochia megszállása a keresztes hadak által? Hatszázezerre ment a keresztes vitézek száma, s félévi ostrom után nem lettek-e elverve, összetört helepolisaikkal a város falai alól? Tudtak-e egyetlenegyet a háromszázhatvan tornyokból katapultáikkal romba dönteni? Nem az ostromló sereget pusztitotta-e az éhhalál és a dögvész? Szégyenszemre kellett volna felhagyniok az ostrommal, ha nem jövök én, meg az öcsém, Belfegór a segítségükre. Pyrrhus kapitánynak szép felesége volt. Cassián király szerelme viszonzásra talált nála. Ezért Pyrrhus szerelemféltési bosszúból megnyitá éjjel a rábízott várkaput Bohemund vezér előtt, s amit véghez nem tudott vinni háromszáz balista, azt megtette Ámornak egyetlenegy nyila. Így jutott a keresztes hadak kezébe, törhetlen fellegvárával, vitézi védseregével, felbecsülhetlen kincseivel, azok közt a Názáretbeli Jézust megöklelő dárdával és azzal a kereszttel, melyre Szent András volt felfeszítve, a győzhetetlen Antiochia, Palesztina védbástyája.
Onufriosz csak mosolygott ezalatt, egyik hüvelykujját a másik körül forgatva. Engedte a démonnak, hogy hadd dicsekedje ki magát. Majd torkára lesz az forralva azonnal!
– No ugyan jó helyre léptél most, a Szentföldre; ide vártalak, Palesztinába. Itt meg lesz fogva a lábad vascsaptatóban. Hát nem ezekben az években történt-e meg éppen, hogy a szent várost, Jeruzsálemet, melyért annyi vér folyt, mely annyi hőstett árán lett elfoglalva, ismét elveszté a keresztény világ? S mi volt az oka? Raymond szerelme Sybillához, Balduin király húgához, melyet az nem viszonzott. Ezért lett árulóvá az egész kereszténység ellen annak egyik legnagyobb hőse, Raymond királyi vér; ezért szökött át Szaladinhoz, a hitetlenek szultánjához, ezért árasztá el dúló seregekkel újból a Szentföldet, míg végre magát Jeruzsálemet is elfoglalta, s jaj minékünk, háromszoros jaj, hogy most a pogány szaracénok lovainak patkói tapossák az idvezítő sírját. S most újra fegyverbe kell öltöztetnünk népünk virágát, fiatalságunkat, s távol tengereken túl küldeni a szent helyek visszafoglalása végett.
E szavaknak hatása nem maradt el, halk zokogás támadt a gyülekezetben. Az apácák között voltak tört szívek, kik a Szentföldön elveszett mátkáikért gyászoltak, és reménylő keblek, kik onnan jegyeseiket még visszavárták. Ez a legfájdalomkeltőbb tárgy volt mindenkire nézve.
De Asmodái nem érzé magát megverve. Még ő került felül.
– Tenmagadat sújtott le a fegyver, amit ellenem kovácsoltál! – kiáltá csattanó hangon. – Hát elveszett a szent sír? El Jeruzsálem? El a megerősített Aszkalon? Miért? Mert egy asszonyszív nem vette be a szerelem lángját. Hát melyikünk akkor Jeruzsálem elestében a bűnös, én-e, aki a lángot gyújtogatom, vagy ti, akik eloltogatjátok? Ha az én ihletemre hallgat Sybilla királyné, s Raymond lovag szerelmét megosztja, úgy meglehet, hogy bűnt követ el, s elkárhozik; de megmenti Jeruzsálemet! Hát tedd az egyik serpenyőbe a szent sírt, Jeruzsálemet, a másikba Sybilla meddő erényét; melyik lesz a nehezebb? Ha Asmodái győzött volna Sybilla szíve fölött, nem győzött volna Szaladin Lusignan fölött, nem esett volna fogságba Jeruzsálem királya és a templomvitézek nagymestere, annyi ezernyi ezer vitézzel. Ki hát a bűnös, a szerelmesség vagy a szerelmetlenség?
Onufriosz nem hagyta tovább beszélni.
– Így okoskodnak a farizeusok, a szofisták! Hiszen a szerelem dühét a te harapásod oltotta Raymond lovagba!
– Ezt tagadom! A nagyravágyás démona volt az. S ahhoz nekem semmi közöm. Előttem a királyok és a lovászlegények egyformák. Én nem védem magam azzal, hogy sohasem tettem semmi rosszat; de ugyanannyi jót is. Az emberi vér csodálatos keveredése az oka annak, hogy ugyanazon szellem megszállásától az egyik félistenné emelkedik, a másik félfenevaddá süllyed alá. Litániáját tudnám énekelni azoknak a nőknek, kik a szerelemnek éppolyan dicső mártírjai tudtak lenni, mint mások a hitnek. Babilon függőkertjei, miket Astyages emeltetett, hirdetik Amynta szerelmét; Berenice levágott aranyhaját a csillagzatok közé magasztalák fel. Legendákkal vetekedik Heró és Leander, Thisbe és Pyramus története. Hát Panthea, ki Abradates iránti szerelmével egy dúló háborúnak veti végét! Hát Elpinike, ki szerelme áldozatával megszabadítja a hős lakedaimoni Kimont, s miért ne idézném fel Sofonisbét, ki hogy szerelmesét, Massinissa királyt megmentse, halálmérget ivott? De nem hallgatom el Eponinát, ki az üldözött Sabinussal tizenkét évet töltött egy föld alatti barlangban, lemondott a napvilágról, a föld minden öröméről, virágairól, énekes madarairól, csak a szerelmet tartá meg, s az volt neki a sötétségben napja, virága, éneke; s e szerelem gyümölcseit, két szép fiút, ott a sötétségben szülte és nevelte fel. Mutass nekem oly angyali erényt az aszkéták történetéből, amely ehhez hasonló csodát teremtett valaha!
A szép délceg ifjú most már a lángoló érzelem hangján beszélt, arca átszellemült, szemei fényt látszottak szórni. Veszedelem volt őt nézni és hallgatni női teremtésnek.
– Annál jobban meg fogsz korbácsoltatni! – dörmögé halkan Onufriosz.
Hát az ott, a szent ravatalnál őrtálló nemtő, mit érezhetett e vita alatt?
Soror Kekharizméne nem a kedvese arcát nézte, amíg az beszélt, hanem Lubomiráét. Amannak az arcát látta ő, ha csak a szavait hallá is; de ennek a gondolatjait hallgatá a szemeivel.
Mert vannak női arcok, amik önkénytelen beszélnek, és vannak női szemek, amik e beszédet megértik. Egy felvillanása a szemeknek, egy átfutó pír az arcon, egy görcsös vonaglás az állon, az ajkakon, egy elfojtott sóhaja a megnyíló szájnak, egy elborulás a homlokon, egy könnytitkoló szempillalesütés és az a nyugtalan emelkedése a kebelnek, annak a kezébe tartott pálmaágnak a reszketése, mind, mind beszélt a rá figyelő nő szemeinek valamit. És Kekharizméne visszaemlékezett arra az áldásra, mellyel egyszer a fejedelemasszonyt ott a katakombák börtönében elbocsátá: „Adják az egek, hogy azt az édes fájdalmat, amit most én érzek, te is megérezd valaha! Hogy teljen meg a szíved azzal a kéjadó lánggal, ami azalatt, amíg megemészt, az ég felé ragad!” Vajon ragadja-e már?
Onufriosz igen röviden vélt a fráterrel végezhetni.
– Mindazok a példák, akiket felidéztél, pogányok valának: de mutass fel nekem csak egyetlenegy esetet, hogy igazhívő keresztények között a testi szerelem, a vér heves forrongása megdicsőítve, halhatatlan emlékekben megörökítve lenne, és én akkor megengedem néked, hogy belépj a szentélybe, és idebenn védelmezd magadat.
– Tartom a fogadást! – monda Frater Aktaeon, s lekapva fejéről a süvegét, messze elhajítá azt a háta mögé, mint aki a maga dolga felől egészen bizonyos. – Felséges fejedelemnőm, te légy igazságos bírám! A te kezeidbe teszem le ügyemet. Igenis, van egy kolostor Normandiában, közel Rouenhoz, a nagy tengeri kikötőhöz, melynek neve: „a két szerető klastroma”.
– Úgy van! – mondó rá Mater Lubomira, kinek hivatala szerint minden e világon létező női kolostorok nevét ismernie kellett.
Erre a helyeslő szóra aztán a délceg ifjú, képviselője a szerelem démonának, rögtön keresztülhágott az őt körülzáró csontváron, s miután elébb még az oldalára kötött tőrt is messze elhajítá magától, belépett a templomba, ahová éles fegyvert bevinni nem szabad.
– Halljad meg fejedelemnőm, és ti egybegyűlt hívek a két szerető kolostorának keletkezési történetét. – A szép Normandiában, mielőtt az még Hódító Vilmos alatt az angolok hatalma alá lett volna letörve, élt egy előkelő frank herceg, akinek neve volt seigneur de Banneret. Kincseinek számát ő maga sem tudta, mások híresztelték; de valamennyi kincse között leghírhedettebb volt egyetlen leánya: Genovéva. Arcra, termetre tündérek mintája, ahogy arcképe mutatja; szemekkel, aminők a tieid, fejedelemnő, oly kékek, oly világlók; homloka oly tiszta, ajkai oly igézők, csak szellemében nem volt hozzád hasonlítható, mert ő gyönge nő volt, kinek szíve nem olyan, mint az érctükör, mely a napsugárt visszaveri, és gyújt vele, de maga meg nem melegszik, hanem olyan, mint az üveg, melyben a napsugár hétféle színre törik szét. Ez a napsugár volt a szerelem, s annak a bolygó napja egy ifjú lovag: Balduin trubadúr; kinek hősi kardján és varázshangú lantján kívül nem volt egyéb világi birtoka. Genovéva megszerette a lovagot. S ez a szerelem tiltott érzés volt; mert a szemere* apának gyönyörű leányát egy szomorú lovagnak elszeretni tilalmas.
Dúsgazdag; régi magyar szó.
Lubomira helyeslően bólintott rá a fejével. Hasonló eset volt Boboli lovagé is (Frater Aktaeoné) a fejedelmi Milenkával (Soror Kekharizméne).
– Figyeltél-e már reá, dicső fejedelemnő, midőn kertedben sétáltál, kora reggelenkint a virágok nyílására? – folytatá beszédét Asmodái – láthattad, hogy amint a nap sugárai üdvözlik a bezárt bimbókat, egyszerre kipattannak a rózsák és tulipánok, és azután kitárt kehellyel fordulnak a nap felé. Midőn azonban a nap leáldozik, a tulipánok újra összecsukják a kelyheiket; de a rózsák nyitva maradnak. Mert a tulipánok a hiúság, a kevélység virágai; de a rózsák a szerelem virágai. Azoknak parancsolhat a nap, ezeknek soha többé, ha fölébresztette.
Lubomira nem tilthatta meg az arcának, hogy egy futó mosollyal ne üdvözölje az ifjú kalandor profánus, de költői hasonlatát. Talán nem is vette észre e mosolyt más, mint Kekharizméne.
– Ez történt Genovévával is – folytatá az ifjú most már a templomajtón belül állva meg. – Midőn szíve megnyílt a napsugár előtt, azt az atyai harag éjszakája nem bírta bezárni többé. A nemes úr halálbosszúval fenyegetődzött, ha Balduin, a hontalan trubadúr vára küszöbén belül mutatni meri magát. De azt nem tilthatá meg, hogy Genovéva ne menjen eléje. Lopva, alattomosan, a holdvilággal szövetkezve, rejtett kertajtón keresztül kedvese elé osont a lány (Asmodái mutatta, hogyan osont, s egy lépést nyert vele előbbre).
– Elég! – kiabálta bele Onufriosz. – Találkoztak és vétkezének! Ne fesd tovább csábító színekkel az ilyen jelenetet. Hozd frissen utánuk az apát!
– Ott termett az, valóban oly rögtön, amint te kívántad. A fülemüle még be sem végezhette dalát, midőn Banneret lovag odatoppant az ábrándozók közé, a holdvilágban villogó kardját suhogtatva feje fölött.
Itt az aktus magyarázatául ismét kellett másfél lépést tennie Boboli úrfinak előre. „Így” toppant oda az öreg a szerelmespár elé.
– „Halál a fejedre! címerem meggyalázója!” – kiáltó az apa. A trubadúr némán szakítá szét mellénye hímzett szárnyait keble fölött, kitárva azt a megérdemlett halálos döfés elé. Ámde a szerető leány az öldöklő vas és kedvese közé vetette magát, s megragadva atyja jobb kezét, a bosszúálló pallossal, meggátolta a gyors ítéletet.
– Hát nem volt az öregnek balkeze, hogy abba kaphatta volna át a kardját? – vágott közbe Onufriosz.
– Értsd meg, pátriárka! Nemcsak a jobb kezét, de a jobbik szívét is megragadva tartá Genovéva a nemes főúrnak. „Elébb az én szívembe mártsd kardodat, mielőtt az ő vérét ontanád! – sikolta a leány – ha vétek volt egymást szeretnünk, én haljak meg elébb, mert én szerettem meg őt hamarább. Ha tőle elszakítanál, úgyis a szívemet tépnéd ki, s szív nélkül ki élhetne tovább?”
– Tranca-franca! – kiálta közben Onufriosz, igazi dalmata latinsággal. – A szív nem gyomor, aminek enni kell adni.
– Az egyetlen leány könyörgései lefegyverzék Banneret lovag dühét. Hüvelybe dugta hát a kardját. De a gőg, a kevélység még mindig megmaradt a – gyomrában; mivelhogy a kevélység bizonyára enni kér. S ebben valóban ellentéte a szerelemnek, mert a kevélység mindig csak követel, míg a szerelem azon van, hogy a magáét odaadja másnak.
– Jól van, jól! Csak ne magyarázzuk ezt olyan nagyon – aggodalmaskodék Onufriosz; mialatt Boboli, az esedező leány kérésének nagyobb élethűségét példázva, térden csúszott közelebb a fejedelemasszonyhoz.
– Legyen! Nem bánom! – szólt Banneret lovag, beleegyezést színlelve. – Odaadlak hát a hegedősnek! Legyen hát vőm egy „trufátor”, egy „jocasta”. Ámde egy föltételt szabok hozzá. Bírjad leányomat, de rögtön és azonnal, ha el bírod vinni magaddal, nem mondom, a világ végéig, csak odáig, ama hegytetőig, ami ott a ciprusfák között kopáran néz felénk. Ha oda fel tudod őt vinni az öledben, legyen a tied örökre, senki el ne vitassa tőled! De megpihenés nélkül, mert ha útközben egyszer megállsz, elveszíted örökre.
– Balduin hévvel kapott az ajánlaton. A drága kincsét ily módon megérdemelni, hogy azt az ölében hordozva szolgálja meg; talán a szomszéd országba is kész lett volna őt elvinni.
– De nem hűs éjszaka, a pártfogó holdvilág mellett akarta ezt végrehajtatni Banneret lovag, hanem nappal, délután, mikor Foibosz legforróbb nyilait lövelli alá az égből. Másnap az úri lovagnép, a hűbéresek és jobbágyok mind felgyülekeztek a várkastély udvarára, hogy tanúi legyenek, hogyan váltja be a trubadúr fogadását.
– Nem kell énnekem semmi kincsed, drágaságod – mondá Balduin az apának –, egy szál patyolatöltönyben is kedves lesz nekem az én szerelmesem, ne is adj vele mást.
– Elhinném azt! – szólt Banneret lovag, gúnyosan nevetve. – Úgy még könnyebb teher volna a válladon, de csak vidd vele együtt minden hozományát, amit egy nemes kisasszony kelengyéül szokott kapni, s még jobban megterhelte a leányát arany kösöntyűkkel, násfákkal és bogláros övekkel, a fejére is koronás pártát tett; a vállára nagy csatos bársonypalástot. Ne mondják, hogy nem rangjához illőn házasította ki az egyetlen leányát.
– Megindult az ifjú trubadúr kedves terhével az útra, nyomában a násznép, az apa hűbéreseivel. Eleinte vígan ment előre, még énekelt is közbe, bár kedvese óva inté: „Hagyd abba, mert kifáradsz!” „Nem vagy te nekem nehéz – monda a trubadúr –, hisz te emelsz engem, nem én téged. Én téged csak a hegytetőig viszlek, te engem fel a mennyországig!” De amint a hegy felét meghaladta, már kezdte utolérni a fáradság. Bármint törülgeté arcáról a verítéket aggódó arája patyolatkendőjével, egyre jobban izzadt. „Pihenj meg!” – suttogá ez. „Nem szabad!” – felelt az vissza. „Akkor elvesztelek.” Egyre feljebb hágott, egyre jobban fáradt. Lélegzete kezdett elfulladni, meg-megszakadozni. A menyasszony látta kedvese arcát elhalványodni, szemeit homályba borulni. „Óh vess el az öledből, megölöd magadat!” rimánkodott neki. „Nem, nem, győzni fogok”, lihegé az, s mind előbbre hatolt. A kísérő nép biztatta, buzdítá: „Ne csüggedj lovag! Ne törjön meg erőd! Nézd, itt van már a cél!” Reszketve, tántorogva haladt az előre.
(S ilyen reszketve, tántorogva közelített Asmodái is a mennyezetes trón felé, melyen a fejedelemnő ült; az egész gyülekezet elfojtott lélegzettel hallgatá szavait.)
– Csak még néhány lépés! Csak még egy végső erőfeszítés! Már itt a hegytető! Az utolsó orom. Arra is fellépett, drága terhét keblére szorítva. „Győzelem! Enyim vagy!” lihegé boldogan. S azzal összeroskadt, és egy forró sóhajtásban kilehelte lelkét; még akkor is kedvese nevét susogva. Hát a mátka, a szerető hű társ? Genovéva, amint vőlegényét holtan elterülni látta, őrült sikoltással borult drága tetemére, s azon pillanatban megszakadt a szíve. Az odaérkező apának két halottja volt ott. Ennek emlékére épült a roueni „két szerető kolostora”.
Ez elbeszélés izgalma alatt egészen odáig, a trónemelvényig hatolt Asmodái, s ott egyszerre arcra vetve magát, odafekteté a fejét Lubomira elterülő palástszegélyére, s zokogva kiáltá:
– Ítélj meg, királyném! Ilyen az én munkám! Ez a szerelem démonának a műve!
És Lubomira ekkor, ahelyett, hogy kegyetlen haraggal intett volna az apácák vénjeinek, hogy jöjjenek a vakmerő démont végigkorbácsolni, hirtelen lehajolt hozzá, trónjáról felkelve, és felemelte őt fektéből, a kezében tartott pálmaágat pedig odaejté a démon képviselőjének ölébe.
– Áldásom reád! – csendült fel egy leányi hang a szent ravatal mellől; Kekharizméne szava. – Égj te is abban az édes lángban, ami az égbe visz, amíg megemészt.
Nem sajnálta tőle a kedvesét.
A gyülekezetben nagy zűrzavar támadt e nem várt jelenetre. A fiatal növendékek, akik mind ilyen formában tanulták meggyűlölni az ördögöt, egészen meg voltak vigasztalódva, hogy azt felemelve látták; de az idősebbek annál inkább felháborodtak; soha ember nem hallott még ilyen esetet, hogy a „misztérium” alkalmával, az ítélőbíró a démonnak adja oda a pálmát, s még a kezét nyújtsa neki, úgy emelje fel a porból.
Onufriosz szertelen bosszúsága olyanforma szakadozott hangokban tört ki, mintha kacagna; csak kolerikus hangdöcögés volt az.
– Győztél, Asmodái! Elcsábítottad magát a bírót! De mit kezdesz mármost a diadaloddal? Mit nyer vele egy ördög, ha egy szentet hálójába keríthetett, körmei közé ragadhatott!
Asmodái visszaadta a kacagásszerű hehentést.
– He-he-hejn! Nem vagyok én itt egyedül. Vagyunk hárman. Itt van még Semiázáz, és itt van Beherik, a nagyravágyás és a bosszúállás démonai, akik éppen úgy fogva tartanak egy szentet.
– Kit?
– Tégedet, magadat! Onufriosz! Illyricum pátriárkája! Neapolisi metropolita. Pontifex in Dalmatia.
S ezt mondva egy gyors szökéssel ott termett Onufriosz mellett, s lekapta annak a fejéről azt a fekete, egyszerű, fazék alakú nemezsüveget, a hátracsüggő gyászfátyollal. E süveg alatt viselte Onufriosz a – pápai tiarát.
Onufriosz tűrte tehetetlen szoborként, amit Asmodái tett vele. A rémület igézete egyszerre megmerevíté, mint a mérges kígyó harapása.
És azután azt tette vele a daimon, hogy megragadta a derekát átkötő cordát, leoldó róla, s a felbomló fekete bő talárt kétfelé nyitotta elöl.
– Ide tekintsetek!
Az egyszerű palást alatt pompázott a pontifexi zöld selyemcasula, melynek kockára felosztott mezőiben váltakozva aranykakasok és veres oroszlánok voltak hímezve, míg elöl a mellét a sokszínű Urim és Thummim fedezte. A római pápák teljes ornátusa a XII–XIII. században. Kiegészítette azt az aranytiara, mely akkor még nem állt hármas koronából; egy hegyes végű tojásdad süveg volt az, hegyében diónyi zöld topázzal.
– Íme II. Cajus pápa, Dalmácia és Illyricum pontifex maximusa! – kiáltá Asmodái, s szatíralázattal hajtá meg magát előtte. – Engedd meg, hogy legelső meghódoló vazallusodként én csókolhassam meg legelébb a papucsodat.
És azt is meg kellett neki engednie.
Onufriosz az eldobott süvege után nyúlt, s fekete palástját húzta-vonta fényes öltönye fölé; Asmodái meggátolta benne.
– Ha felöltötted: viseld! Méltán öltötted fel. Az egész keresztény világ lázong és elégedetlen. A római urak romlást hoztak reá. Bűneiket te ismered legjobban, mert annyi éven át közöttük éltél és működtél. Ezért száműztek Itáliából a vad, kietlen Illyricumba, a barbár népek közé. Mert Nápolyban és Rómában mindenki szeretett. Neked kellett volna avignoni érsekké lenned, s ahelyett egy huszonnégy éves hercegecskét, ki még felszentelve sem volt, ruháztak fel az infulával; téged pedig degradáltak pátriárkává. Bosszúdat nem takarták be a fekete palásttal, nagyravágyásod égbetörését nem gátolták meg a fejedbe nyomott gyászfátyolos süveggel, a tiara téged illet meg; Szent Péter kulcsai a te kezedbe valók, a feltámadás napján te oszd a világnak a megszabadító áldást. Az elnyomott népek milliói leborulnak előtted, s egyetlen riadó szóval kiáltják: üdv neked atyánk, II. Cajus pápa!
S e szavakat azzal pecsételé meg, hogy felkapva a pálmát a trónlépcső szőnyegéről, odanyújtá azt Onufriosznak. Nevezetes egy pálmaág! Melyet először egy apácafejedelemnő nyújtott egy démonnak, s azután a démon egy ellenpápajelöltnek, a szentek szentében, az aszkéták gyülekezetében; a Megváltó ravatala előtt, melyet angyalalakok térdelnek körül.
Az nem lehet, hogy a démonok így diadalmaskodjanak!
Az egész apácagyülekezet, mint „egy férfi” riadt fel. (Kétszáz hölgy bízvást mondható már „egy férfi”-nak.) „Apage Satanas!”
Mater Fulgentia előlépett a többiek közül, s hallatá rikácsoló, kemény hangú szavát.
– Ha ti mind a hárman a démonok szövetségesei lettetek: én elítéllek mind a hármatokat. Tudjátok meg, hogy a római szent kúria által nekem van adva a titkos hatalom, felvigyázni a zárda-fejedelemnő és a gyóntatóatya fölött; s ha bűnben találtatnak, elítélni őket. Én mind a hármatokat máglyára küldelek! Mindenki énnekem engedelmeskedjék. Le velük a katakombákba!
– Akkor legyünk négyen! – kiálta az egyik őrt álló hölgy a szent ravatal mögül, s leszállva a katafalk lépcsőin, rózsaszín angyalszárnyakkal a vállain odasietett a hármas csoporthoz.
S mikor odaért imádott kedveséhez, kit menyegzője éjén ragadtak el tőle, odaborult annak a jobb vállára. A bal vállán már ott pihent Lubomira feje.
A fejedelemasszony álmodni látszott. Nem tudott semmit arról, ami körüle történik.
Asmodái pedig magához ölelte mind a kettőt, s azt kiáltá:
– Ne féljetek! Ha engem szeretni fogtok, én tinektek adom a földnek és mennynek minden gyönyörűségeit.
Ellenállásra, menekülésre pedig gondolni sem lehetett. Kétszáz apáca fogta őket körül: mindegyiknek a kezében suhogó flagellum, a szegekkel kivert korbács.
– Le a katakombákba velük! – parancsolá Mater Fulgentia, hétágú ostorát rázva az öklében. Ismerték ez ostort, ez öklöt elégé. Itt könyörgés nem engesztel, erő nem szabadít!
Ő maga ment elöl a sekrestye melletti vasajtó felé, utána Asmodái a vállára borult két hölggyel, nyomukban következett Onufriosz, a pontifexi pomparuhában, elöl összekötött kézzel, cordája a nyakára kötve, s annak a két vége két apáca kezében.
Amíg lassú ünnepélyes menetben a katakombákhoz vezető lépcső ajtajáig vonultak, az apácák kardala zengé a „dies iraet”. És mikor a zsolozsma végződött, ismét hangzott az a rémséges visszhang odalenn; mintha az eltemetettek énekelnének kriptáikban, s következett rá a tompa dobbanás, tizenhárom.
– Halljátok! – mondá Mater Fulgentia – a bűnösök megtérnek, s a felszenteltek elkárhoznak!
Azzal levette övéről a karikán függő kulcsokat, s kikeresve közülök a vasajtó kulcsát, felnyitá azt, messze kitárva.
„Isten irgalmazz!”
A felnyílt katakomba ajtaján mi szörnyalak támad elő? Pokol királynéja? Emberarcot öltött fenevad? Egy félmeztelen óriás nő, kinek tagjain aranyzsinórok szálai tartják össze a lerohadt királyi öltöny rongyait, szemeiben pokoltűz, arcvonásain őrjöngés; kuszált haja testét körülfogja, még a sarkával is rátapos; ösztövér karjainak inai vonaglanak, s görbe karmokban végződnek; ajkai forró gőzt fújnak beszéd helyett.
Ez a szörny, ez a lázálmok csodája megkapja egyszerre két griffmadár markával kínzójának nyakát. Ah, jól ismeri ő ezt az arcot, ezt az alakot. Még a korbácsát is. Megragadja őt a két öklével, amiknek a csuklóin még ott csörögnek a széttört bilincsek vaskösöntyűi, szemeibe mereszti öldöklő szemeit, arcába fújja perzselő páráját, s aztán odadobja őt a márványpadlatra – élettelenül.
S akkor előrelép kevélyen, s sűrű haját hátravetve, mellére üt súlyos öklével, s odakiált a megrémült népnek:
– Én vagyok Bravalla királyné!
És aztán nyomában ugrálnak elő a gádorajtóból a waráng legények, Solom királyfi, mind abban a díszben, amelyben a Bludár föld alatti folyásán végigküzdötték magukat – a mosszori vártól a tüzes szentek kolostoráig – az Isten föld alatti világán keresztül.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi