XXXII. Egész quadruple alliance!
XXXII. Egész quadruple alliance!
Gil Blas azonnal sietett tapasztalásdús nagybátyját, Don Juant felkeresni. Megtalálta a kaszinóban. Az ott szokta nézni a kártyásokat. Ő maga nem kártyázott soha, neki csak egy szenvedélye volt, az asszony.
A lefolyt hét év nagyon megváltoztatta a két rokon közötti álláspontokat. Gil Blas nagy, csontos, erős úrfivá nőtte ki magát, akinek jól illett a tiszti egyenruha, míg Don Juannak a háta most még jobban előregörbült, s csak az erőhatalom tartotta fenn nála a régi jó kinézést; a haját hol szőkére, hol barnára, hol gesztenyeszínűre festette, nyáron pedig, mikor utazni járt, s abbahagyta a festést, egészen lila színű lett a haja, volt nála szőke-saison, barna saison, kezdett a lion-világ veteránjai közé számíttatni.
– Kedves bátyám – mondá Gil Blas, a sakkozó klubba húzva félre Don Juant. – Én egy nagy barátságra kérnélek téged. Tudod, hogy én egy év múlva nagykorúvá leszek, s akkor megkapom az anyai örökségemet. Hanem én nem várhatok odáig. Nekem szükségem volna negyvenezer forintra rögtön. Nem ismersz valami olyan tőkepénzest, aki ily kölcsönre hajlandó lenne?
– Hogyne ismernék? S mire kell neked ez a nagy pénz?
– Szent célra.
– Szent cél? Mindent tudok. Engem is örökké ilyen szent célok vezettek.
– Nem is sejted. Én ráismertem arra a delejes csodaszűzre.
– Csak nem ő az?
– De igen. Barátom! Azt nekem nem lehet eltűrnöm, hogy egy jó családbeli leány ily veszedelmes pályán maradjon, ahol elébb-utóbb a csáb áldozatául fog esni. Az anyja a mi öregapánkkal volt gyöngéd viszonyban. Nem akarok semmi vonatkozást tenni ezáltal. De nagyon tisztelte az öreg ezt a hölgyet. S viszont az is őtet. Én a kegyeletet megőrzöm. Én ezt az összeget odaadom a csodaszűznek, s azáltal olyan helyzetbe hozom, hogy az erényét megőrizhesse. Tudod, a nyilvánosság, a titokzatosság! Ennek előbb-utóbb rossz vége lesz. Ezt én nem engedhetem meg. Nekem meg kell őt szabadítanom.
– Nemes keblű fiatalember! Egészen az öregapádra ütöttél. Ő is ilyen erénymegmentésben gyakorolta tehetségeit. Tettél már talán ilyforma ajánlatot az olasz grófnőnél?
– Igen.
– És nem utasította vissza!
– Azt felelte komoly méltósággal, hogy értekezni fog eziránt a „családdal”.
– Jól van. Utána fogok járni a megbízásodnak. Pár nap alatt nyélbe lesz sütve a dolog.
– De árulást ne kövess el ellenem!
– No, hiszen annyi eszem csak van, hogy nem szerzek magamnak párbajt egy olyan gavallérral, aki ágyúval lövöldöz.
– Csitt! Senkinek egy szót sem!
Amint szétváltak a nemes rokonlelkek, Don Juan azt mondá magában:
(„Sohasem hittem volna, hogy én tanuljak valamit a Gil Blas öcsémtől az én tudományomban! Nemes keblű ifjú! Követem a példádat, s megelőzlek egy lion-fejjel.”)
Azzal Don Juan ment fölkeresni a nagybátyját, Adalbert grófot. Az a makao-szobában volt, bankot adott. Megvárta, míg nyereséggel visszavonul. Ilyenkor, mikor nyert, Adalbert gróf el szokta hagyni a kártyázószobát, s igen szorgalmas hírlapolvasó lett belőle. Don Juan leült melléje, ugyanazon Augsburger Allgemeine árnyékába.
– Kedves bátyám. Mit gondolsz, sokáig elélek-e én még?
– Azzal a mértékletes életmóddal, amit te folytatsz; – hiszen még egy ősz hajszálad sincs.
– Semmi tréfa. Igen komoly dologrul akarok veled beszélni. Én szeretnék tőled hatvanezer forintot előlegezni, hat éves levonásokra az általad fizetett életjáradékombul.
– No, ez annyira komoly dolog, hogy kedvem volna sírva fakadni rá.
– De mindjárt olympi derű ragyogandja keresztül jupiteri ábrázatodat, ha elmondom, mi célra akarom fordítani én azt az összeget. Szent cél! Egy veszélyben forgó női erénynek a megmentése.
– Nem menthetné azt meg más?
– Senkinek sem kötelessége annyira, mint nekem. – Tudod, hogy ki az a csodaszűz, aki neked azt jövendölte, hogy még két fiad, meg egy leányod fog születni? Senki más, mint Sáromberkyné leánya. Tudod, hogy szegény jó apánk milyen nagy tisztelettel viseltette e jeles hölgy iránt. Ha ő most ide szállhatna közénk az égből.
– Hagyd ott szegény megboldogultat! Hát mit akarsz te azzal a leánnyal?
– A legszentebbet. Biztosítani akarom őt a csábok és eltántorítások ellen. Ez az ő mostani csodaszereplése in ultima analysi mégiscsak a bűn ösvényére vezet. Csak gondold meg, még a saját fiad is a csábítók sorába állt, negyvenezer forintot ajánlott fel a grófnénak, s most azt hajhássza, hogy kitől kapja meg mindenáron. Százezret kész aláírni egy uzsorásnak.
– Tüzes mennykő! Ez nem tréfadolog.
– Nohát? Ugye, hogy nemes tettel örökítem meg az emlékezetemet, ha az én áldozatommal két ártatlan lelket mentek meg az erény számára.
– Hát inkább te, mint a fiam! No, gyere el holnap hozzám; majd ott beszéljünk bővebben erről a dologról.
Kezet szorítottak, s azzal ott hagyták az Allgemeinét.
Magában pedig azt gondolá Ponthay Adalbert gróf:
(Inkább az öcsém, mint a fiam? – De hát miért ne inkább én magam, mint ti mind a ketten? – Hogy az én két halántékom között eső domb már kopasz? Duplázzuk meg a tételt, s nem fog az látszani!)
Ponthay Adalbert a maga részéről átvándorolt a kaszinó magán étkezőfülkéjébe, ahol Simphonides herceg szokott vacsorálni. Még az entremet-nél találta. A poharak közül a Saint Julien szerepelt, a Cliquot még a jeges medencében hűselt. A milliók prófétája egyedül szokott enni és inni. Zsenírozta, hogy az étvágyát bámulják. Hanem, ha olyan bajtársra akadt, akinek az étvágya az övével versenyt tudott futtatni, abban nagy kedve telt; még újra is kezdte érette az egész vacsorát az elején.
Ponthay Adalbert gróf pedig igen szívesen látott vendége volt a hercegnek. Egyik nagy részvényese volt minden pénzügyi műveleteinek. Az osztriga és a giardinetto között igen szépen végig lehet azokat sorban tárgyalni. A mai napok börzéjének éppen a „Nordbahn”-részvények voltak a kedvencei; mindennap hágott fölfelé az árkeletük. Már 80-nal álltak a parin fölül. És Adalbert grófnak volt belőlük 1000 darab. És ő mégis azt a szándékát árulta el – fagylaltozás közben –, hogy ezeket a részvényeket kéz alatt eladja.
– Hóhó-hán-hum! – lélegzett nagyot a pénzóriás. – A Nordbahnt eladni! Hallatlan! Lehetetlen! Kell a grófnak 80 ezer forint? Humhum hőhő! Talán aranybányát akar rajta venni Erdélyben?
– Nem biz én. Hanem őszintén megvallva: (pietas dolga ez) (nemesember nem tűrheti ezt el) – (hogy egy családunkhoz vonatkozással levő személy nem éppen rangjához illő állapotban tengődjék) – (nem mondtam volna még?)
– Hum-hán! Semmit sem hallottam.
– No, az a szegény kis árva lélek, ott a Sommacampagna grófnő lakásán, aki csodajövendőket mond.
– Haha, hohó, humhumhum! Nekem mindennap van vele értekezésem húsz louis d’or-ért. Nagyon kedves teremtés. Hát mi az?
– Én megtudtam, hogy az egy előkelő családnak a leánya, a grófnő csak mellékszemély a dologban. Az anyja az udvarnál is – (de csitt! ne tovább). Elég az hozzá, hogy ez a titokteljes szereplés nem fér össze a család méltóságával; előbb-utóbb az erkölcsi süllyedés fertőjébe vezet. Én elhatároztam, hogy ezt az összeget, amit nekem úgyis csak a véletlen szerencse adott, arra fordítom, hogy ennek az ártatlan hölgynek az erényét megmentsem általa.
– Hohohó, ühü-hopp! – döcögteté elő a nagy financier a véleményét. – Hát erre kell a 80 ezer forint? – Nyolcvanezer – hohó – forint? Egy esztendőre? – Ez nem is sok egy esztendőre, egy hölgynek, aki az erényét megmenti! Csak elfogadná!
Adalbert grófnak csak elnyúlt az ábrázatja erre a szóra.
Hja, ha ebbe a licitációba egy olyan úr keveredik bele, aki a nyolcvanezeret „esztendőnkint” értelmezi, akkor a többiek hogy versenyezzenek?
