Amióta Magyarország földjén ember lakik, vitatott birtokáért a vér nem szűnt meg rajta folyni soha.
Még nedves lehetett a föld a medrét elhagyott tenger vizeitől, a folyamok, mik most partjaik közt folynak alá, szétterülve mérföldnyi széles területben szivárogtak erre-arra, el-eltévedezve az irtatlan rengeteg között, mely hegyet és rónát benőtt, az örökös egészségtelen köd az év három szakában nem engedé a napsugárt a földre jutni, széles erdőkkel benőtt mocsarak terültek el mindenfelé, és a térnek még nem volt neve, nem volt ura.
A római birodalom hatalmának tetőpontján állt, ahol határai végződtek, a költők azt mondták: hogy ott a világ vége. Augustus Octavianus volt a legelső, ki észrevette a névtelen országot, mely provinciáival volt határos, s nemsokára római cohorsok jelentek meg a Murus és Arabo (Maros és Rába) vidékein.
A föld akkori lakói, a fenevadak, s a mindeneknél vadabb lakó, a félmeztelen ember, ijedten hagyták el barlangjaikat a fényes hódítók fegyverzöreje elől, s a meghódított földet rövid idő alatt sáncok és csatornák szeldelték keresztül, az irtott erdők helyén kerített városok támadtak, a roppant Istert nagyszerű állóhíd vette járom alá, és az őslakók megtaníttattak római törvényeket tisztelni.
Az izmos, durva bennszülött nép gyakran belefullasztá a fényes hódítók légióit a mocsarakba, miknek csatornáit ásni rabmunkául volt reá kiszabva, de a hadtudomány győzött a fellázadt jogon, s a leküzdött lázadók vérét nemegyszer itta védelmezett föld, míg fiaikat messze idegen hazákban rabszolgákul adta el a bosszúálló erőszak, vagy besorozta légióiba, s vitte más barbárok ellen.
A meghódított tartományok nevei lettek Pannonia és Dacia, s mintha sejtő előérzet figyelmeztette volna a győzhetetlen hódítókat amaz ismeretlen világra, mely még akkor a földképeken mint határokra nem osztott, erdőkkel benőtt kietlen jelent meg, lakhelye meg nem számlált tömegű népeknek: a folyamok mentében mindenütt védvárak épültek, egymással hadtani láncolatban állók: Győr, Ó-Szőny, Buda, Zágráb, Eszék mellett most is találni még omladékmaradványokat népes városokból, miknek csak neveik maradtak fenn. A földműves ekéje gyakran vet föl tört urnadarabokat s régi penészes pénzeket a propraetorok palotáinak helyén. Az újabb időkben Óbuda határán egy egész régi római várost (Aquincumot) hoztak napfényre tudós régészeink, egy egész amphiteatrummal és meleg fürdőkkel.
A civilizált Róma zsarnoka volt a népnek, de jótevője a földnek, melyet elfoglalt; a kiirtott erdők, a kiszárasztott mocsarak helyén szőlőhegyek, kalásztermő földek foglaltak helyet, a tájak képe átmelegült, szelídebb képet öltött, s az erdőlakó vadnépek: a dákok, marahánok, quádok nyomonként szorultak feljebb-feljebb messze kéklő hegyeik közé, honnét mikor alkalom akadt, pusztítva törtek alá a szent berkeik helyét elfoglalt falvakra, kiirtva a megtelepült idegen fajt s idegen növényzetet.
Míg a római légiók a bennszülöttek dacával küzdöttek, jött a világváltoztató hullámcsapás az ismeretlen földrészekből, nem vízözön többé, hanem vérözön alakban – népvándorlás.
Egyik nép nyomta a másikat előre.
A számlálhatatlan Sienpi nép kiszorította Ázsiából a vele nem rokon scytha-fajt; ezek két részre oszoltak, egyik tömeg letelepült a Kaspi-tenger mellett, ezeket nevezték „fehér hunoknak”, fővárosuk Gorgó, később Karism sokáig egyike volt kelet legfényesebb uralkodó helyeinek.
A másik tömeg volt a „fekete hunoké”, kik felnyomultak Balambér alatt északnyugat hideg tartományaiba, a Volga környékébe, melyet még a tizenharmadik században is Hungaria magna-nak neveztek, s maradványaik csak a későbbi századokban tértek vissza Chinával szomszédos eredeti hazájukba.
Ez új hazában is találtak ellenségre. Ezek voltak az alánok, hatalmas, vitéz, hozzájuk méltó ellenség.
Évekig el volt a két külön faj a Tanais két partján egymás mellett, anélkül, hogy egymásról tudtak volna, midőn egyszer szittya vadászok a mocsaras őserdőkben egy bölényt hajtottak meg; a kergetett vadállat a Tanaisba ugrott, üldözőik utána, s szilaj bátorsággal úsztak keresztül paripáikkal a széles folyamon, s midőn a túlparton a bölényt elejték, „hajrá!” kiáltozásaikra egy idegen csapat jött elő az erdőkből, a magas, szőke, kék szemű alánok. A két idegen faj megdöbbenve bámult egymásra, s ahonnan jött, oda ismét visszavonult. Másnap azonban a vadászok helyett hadseregek jelentek meg a partokon, s a csataordítás pokoli harmóniájával összecsapott a két egymásra méltó ellenség, a véres ütközetben az alánok legyőzettek, királyuk elesett, s a győzelmes hunok rokonaikká fogadták a vitéz ellenséget. Tán a kék szem s a szőke haj a magyar faj szülöttei közt máig is e testvérül fogadott nép emléke. E győzelem által még egy karral szaporodva, ráütöttek a hunok a keleti góthokra, azokat elhatározó ütközetben megverték; a legyőzött nép elhagyta római provinciákkal határos hazáját, s a Duna partjáig nyomulva, előbb könyörgéssel, később fegyverrel nyitott magának utat a római birodalom határaiba; s míg maga a hunok fegyvere elől futott, a keleti római birodalom hadseregét egyetlen csatában Adrinápolynál semmivé tette. Maga Valens császár is ott veszett, egy rágyújtott kunyhóban megégve.
A kiűzött nyugati góthok után elfoglalták a győzelmes hunok az új hazát; de a sors végzete nem az volt felőlük, hogy ennek maradjanak lakói; el kellett foglalniuk a világot: hogy azután elveszítsék ezt a kis hazát is.