A szent tűz és a szent víz
A szent tűz és a szent víz
Magyar honalapítóink mennyire fölül voltak emelkedve hun és avar hódító őseik világnézetein, mutatják azon módszerek, mik által Magyarország lételét nemcsak kivívni, hanem megszilárdítani is törekedtek.
A hatalom, mely nemességgel párosult, nem félelmet, hanem tiszteletet idéz elő. E tiszteletre törekedtek elődeink.
Árpád kibékíté népével a honában lakó nemzetiségeket, István kibékíté vele Európát.
Árpád megszerzé honfitársai becsülését nemzetének, István az európai népekét.
Fegyverei tették hatalmassá, alkotmánya tette tartóssá e nemzetet, de a keresztyén hit tette szükségessé Európában.
A bakonyi erdők mélyén, a még akkor irtatlan rengetegben ma is találni itt-ott elszórva nagy négyszögű fehér köveket, miken világosan láthatók az emberi kéz faragványának nyomai.
Az ezredik évében a Megváltónak, e fehér kövek egy nagy oltár emelvényéhez voltak összehordva a Tapolca forrásánál, melyen hajnalonként kigyulladt a szent tűz, s a néma vidéken végighangzott a táltosok reszkető éneke, kísérve a zuhogó forrás orgonahangjaitól, míg a körüle gyűlt bajnokok népe égő szövetnéket tartva kezeiben, hallgató áhítattal várta a rózsás égen megjelenő napot. Csak a beszédes kard csörrent néha közbe-közbe egyet.
S ha az első sugár kilövellt a hegyek mögül, az általános üdvkiáltás mellett egy kard villant ki egyszerre a megjelenő ős isten tiszteletére, a táltosok darabokra vágott állatok tagjait hányták fel a levegőbe, s amint azok az oltár tüzébe estek vissza, jósoltak a napisten jó kedvéről.
Ha vérvörösben jött fel a nap, harcot; ha felhőktől eltakarva, gyászt; ha tisztán: örömet, diadalt jósoltak belőle.
Az áldozati állat rútabb részeit, a vért, epét, a beleket egy mély gödörbe ásták; ott a föld alatt lakott a rossz isten, Ármány, annak szállt le az áldozat, a verem száját egy fekete kő fedte be, az volt az ő oltára.
Egy hajnalon sötét fellegek takarták el a feljövő napot az áldozók elől; a távolban hallatszott a torlódó fekete felhők haragos morgása.
A hajnali vihar, az égzengés a napisten ébredésének órájában soha sem volt jó jelenség. Mi vész közelít? – kérdék az áldozók táltosaiktól.
A táltosok vénje az oltárhoz lépett, mit a harcosok félkörben álltak körül.
A vén táltos lekeríté nyakából párduckacagányát, s a földre terítve reáállt, földig érő öltözetét elöl egy sor fényes köves gomb kapcsolta össze, hosszú hófehér szakálla bogláros övéig ért le, s szabadon lengő fürtjeit magas hermelinsüveg fedezte, a táltos vak volt, szemei előtt régen zárva volt a látott világ; annál inkább hitték: hogy nyitva előtte a láthatatlan.
Az oltáron égett a tűz, a táltos kezébe vette dárdáját s háromszor kört vágva a levegőbe vele, hallgatózva figyelt a baljóslatú hangra, mit a süvöltő dárdahegy hallatott.
Ekkor egy hófehér paripát vezettek elé, melynek hátán még ember nem ült; a táltos megfogta egy kezével a szép állat sörényét s más kezével szügyébe döfte dárdáját. A nemes paripa magasra szökött, s azután egy szomorúat nyerítve összeroskadt; a táltosok nemesebb részeit összevagdalva az oltár tüzére hányták.
A táltosok vénje azalatt dárdája nyelére támaszkodva, látni nem tudó kőmerev szemeivel a távolba bámult, s az áldozati ének végeztével, látnoki sejtelme képeit el kezdé mondani.
„Túl e hegyeken, hol a tölgyek erdeje végződik, ősz emberek közelítnek, kemény szőrruhában, alázatos fővel – az idegen ének, mi ajkaikról hangzik, megreszketteti a szíveket –; a legvénebb ki elő jő, egy keresztet hoz kezében, az idegen Isten győzelmi jelképét.”
– Meghaljanak! – ordíta fel az áldozók tömege.
A táltos csendet inte.
„Ti nem bánthatjátok őket. Köztük három fejedelmi fő van, egyik a császár Ottó, másik Henrik herceg, harmadik Árpád unokája, Győző, a fejedelem, kire eskü szerint magyar fegyvert nem emelhet.”
A nép közt egy elfojtott sóhaj volt hallható.
„A Fehér Várban, folytatá a táltos, a magyar nemesek vannak összegyűlve, a fejedelem fia, Bajnok (Vajk) menyegzőjét tartja, az énekesek lantja csatákról zeng és szerelemről.”
„Most lehangzik hozzájuk az idegen ének a dombtetőről, az érkező zarándokok fölmutatják a vigadóknak a keresztet, azok felkelnek e jelre, elhajítják poharaikat…”
– És kardhoz nyúlnak, nemde? – kérdé Kupa, az áldozók vezére.
„És térdre hullanak” – felelé a táltos.
A fájdalom ordítása tört ki minden ajkról.
„Egy nagy ház nyílik meg előttük, mit a kereszt Istenének építének. Nem az ég az ő temploma, mint Hadurnak… A ház belsejében egy márványmedence áll, a szent vízzel színig töltve. E szent vízhez egy ifjú közelít, mezítlábbal, fehér ruhában, kezét összetéve s szemeit az ég felé emelve… Ez ifjú neve Bajnok…”
Bajnok! – kiáltának fel rémülten az áldozók. A vihar dörgött, a villám cikázott fölöttük.
A táltos folytatá látásait, hangját néha túldörgé az irtózatos vihar.
„A medence előtt egy ősz ember áll, hosszú aranyos öltözetben, egy kezében gyémántokkal kirakott pásztorbot, másikban vert aranykehely… A fejedelem letérdel a medence szélire. Az ősz ember megmeríté kelyhét a szentvízben. Csodálatos éneklés hallik. A házat csillagfény árasztja el. A fejedelem meghajtja fejé t. A szent víz fejére csordul…”
E pillanatban a villámropogás közt leszakadó felhő irtózatos rohammal ömlött alá, egy perc alatt kioltva az oltár tüzét.
Az áldozók megrettenve hajtják le fejüket; a szent tüzet kioltó vízrohamban a szent vizet vélték látni, melynek leomló cseppjei e pillanatban Bajnokot, a fejedelemfiút az egybegyűlt nemesség láttára Istvánnak keresztelék.
