XX. FEJEZET • A fehér zászló meg a piros zászló
XX. FEJEZET • A fehér zászló meg a piros zászló
Amint a déli harangszó megszólalt, kinn a piacon dobpörgés támadt utána, egyszer sűrűn kopogó, közben egyenesen potyogatott ütésekkel.
– Mi az? – kérdé Fabriczius, aki még mindig a konyhaajtóban állt és bámulta, hogy „sül meg” az ő puskapora a tűzben.
– Mi az? – kérdé a dobszóra, mintha álmából riadt volna fel.
– Ejh! A labancoknak dobolnak ott kinn délre vakparádét. A pápisták harangszóra imádkoznak.
Hanem aztán a déli egyes harangkongást felváltotta az általános harangzúgás minden toronyból, apraja-nagyja búgott-bongott, csilingelt tehetsége szerint.
– Halottra harangoznak? – hebegé Fabriczius. – Valami nagy halott van?
– Hát nem tudod, öreg trotty? Te haltál meg! El is énekeltetted magadat. Terád harangoznak. Teneked dalolják:
Nem kell annak többé kása
Kirtek Maulwurf sírt ása! – Hahaha!
Kirtek Maulwurf sírt ása! – Hahaha!
– Mit beszélnek ezek a harangok? Csitt! Hallga!
– Hát tudod, hogy mit beszélnek? A pápista harang azt mondja: „Boooldog Isten, hooonnan élünk?”, a kálvinista azt mondja: „Nincsen kenyér minálunk”, a lutheránus rácsendíti: „Innen élnek, szegények! Innen élnek, szegények!” Hahaha! Veszett kedvembe! vagyok ma! Ha csimpolyást kapnék, táncolhatnám!
Fabriczius látta, hogy bolond ez; ezzel nem lehet beszélni, otthagyta: maga felfutott a második emeleti terembe, amiből amaz ismeretes erkély nyílik a piacra, megnézni, hogy mi folyik odalenn a külső világban?
Korponay János pedig megmutatta, hogy csimpolyás nélkül is tud táncolni, a széthasogatott selyemrongyok, a földhöz vert virágcserepek, porcelán tálak között csak úgy rúgta a kufercest! Maga dalolt magának hozzá:
Ki az urát nem szereti,
Annak van most becsületi!
Nem menyecske, ki nem szajha,
Ki az urát meg nem csalja.
Annak van most becsületi!
Nem menyecske, ki nem szajha,
Ki az urát meg nem csalja.
| Ihajla! |
Magamagának táncolt onnan a tükörből. Attól lehetett tartani, hogy egyszer fejbe üti magát az öklével, összetöri a tükröt, s akkor aztán annak a háta mögött megtalálja – a párját ehhez a bolondok táncához.
Ki az urát nem szereti,
Sárgarépát főzzön neki;
Jól megpaprikázza neki,
Hogy korsó keljen neki.
Sárgarépát főzzön neki;
Jól megpaprikázza neki,
Hogy korsó keljen neki.
| Juhajla! |
Szép nóta e’ nagyon!
– No, fiam, kitáncoltad már magadat? – szólalt meg a háta mögött a visszatért Fabriczius.
– Nem én! Dehogy mára! Erre az egy napra.
– Na, hát ide tartsd a füledet. Húzok én neked egy szép stájer „langaus”-t: azt járjad. Most hirdetik ki a piacon, hogy a vezérek aláírták a kapitulációt: a császár minden föltételt elfogadott; osztogatja a donációkat az uraknak, avandzsolást a kuruc tiszteknek! Belőled is obesterlajtinánt lesz. Táncolj, fiam, egy galoppot! Ennek az örömére harangoznak.
Ettől a szótól egyszerre kijózanult Korponay; mint hogyha a holdkórost hideg vízzel végigöntik.
– A kapituláció örömére húzzák olyan nagyon a harangot – ismétlé Fabriczius, s aztán befogta a száját a kezével, mintha meg akarná magát büntetni ezért a szóért.
Korponaynak az egész teste reszketett, mintha megfordított láz vette volna elő: előbb a hőség, azután a didergés. Még a fogai is vacogtak, s amit mondott, apróza rázva jött ki a szó a száján.
De azért, ha a szónak a hangja olyan reszketős volt is, amilyen a megijedt embereké, az értelme annál kegyetlenebb volt. A markával úgy tett a szíve fölött, mintha össze akarná facsarni.
– Vasat neki, hogyha fáj! Ne sírj, öreg! Hadd azt a gyerekeknek. Teleírták az árulással a kutyabőrt? Megugattatom én azt a kutyabőrt, hogy úgy fog vonítani, mint mikor a gardája halálát megtutulta! Testáltak? Hát protestáljunk! A kardjaink ám nem váltak vasporrá.
– Késő, fiam. Ott lobog már Andrássy ablakában a fehér zászló.
– No, hát tűzzük ki melléje a vörös zászlót!
Széttekintett Korponay a szobájában. Ott lógott egy szék karjára vetve az a piros nyakbavető, amit Juliánna a fehér éji öltöny felett viselt; azt felkapta, feltűzte a nyoszolya kárpitrúdjára zászló gyanánt, s aztán futott vele föl az erkélyterembe. Fabricziust is magával hurcolva kezénél fogva. – Ketten együtt egy kárpitzsinórral odakötötték az erkély rácsához a zászlót.
Ott lengett hát egymás mellett a szép asszonynak mind a két keszkenője: a fehér is, a vörös is, egymás ellen csapkodtak a szélben.
Korponay János kirántotta a kardját, s megvillantva a feje fölött, alákiáltott onnan az erkélyről:
– No, hát gyepre, labanc! Gyepre, kuruc! Ha van Istened! Ma lesz, ami még nem volt!
Azzal siettek le mind a ketten a ház hátulsó kapuján keresztül a hadrendbe állított csapatjaikhoz.
A vezérek gazda nélkül csinálták a számadást.
A polgárság egy része hallani sem akart a kapitulációról. De Hortis, húsz patrícius kíséretében a bástyákon át Czelder Orbánhoz sietett, felajánlotta neki, hogy a lőcsei polgárság az utolsó emberig kész védelmezni a városát, élelmiszer is van elég; megosztják a katonákkal. Támadjanak közös erővel a piacon álló labancokra. Számra is többek ők, s az elkeseredés oroszlánná tesz ma minden embert.
Czelder Orbán mindig kész volt az ilyen fellovalásra. Nem is sokat tanakodott: a hajdúi egy csapatját a résnél hátrahagyva, a nagyobb számot rohamoszlopba állítá, s maga odaállva, szokás szerint a dandárja élére, nekivezeté őket a négyszögnek. De Hortis felment a toronyba, jelt adni a túlsó oldalon felállított kuruc lovasságnak és a polgárhadnak.
És akkor az történt meg, amit Blumevitz előre megjósolt Andrássynak: hogy amint a Czelder Orbán német hajdúi a császári katonákkal lándzsahosszra találkoztak, ott megálltak, lábhoz ereszték a puskát, hüvelybe dugták a kardot, s hagyták a vezérüket előrerohanni, egyes-egyedül a németek közé.
Azt ezek nagy hirtelen körülfogták: egypárnak betörte a fejét; de utoljára elnyomták, megkötözték, s akkor azután a volt kuruc hajdúkkal elkezdett a császári katonaság kezet szorongatni. Itatták egymást a kulacsaikból.
De Hortis a toronyból alákiálta a szótülökkel Fabricziusnak:
„Mindennek vége, Czelder fogva. Hajdúk átpártoltak.”
Mindennek vége!
Ez volt aztán a gyászkiáltás!
Végighangzott valamennyi bástyán, valamennyi utcán.
– No, hát azért sincs mindennek vége! – kiálta halálos vakmerőséggel Korponay. – Fabriczius apó! Ne törd el a kardod! Kapj fel ide a nyergembe a hátam mögé, én jobbról vágok belé, te balról! Utánam, aki ember! Nem Lőcse város a világ!
S azzal megfúvatta a tárogatókat, s a Bástya utcából előtört a kuruc lovasságával.
A főkapun és a ferencesek kolostora közötti téren állt egy kompánia labanc muskétás; az menten pozdorjává lett törve. Korponay erre leereszteté a felvonóhidat a vízárok fölött, s kitört a tárt kapun át a lovasságával. A háta mögött ült a nyeregben a vén Fabriczius, két kézre fogott hosszú pallosával.
A kapun kívül egy ezred savojai dragonyos állta az útjukat. Úgy keresztültörtek rajta, mintha vajból lett volna.
Aztán el a hegyek közé.
Senkinek sem jutott eszébe őket üldözőbe venni.
Elég diadal volt erre az egy napra, hogy Lőcse, a hatalmas, a gazdag, a hűségben törhetetlen Lőcse, végre-valahára megnyitá a kapuját a császár előtt.
