Gyors fordulatok
Gyors fordulatok
Lándory, amidőn megtudta, hogy hosszabb ideig lesz kénytelen Párizsban időzni, felhozatta az otthon hagyott naplóit, amiket a rémper lefolyása alatt írt, s azokból dolgozott ki valamit, ami a rendes krimináltörténetek színvonalán felülemelkedik, anélkül, hogy a regény felhőiben veszne el. Csak a maga számára írta azt meg, anélkül, hogy arra gondolt volna, hogy ezt a meghatározhatatlan genre-t a közönség olvasmányává tegye valamikor. – Vannak emberek, akiknek az ilyen munka a legkedvesebb mulatság.
Éppen e mulatság közepette lepte meg az ő kedves barátja, Alfréd, egy délután. Már három nap óta nem élvezte kellemetes társaságát.
Valami külső jel mindig elárulta Alfréd kedélyállapotját. Nagyon igyekezett mosolyogni; hanem amellett a homlokán veres foltok tűntek elő, a visszafojtott bosszú bélyegei.
– Ah! Azt hittem, már Párizsban sem talállak: előre mentél? Ezzel köszöntött be Lándoryhoz.
– Én? Hová?
– Hát haza, Magyarországba.
– Búcsúvétel nélkül nem hagynám itt az ismerőseimet.
– Van rá eset, mikor az ember megteszi. Egyébiránt gratulálok.
– Mihez?
– A nagyszerű diadalhoz.
– Hogyan? Én vettem volna be Taskentet?
– Azt nem, hanem Scillának a szívét.
– Ah. Arról a drámai próbatételről beszélsz, Phaedrából? Amit a jelenlétedben terveztünk ki. Hiszen tudod, hogy én voltam „Hyppolit”.
– Sőt, azt is tudom már, hogy ki az a Terpsychoré és Melompené. Hát Terpsychoré úrvagyok én: monsieur Melpomené pedig vagy te. Bertalan elnevette magát.
– A calembour nem rossz. Csak az a kár, hogy nem talál.
– Kedves barátom – mondá Alfréd, végigheveredve egy longuechaise-en. – Scilla kisasszonynál nem szükség azt a titoktartást őrizgetni, amit más hölgyek irányában minden igaz gentleman kötelességének tart. Tudhatod, mint grand inquisiteur, hogy a bűnösnek az abszolút tagadás csak akkor segítség, ha bűntársa nincs. A te bűntársad maga mindent kibeszél. Azon kezdte velem, hogy kidobott az ajtón, s minden összeköttetést merőben megszakított. Az arcképeimet mind visszaküldte, mégpedig a rámáikkal együtt. S egyenesen a szemembe mondta, hogy nem akar többé az árnyékomban megpihenni. – Nos, hát! Fog-e vallani a vádlott? Mi?
Lándory nem akarta engedni, hogy ez az ember még fölényt kapjon vele szemben.
– Hát jól van, barátom, ha te kívánod, hogy igazat mondjak: megteszem. Scilla kisasszony minden könnyelműsége mellett is jószívű. Ő nekem azon a találkozáson, amelyre te annyi gyanút alapítasz, mindent elmondott. Hiszen egyötöd rész apja vagyok. – Mikor teveled összeköttetést kezdett, te akkor éppen a roppant Lis Blanc-féle örökséget kaptad meg. A Lepelletier utcai palota tanúskodik róla, hogy annak igen jó hasznát tudtad venni. Most ez a nagyúri vagyon ismét gazdát cserélt; neked az ősi birtokod marad. Az a serénység, amellyel Seigniers-ben a neked hagyományozott száznyolcvanezer frankot megmenteni siettél, elárulja, hogy neked erre az összegre is szükséged van. Tudod? Ne vedd tőlem rossz néven, hogy ilyen őszintén beszélek! Te kényszerítesz rá. Scilla kisasszony nem akarja a lelkére venni, hogy tégedet teljesen tönkretegyen.
– Nemes lélek! – szólt iróniás nevetéssel Alfréd. – És te kegyes gyámatyja a gyémántszívű áldozathozónak! Tehát engem azért dobnak ki a hajóból, nehogy el találjak süllyedni a hajóval együtt. – Örök hálára érzem magamat lekötelezve. – Íme, a kapandó száznyolcvanezer frankon nem fogok tehát Scilla kisasszonynak gyémántokat venni, hanem birkákat és igásökröket a jószágom számára. – Ez hát jó nekem. – De mit szólsz ahhoz, hogy nemcsak engemet dobtak ki az ajtón, hanem a nagy vasútkirályt, Maltout urat is, aki rögtön kész volt az üresen maradt helyemet elfoglalni? Már attól csak nem tart a nemesszívű angyal, hogy annak a százmilliói is elolvadnak az ő szép szemei tüzénél? – Nem is titkolt előtte semmit, mikor a Krőzus fényes ajánlatait eléje terjeszté. Havonkint új ekvipázs, mint hajdan Arnould Zsófinak. Végig se hagyta beszélni. – Elmondta őszintén, hogy mióta téged megismert, azóta nem tart férfinak senkit. Elmondott neki mindent, tudod? Mindent! A pusztai rózsa történetén elkezdve. – Elvetted az eszét; őrjöng utánad! – Itthagyta Párizst. – Felmondta a szerződést az operánál. – Fizeti a bánatpénzt. – Odadobja a palotáját a hitelezőinek. – Szalad utánad a ti fővárostokba: Moszkvába, oda szerződött.
– Hiszen nekem nem fővárosom Moszkva. Én Magyarországon lakom. Az meg Oroszországban van.
– Hát az „más?” No, de mégis közel van hozzátok?
– Kétszáz mérföldnyire tőlünk. Hál’Istennek!
– No, én hát nem bánom. Én geográfiát fiatal koromban sem tanultam, vénségemre nem tanulok. No, hát egyszóval együtt laktok valahol a tatárok között, akik hosszú szárú csizmában járnak, s a szakállukat hagyják szakállnak. Az mindegy. Oda fog menni Scilla. Már el is szerződött: két-három nap alatt indul.
– De már ezt csak nem énértem teszi. Hiszen tudod, hogy nekem itt kell maradnom Párizsban.
– Már nem kell ittmaradnod. Hisz ez adja meg a kellő világítást a képnek. Lyonelt már utolérték valahol Egyiptomban: megjött a hivatalos és nem hivatalos levele is Lis Blanc-ékhoz, a gyámi hatalom autorizálva van; te megkapod a perbeszüntető okiratot; aztán mehetsz; semmi sem tart tovább itten.
– No, ez igazán kedves hír rám nézve.
– Valamint a többi is az volt. Hát hiszen én csak arra való vagyok a világon, hogy neked kellemetes híreket hordjak. – Elvetted tőlem az örökségmet – elvetted tőlem a szeretőmet. – Hanem azért jó barátok maradunk. – Most csak azt szeretném még, ha elvennéd még Médeát is. – Hanem, kérlek nagyon, hogy siess vele; mert a visszautasított pénzkirály rettentő bosszút esküdött ellened; felfogadta, hogy oda fog menni Lis Blanc-ékhoz, s elbeszéli nekik az egész pusztai rózsa históriáját. Akkor lásd meg aztán, hogy micsoda szemeket forgat majd reád alá-felé az én istenasszonyom!
– Úgy? Azzal fenyegetett a Krőzus? Hát akkor megvárom, míg elmondja. S majd csak azután megyek a Lis Blanc-palotába.
– Hát nem is vagy kíváncsi a hírekre, amelyek a te kedves védenced, Lyonel úrfi felől érkeztek? Értem! Értem! Mindent értek. Nem tudom, jól tanultam-e a mitológiából, hogy egyszer Vulcanus olvan finom láncot kovácsolt, amivel Marst és Venust együtt összekötözte, hogy aztán nem tudtak belőle kibontakozni. Nagyon jól van. Mielőtt elutaznál, remélem, hogy a búcsúlakomát „en famille” megüljük.
Lándory meg volt felőle győződve, hogy ez az ő kedves barátja a legnagyobb hidegvérrel tudná ővele megitatni egy ilyen búcsúlakomán az aqua tofanát.
Lis Blanc Lyonel az Alfréd által említett magánlevelet Hermione kisasszonynak írta. – Ragyogó tollal rajzolá élményeit, tapasztalatait a fáraók hazájában, a veszélyes vadászkalandokat, vad törzsek általi megtámadtatását, a homoksivatagon kiállt szenvedéseit, a fojtó számumot, s végül beszélt a szíve világáról, melyben még nagyobb vihar dúl.
A régi és örök szenvedélye még jobban kínozza, mint valaha. Az az őrült vágy az elérhetetlen ideál után, mely eddigi bolondságainak okozója volt, mely lelkét a végletekbe vadítá, a távolban még jobban emészti. Ez kergeti őt a halálba, de a halál fut előle. És így tovább!
Ezt a levelet Hermione kisasszony természetesen átadta Sidonia grófnőnek, Sidonia pedig felolvasta azt Médea előtt.
Médea nem szólt reá semmit.
Az anyja elkezdett sopánkodni a – bujdosó fölött.
– Ez nem Franciaország száműzötte, hanem a tied.
Médea közel volt hozzá, hogy kitörjön. De félbeszakítá a jelenetet az inas, ki azzal lépett be, hogy itt van Maltout bankár úr.
– Vezesd ide. Én kérettem őt hozzánk.
A bankár belépett, helyet foglalt.
– Maradj itt – mondá Sidonia a leányának, aki távozni akart. – Téged is érdekel az ügy. Megbocsát, uram, hogy idefárasztottam.
– Régi hódolója vagyok a grófnőnek.
– Nem bízhatom az ügyemet másra, csak önre. Én el akarom adni a Lis Blanc-féle gyémántokat, minden feltűnés nélkül.
– Rossz időben, grófnő. A köztársasági kormány éppen most árverezteti a koronagyémántokat.
– Azt hiszem, hogy éppen azért lesz most több vevő a piacon. Egyébiránt nem támasztok túlzott igényeket az árak dolgában.
– Fel van ön hatalmazva e családi kincsek eladására, grófnő?
– Teljhatalmat ád férjem végrendelete minden adás-vevésre.
– S mit akar ön a gyémántok árával kezdeni?
– Itt ismét az ön közvetítéséhez kell fordulnom. Erdélyben tudok egy birtokot, mely a leányom atyjáról örökölt jószágával határos. Roppant nagy erdőségek; hatalmas vadászterület. Azt szeretném megszerezni.
– S mit akar ön egy ilyen nagy erdővel, grófnő, amiben nem terem más, mint medve és vadkan?
– Éppen az kell nekem. A birtokot a fiam, Lis Blanc Lyonel számára akarom megvenni, és az ő nevére íratni. Őszintén megvallom önnek a szándékomat. Én ezt az új világot itt Franciaországban nem tudom megszokni. Vallásos érzületem fel van háborodva mindazok felett, amik itt történnek. Vissza akarok költözködni a leányommal együtt Erdélybe, ahol már egyszer laktam. S óhajtanám, hogyha a mostohafiammal is megkedveltethetném azt a kedves, szép országot. Ő szenvedélyes vadász. Itt bennünket gyűlölnek azért, mert gazdagok vagyunk: a magyaroknál ünnepelni fognak.
Médea közbeszólt hevesen.
– Egy dologról elfeledkeztél! Hogy a commune vezéreire nézve minden európai ország megtagadja a menedékjogot.
Sidonia bámulva nézett rá.
– Hát te azt honnan tudod?
– Minden hírlapban olvasható.
– Hát mit tartozik ez ránk? Lis Blanc Lyonel gróf nem volt petroleur.
– De volt Raoul Ripaille.
– De ezt nem tudja senki Magyarországon.
– Egy ember lesz, aki tudni fogja: Lándory. S annak csak egy szavába kerül, hogy Lyonelt az országból kitiltsák.
E szavaknál egészen felhevült az arca Médeának.
– De Lándory nem fogja azt az áruló szót kimondani – szólt halkan Sidonia –, mert annak a kedélyállapota azt nem engedi. Sidonia grófnő előtt a nemes jellem, a becsületérzés, a nagylelkűség csak „kedélyállapot”.
E névre a bankár is felvillanyozódott.
– Ah! Az a monsieur Lándory! No, ennek a kedélyállapotjáról én is tudok egy mesét mondani. Lehet Médea grófnő előtt valami Scilla kisasszonyról beszélni?
– Óh, kérem! – szólt Médea dacos nevetéssel. – A férjem, Alfréd marquis, az alatt a hat óra alatt, amíg férjem volt, beszélt nekem Scilla kisasszonyról annyit, hogy ön nem mondhat felőle valami újat.
– No, ez pedig valami új lesz. – Tehát – a gyémántok eladása perfekt dolog –: az erdélyi birtokvevés fait accompli. Bízza reám mind a kettőt a grófnő. És most hadd mondjam el a pusztai rózsának a történetét.
Még azon a napon meghívót kapott Lándory a másnapi estélyre, Lis Blanc grófnőhöz. A meghívó saját kezűleg volt írva, mentségül az idő sürgős rövidségére.
Lándory tudta, hogy no, most kezdődik a harcjáték.
Ezúttal a szokottnál is fényesebb társaság gyűlt össze a Lis Blanc palota dísztermeiben. Az elfogadóterem egész az ajtajáig tömve volt, s az urak közt lehetett látni olyanokat is, akiknek a gomblyuka piros szalaggal volt ellátva. S hajdan itt fényeskedett rendcsillagok, sajnos, hogy most is eclypsisben voltak.
A belépésnél Sidonia grófnő szokott előkelő gráciával nyújtá kezét Lándorynak; Médea grófnő egy csoport öreg úrral beszélt a terem egyik arkádja alatt. Lándorynak alkalma nyílt többrendbeli ismerős úrral üdvözleteket cserélhetni, s néhány ismeretlen úrnak bemutattatni, kölcsönös szerencsének tartva a megismerkedést, míg végre odajuthatott, hogy Médeával találkozzék!
Minő találkozás volt az!
A „leány” elpirult, és lesütötte a szemeit, mikor Bertalan megszólítá. Eddig „asszony” volt, elvált nő; – hideg, lenéző, csúfondáros – most egyszerre „hajadon” lett, szűzies, elfogódott. Mint egy új leány, akit most vezetnek be először a társaságba.
Hová lettek azok a lefelé forgatott szemek? Amikből csak úgy sugárzott ki a negatív pólus visszataszító deleje. Most félénken lecsukott szempillák alá lezárva, amik csak néha-néha emelkedtek fel, félig, a lopva leső szemcsillagok fölül, s amint egy harmad percre a férfi szemével összetalálkoznak, félénken lecsukódnak megint.
A hangja is reszketett. Nem disputált már, minden szót ráhagyott, csupa engedelmesség lett, s milyen könnyű volt megnevettetni! Háladatos volt a mondott tréfákért, s jóízűn kacagott rajtuk.
Aztán jött egy más udvarló. Lándory visszalépett. S akkor Médea ismét egyszerre a régi lett: hideg, limfatikus, szenv nélküli szépség.
Sidonia grófnő odalépett Bertalanhoz; s elmondá neki, hogy a mai estély azért volt ily sietősen rendezve minden etikettszabályok ellenére –, egyik napról a másikra, mert a mai nappal lép hatályba az ő gondnoksága, ami egyúttal Lándorynak az itteni működését kívánt célhoz vezetni. A hivatalos teendőket majd holnap a déli órákban elintézhetik.
Lándory nem késett legmélyebb háláját kifejezni a grófnő iránt, hogy az ő kedvéért ily rendkívüli módszereket vett alkalmazásba.
Ott volt Alfréd marquis is, aztán meg Maltout bankár, akik kiváló nyájasságaikkal tüntették ki Lándoryt. Általában az egész társaság (férfi, nő) arcán mind azt olvashatá, hogy őt most mind olyan szemmel nézik, mintha ő foglalta volna el Taskentet.
Ah! Íme! Még a derék Boisgoberry úr is itt van! Az is siet a kedves jó barátját, Lándory urat üdvözölni, s mint afféle provinciális enfant terrible, mindjárt azon kezdi, hogy:
– Hah! Ön boldog kópé! Hát hogy vannak a Soubise palotában? Hein?
– Köszönöm. Nagyon jól! – felel Lándory nevetve, s aztán rögtön visszacsavarintja a vizes lepedőt a kedves barátjának a fejére. Hát a népkerti kis tuskulánum szemérmes tündérkéje mit csinál?
Ekkor aztán a souspréfet úr rovására megy a mulatság.
– Ah! Szörnyűség! Ne is beszéljünk róla! Uram barátom! Képzelje! Megcsalt! Megszökött. Az átkozott!
– Megszökött? És kivel?
– ’Sz ez az abszurdum. A saját férjével szökött meg! Azzal a fickóval, akit én szükséges semminek neveltem; s ki hitte volna, hogy még szükségtelen valami legyen belőle? Addig nyafogott, kunyorált a nyakamon a kis boszorkány, addig cirógatott, amíg rávett, hogy annak a mihaszna naplopónak adjak ki egy fényes bizonyítványt hivatalbeli szolgálatai, rendkívüli tudománya és szorgalma felől. Ezzel aztán a gazember kieszközölte, hogy seigniers-i jegyzőhelyettességből előléptette a miniszter az auteuili valóságos jegyzőségbe. S most énnékem, ha pénteken halat akarok enni, el kell utaznom Auteuilbe.
– Hát hisz ott még jobb pisztrángokat kapni.
– Igen ám, de oda meg a feleségem is mindig velem akar jönni.
– Rettenetes állapot!
– Micsoda erkölcsök; mikor az ember még afelől sem lehet biztos, hogy egy fiatalasszony nem szökik-e meg a saját férjével?
Lándorynak nagyon tetszett ez a kis tréfa. Hát még a „szükséges semmi” is túl tudott az eszén járni az ő protektorának! Alfréd a vállát érinté Bertalannak.
– Dea kéret, hogy jöjj oda: valamit fog játszani az orgonán. Szánd magad rá az áldozatra.
– Óh, én szeretem az orgonát.
– Templomban. De egy asszony, aki orgonaszóval tölti meg a házat. Stabat mater! Mit tegyen akkor a pater?
Médea már akkor csakugyan a művészi élvezetekbe fojtá a társaságot, mikor Lándory megérkezett az orgonaterembe: Bach, Häendel és Mendelssohn remekei következtek egymás után.
Maga a játszó művésznő, megdicsőülten, ég felé emelt szemeivel hasonlított szent Cecíliához, a mennyei művésznőhöz.
Amint Bertalant megpillantá, nehány akkord után befejezte a megkezdett zsolozsmát; s azt mondá a hozzá közel álló bámulóinak:
– A klasszikus dallamok után hallgassanak meg önök egy „korzikai népdalt”.
És aztán elkezdte a korzikai népdalt.
Az első akkord után mintha valami szellem kapta volna föl a földről Lándoryt; ez a korzikai népdal a „magyarok hymnusa”. A Kölcsey-dal:
„Isten, áldd meg a magyart
jó kedvvel, bőséggel!
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel!…”
jó kedvvel, bőséggel!
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel!…”
A szemeit érzé elhomályosulni. Ott van, ott van az a húr a szívében, amit ha megütnek, aki vasból van is, összerendül bele. Az oltár előtt, az Isten előtt letett eskü nem lehet ennél erősebb színvallomás.
Senki sem ismerte más azt a dallamot.
Senki sem tudta, hogy mi beszél abban. (Sidonia legkevésbé.)
De ha Lándory nem értette volna azt meg; ha abból a szempillantásból, amit a játszó nő ezalatt feléje vetett, mindent olvasni nem tudott volna: akkor az egész tudományát eldobhatta volna a lomtárba.
Az a forró kézszorítás, amit búcsúzáskor kapott Médeától, csak a pecsét volt már az elolvasott íráson.
Mindent tudott.
Pedig még eddig egy kérdés és egy válasz sem lett váltva kettőjük között.
Lándory korán elhagyta a fényes társaságot. Úgyszólván szökött. Eltűnését hamar észrevették, s az egész társaságban csak egy vélemény volt felőle.
„– Hja! Akinek olyan erős mágnese van!”
Igaz, hogy az volt. Egy nővel sietett találkozni. Akit nagyon szeretett.
Hazament. Bezárkózott a szobájába. Aztán előkereste az íróasztala fiókjából azt a lezárt étuit, amiben Godiva arcképe volt rejtve. Capri szigetén festette azt egy fiatal művész. Remekmű volt. A miniatűr kép szemei úgy tudtak nézni, mintha elevenek volnának: a száj úgy tudott mosolyogni, mintha beszélni akarna.
Azt odatette maga elé, s beszélgetett vele.
Ő is néma, a kép is néma.
Mégis beszéltek egymással.
Vagy csak ő szólt ahhoz.
– Mit tegyek? Mit határozzak? Elbocsátasz-e magadtól? Megengeded-e, hogy újra szeressek a világon, úgy, ahogy téged szerettelek? Teneked nincs már sem múlt, sem jövő: az örökkévalóságban élsz. Mondd meg, mi vár reám? Üdv-e, vagy kárhozat? – Légy elevenné még egyszer. Jöjj elém! Oszd meg velem a lelked világosságát! Helyet adsz-e más arcnak a szívemben? Vagy ki akarsz törülni belőle mindenkit örökre? Ints! Szólj. Én látlak és hallok!
…Vajon tud-e hát lelket fölidézni, holtat megeleveníteni?
Másnap korán reggel egy névjegyet hozott be Lándoryhoz Péter: „Le Harpe, könyvkiadó.”
A régi, jó nevű firmát jól ismeré.
Látogatója kitűnő, derék öregúr, a hatvanas években, rögtön azon kezdé, amiért jött.
– Önnek egy becses munkája van, amint én óhajtanék kiadni.
– Nekem? Munkám? Én nem vagyok író.
– De igen. A magyarországi nagy internacionális bűnper emlékirata. Nekem az igazságügyminiszter beszélt róla; s ahogy annak egyes részleteivel megismerkedtem, elhatároztam, hogy azt kiadom, ha ön beleegyezik.
– Nem tudom, hogy érdekli-e az a közönséget.
– Mint szakmunka is érdekelni fogja az avatott köröket, de mint olvasmány is. Én ajánlok önnek szerzői díjul ötszázezer frankot.
Lándory rábámult.
– Tréfál az úr?
– Nem értem a kérdést. Mi volna benne a tréfa?
– Félmillió frank.
– Hát ez önnél csoda? Akárhány szerzőnek a munkájáért kockáztattam már én ennyit. Ezért a díjért aztán enyém a mű tulajdonjoga örök időkre, illusztrált és sztereotíp kiadásokra; díszkiadásokra és két sou-s kolportázs-füzetekre; minden európai nyelven való fordításra és hírlapokban való közlésre. Nekem van egy lapom, melynek közönségét a munka által megsokszorozni remélem. Évenkint csak a lapnak a szerzői díjak címe alatti rovata hárommillió frank. S aztán ez önnek egypár esztendei munkát fog adni. Korántsem kínálok ajándékot.
Lándorynak pedig az járt a fejében.
Nem tudott attól a gondolattól szabadulni, hogy ilyen meglepő ajánlatot helyes spekulációból tehessen egy vállalkozó. Ennek a háta mögött valaki van. Talán Lis Blanc grófnő? Az akarja a családjának tett nagy szolgálatokat ily délikát cím alá burkolt módon megfizetni ?
– Uram. Ebbe a vállalatba ön bele fog bukni.
– Azt bízza ön rám.
– Hát ráállok a szerződésre; hanem egy föltétel alatt. Bele kell tenni az alkulevelünkbe, hogy ha a kiadómnak a vállalat nem sikerül, én a kapott szerzői díjat visszafizetem.
– Megengedem, hogy beletegyük; már csak azért is, hogy birtokában legyek egy olyan unikumnak, aminőnek mását egy kiadó sem foglalta még eddig rámába; mert amióta a könyvnyomtatást feltalálták, még az meg nem esett, hogy a szerző a honoráriumot visszaerőltette volna a kiadójára, – hanem ez ugyan a dolgon nem változtat semmit: mert ön akkor rosszul ismeri a becsületes kereskedőt, ha felteszi róla, hogy az egy kifizetett összeget visszavegyen, amiért a vállalatba belebukott.
– Nekem ez az egész dolog mégis hihetetlennek tetszik. Gondolja meg ön, uram, hogy én ezt az egész hírhedett rémpert úgy vezettem, hogy egy fillér jutalmat nem kaptam érte. Nem fogadtam el egy mellemre akasztott érdemrendet; mert az is aranyból van. És most egyszerre félmillió frankot zsebeljek el, mint egy Afrika-beutazó ezekért a tapasztalataimért. – Uram! Én most olyan nyugodtan alszom! Ami adósság van, mind a fejem alatt van, más tartozik vele nekem, nem én másnak. Ha most ilyen nagy összeget elfogadok; az fog rajtam feküdni, mint az incubus, hogy ki vagyok fizetve.
– Ez a felfogás egészen becsületére válik. önnek. Hanem én most még egy szószólót hívok a segítségemre, aki az ön skrupulusait szét fogja tördelni – egy nőt.
– Egy nőt! – kiálta fel Lándory, helyéből fölpattanva; Sidoniára gondolt. – Vagy Médeára. – Vagy talán Scillára? – Kitelik ettől az eszeveszett tündértől ilyesmi.
La Harpe úr kedélyesen gyönyörködött Lándory felháborodásán.
– Igenis. Azt a nőt, akinek arcképe ott van önnek az íróasztalán: Traumhold Godivát. – Az atyja jó barátom volt. A leányát is ismertem. Ezen rémper ölte meg a bankárt, és az árnyék, amit a nevére vetett, még most is rajta borong. Ezt a homályt kötelessége önnek eloszlatni. Ezt követeli öntől az az arckép ott! Nézzen a szemébe. Traumhold becsületét csak úgy adhatja ön vissza, ha emlékiratait a világ minden nyelvén közzéteszi.
Lándory először életében érezte magát legyőzve.
– Elfogadom az ajánlatát – mondá a kiadónak.
– Nálam a kész szerződés. Olvassa ön át. Sok terhet fog magára venni. Kidolgozás, kommentálás, revízió mind együtt jár. Nem lesz tréfadolog. Aztán, ha csakugyan úgy tetszik önnek, beleszúrhatja azt a klauzulát is. Majd jót nevessünk rajta a végén.
Kezet szorítottak, s megvolt az egyezség. A szerződést majd hitelesíteni fogják a közjegyzőnél.
Aztán szerencsét kívántak egymásnak, az első kötet kézirat átadásánál a tiszteletdíjból százezer frank lesz folyóvá téve. Ha holnap, hát holnap.
A bankár eltávozott.
Bertalan ott maradt az íróasztala előtt, s hosszasan bámult arra az arcképre.
– Hát csakugyan megjelentél? – Csakugyan megszólaltál? Helyesled? Biztatsz? Átadod a helyedet?
Addig nézett a mosolygó képre, míg a könnyei a szemében el nem homályosíták azt; akkor megcsókolta forrón, keservesen, utoljára.
Aztán lezárta azt.
Visszatűnt a megjelent lélek a túlvilágba!
A déli órára volt Lándory hivatalos Sidonia grófnőhöz; sietett pontosan megjelenni a Lis Blanc palotában.
Mind a két úrhölgyet együtt találta.
Vártak reá.
Médea kissé haloványabbnak látszott, mint máskor.
A hölgyeken kívül még a családi ügyvéd volt jelen.
A hivatalos okmányok kicserélése után az ügyvéd eltávozott; magukra maradtak.
Következett a sor, hogy Lándory búcsút vegyen.
– Mi önnek olyan sokkal tartozunk, hogy azt nem tudjuk meghálálni – mondá Sidonia.
– Amit tettem, puszta kötelesség volt, grófnő, amit mindenki irányában teljesítettem volna. Követelésem nincs ön irányában, de kérésem van. A kérelem merész; mert semmi jogcímem nincs hozzá. Én Médea grófnő kezét kérem öntől.
Bertalan állva beszélt a grófnő előtt, kezében tartva a kalapját.
A grófnő inte neki, hogy üljön le a mellette levő karszékbe. Médea az anyja mellett ült a pamlagon.
A marasztalás kedvező jel volt.
– Az a szó, amit ön kimondott, uram, se nem váratlan előttem, se nem kellemetlen. A legelső találkozásunk alkalmával erre gondoltam én. Emlékezhetik rá, mikor a seigniersi-i télikertben hálámat említém, s ön erre azt mondta, hogy a hála egy neme a gyűlöletnek. No, ugye, hogy nem volt igaza?
– Mégis azt mondom, hogy a hála nem azonos a szerelemmel. A hála adósság, a szerelem adomány. Érzés, mely alkotót nem ismer, születik magától. Amit a Lis Blanc családért tett egy hivatalos egyén, az legyen mind elfelejtve. Itt egy igénytelen ember áll, ki nem kínál mást, mint szívét és lelkét. Ha Dea grófnő előtt ez értékkel bír, elfogadásával holtig boldoggá fog tenni.
Sidonia a leányra nézett. Médea némán nyújtá a kezét Lándorynak. A keze reszketett. Bertalan alig észrevehető csókkal érinté azt.
Sidonia nyugodt hangon folytatá a beszélgetést.
– Őszintén örülök, hogy eszméink így találkoztak. Szívesen fogadom el önt vőmnek. Elég hosszú idő óta ismerjük egymást, ön minket, és mi önt. Nincs szüksége közöttünk a hosszas körülményeskedésnek. Ön sem barátja a nagy szertartásokkal járó egybekelésnek, ugyebár?
– Sőt, ennél van helyén a legnagyobb egyszerűség.
– A polgári házassághoz nem kell előleges hirdetés, egyházi esküvő pedig önök között Franciaországban nem jöhetne létre, miután ön, mint tudom, protestáns. Eszerint nem kell három hetet várni a kihirdetés miatt. Talán három nap is elég lesz önnek, hogy az ügyeit rendezze Párizsban?
– Nekem semmi rendezni való ügyeim nincsenek itt.
– Annál jobb. Nekünk se kell több haladék három napnál. Ez sem a házasság miatt, mint inkább holmi birtokviszonyok rendbeszedése végett. Mi ma rögtön lerándulunk Seigniers-be, s onnan holnapután éjjel visszatérünk. Következő nap reggel tizenegy órakor eljön hozzánk a maga tanújával, s azzal együtt felmegyünk a közjegyzőhöz. Visszatérve egy rövid déjeuner után rögtön kezdődhetik a nászút.
– Nagyon jó, grófnő.
– És most beszéljünk a dolognak prózai körülményeiről is, amikkel szintén tisztába kell jönnünk. A leányom hozománya áll egy erdélyi nemesi birtokból, mely egészen adósságmentes. Mindamellett is a jövedelme alig éri el az értékének három százalékát. Így van az minden birtokkal, amit messze kézből kezelnek, gazdatisztekkel. Rossz esztendőben semmit sem látunk belőle. Én azt az ajánlatot teszem önnek, hogy e kétséges jövedelmű földbirtok helyett fogadjon el tőlem a leányom hozományaképpen háromszázezer frankot. Ez összeget ön, mint gyakorlati gazda, a saját birtokába beruházhatja, vagy, ha tetszik, jól jövedelmező állampapírokat vehet rajta, vagy a birtokát új szerzeménnyel nevelheti. Beleegyezik-e?
– Én Dea grófnőnek a kezét és szívét kértem. Boldoggá ez fog tenni. Rangjához méltó állást tudok számára biztosítani. Amit ön, grófnő, a vagyoni ügyben határoz, az nekem mind jó. Semmi kifogásom ellene.
– Tehát ebben megállapodtunk. És most kívánjunk egymásnak szerencsét. Három napig távol leszünk Párizstól. Akkor végezzünk gyorsan. Ezzel aztán sok mindenféle mendemondának is vége szakad egyszerre.
E szóknál büszke mosollyal nyújtá Lándorynak a kezét. Bertalan gondolkozott rajta, hogy megcsókolja-e azt a kezet? Ha arra hallgatott volna, amit erről a hideg, mosolygó arcról leolvasott – nem tette volna meg.
Másnap szét lettek küldve sárga japáni papírra litografiázva a szokásos értesítések az ismerősökhöz, hírlapokhoz és celebritásokhoz: „Lis Blanc Sidonia grófnő örömmel tudatja, hogy leánya, Mezőhegyessy Médea grófnő, Bernátfalvai és Csikvacsarcsi Lándory úrral folyó hó 16-án tartandja esküvőjét”.
Előtte való nap még minden lap azzal volt tele, hogy az ünnepelt és elkényeztetett művésznő, Scilla, elhagyja a párizsi operát, s egy sokat emlegetett orosz főúr kedvéért Moszkvába költözik.
Az a szerencséje volt Lándorynak, hogy még akkoriban a pays des Tzigánes-ról nem tudtak semmit: mindenki orosznak nézte és hirdette. Hiszen csak pár évvel előbb nevezte még Plon-Plon herceg Lándory egész nemzetét „quelque nation anonyme”-nak.
E néhány napot eltöltötte a búcsúlátogatásokkal.
Péter is megtartotta a búcsúlakomát a maga pályacimboráival a Château Rouge-ban. A másik estén aztán azok adtak neki revanspikniket a Lis Blanc palota konyhájában. Reggelig mulattak.
Reggel pedig le sem fekhetett Péter, mert az volt az összekelés napja; s neki az úti málházáshoz kellett látni; aztán meg az urának a haját felbodrozni. Azt nem engedte másnak.
– Uram! – mondá Péter e műtét közben. – A palotában valami tréfa van készülőben. Circe asszony (úgy hívta Sidoniát) elhozta Seigniers-ból valamennyi férfi cselédjét. Azok ott vannak consignálva mind a couloirokban. Még a vadászát is elhozta, de még a szerencséjét is. A fickó azt hiszi magáról, hogy ő valami Herkules. Ott produkálta előttem az erejét, székeket emelgetve a fogaival. Én aztán egyszer megkaptam a salavárjánál fogva fél kézzel, s felemeltem székestül a levegőbe, mint egy kiskutyát. Akkor aztán alábbhagytak a hetvenkedéssel. Úgy hiszem, hogy ha mi ketten összefogunk, hát ráncba szedjük őket.
– Péter! Te be vagy rúgva! – mondá neki az ura.
– Nem én. Csak egy kicsit visszaemlékezem a Lis Blanc úr „révélation”-jaira.
Lándory La Harpe urat kérte fel tanúnak; vele ment számozatlan remíz-bérkocsin Lis Blanc-ékhoz. Reggeli órákban esvén meg a szertartás, aszerint volt öltözve, fekete szalonkabátban; gomblyukában egy szegfűvel, zergeszín pantallonban, a menyasszonyon fehér selyemruha volt uszállyal, fején divatos hajdísz. (A mirtuszkoszorút kétszer nem lehet feltenni.)
A házasságkötés a polgári hatóság előtt egészen úgy ment végbe, ahogy azt az ország törvényei parancsolják. Hiteles bizonyítvány lett róla kiállítva, s a férjnek kiszolgáltatva.
Nyoszolyóleányok nem voltak, hisz nem templomban történt az esküvő.
A szertartás után a férj és feleség egy kocsiban hajtatott vissza a palotáig. Ez a Lándory bérkocsija volt.
A bérkocsis azt kérdezte a megérkezés után, hogy várjon-e? Lándory azt mondta neki, hogy várjon.
Azzal felvezette a karján a nejét a délszaki virágokkal feldíszített lépcsőkön.
Sidonia grófnő a lépcsőházig kijött eléjük. Mind a ketten kézcsókkal üdvözölték. Fekete csipkeruha volt rajta, a nyakán igazgyöngy collier.
Egyenesen a felterített asztalhoz siettek. Több vendég nem volt, mint a két tanú.
Médea tanúja volt Boisgoberry úr.
Szerényebb, igénytelenebb szertartást már kívánni sem lehetett. Mind a két tanú a polgári osztályhoz tartozott. Pedig kaphattak volna marquis-t is.
Bertalan és Médea egymás mellett ültek az asztalnál.
Még ez ideig Bertalannak egy pillanatig se volt alkalma ahhoz a nőhöz, akit élettársául választott, csak ennyi kérdést is suttoghatni: „szeretsz-e?” Nem tudott: csak hitt. Szavát nem, csak gondolatját hallotta addig, abban hitt.
A déjeuner fényes volt, a szolgálat pontos; a borok válogatottak. Az utolsó tószt után Sidonia grófnő asztalt bontott: a nagy toalettből át kell öltözni az úthoz.
Ez is rendes szokás.
Az urak meg rágyújtottak egy szivarra, s aztán egy utolsó kézszorítással búcsút vettek a boldog vőlegénytől. Üdvkívánatok fölöslegesek voltak: az már megvan.
Lándory, amint egyedül maradt, átment az orgonás szalonba. S ott elgondolkozott az eddig történteken és az ezután történendőkön.
Hogy következtek ezek mind egymás után. Az illavai vendéglőben megejtett „felfedezések” után idáig? Először a kötelességérzet, majd a szánalom egy szerencsétlen teremtés iránt, a nemes ember hajlama a veszélyben forgó megmentésére; azután a becsülés, utoljára a szerelem.
De hát vajon ő szeret-e?
„Igen! Amíg azt hitte rólam, hogy Lohengrin vagyok, valami félisten: addig félig imádott, félig megvetett; de most, midőn tudja, hogy egész ember vagyok, mostan szeret: egészen szeret.”
A hölgyek nem sokáig várattak magukra; egy rövid óranegyed alatt készen voltak az úti toalettjükkel, s átjöttek a terembe, ahol Lándory várt reájuk.
Sidonia grófnő szürke kasmír útiöltönyt viselt; hasonló öltöny volt Médeán is.
Mind a kettőjüknek a fején áll alatt átkötött szalagcsokrú, florenci rizsszalma kalap, mely csak a fej hátulját takarta. Kezeiken svéd kesztyű.
Sidonia grófnő egy cassette-et hozott a kezében! Azt Lándorynak nyújtá.
– Lándory úr – szólt a vejéhez. – Ön elérte, amit óhajtott, megkapta Médea leányom kezét. Íme, itt van ebben a cassette-ben leányomnak a hozománya, amit megígértem. Háromszázezer frank bankutalványokban: vegye át. És most Isten önnel. Nem szükség egymással találkoznunk többé. Mi utazunk a leányommal Erdélybe, ön pedig kísérheti Moszkvába Scilla kisasszonyt!
De ha előre meg nem lett volna neki mondva! Ha nem olvasta volna az öreg Lis Blanc „felfedezéseiben”, hogy mindez így fog megtörténni!
Ha a saját elméje nem mondta volna meg neki, hogy a háládatosság egy fajtája a gyűlöletnek, s igen rossz fajtája: kivált büszke, hatalmas, gazdag embereknél!
