Hóra és Kloska

Full text search

Hóra és Kloska
A népösszeírásnak a nemesség általános felháborodásán kívül még egy más, előre nem látott, szomorú eredménye is lett: az erdélyi oláh jobbágyság fellázadása.
Erdélynek külön kormányzata és alkotmányos rendszere volt. Országgyűlésen három nemzet képezte az egyetemességet: a magyar, a székely és a szász. A számra mind a háromnál nagyobb, az oláh, nem számított nemzetnek. Voltak oláh nemzetiségű nemesek: azok a magyar nemességhez számítottak. A szász népnek szabadalmak, a székelynek ősi intézmények adtak kivételes állást. A székely mind nemes számba ment, a szászság képezte a polgári osztályt. Jobbágy csupán az oláh volt: nagyon kevés magyar a megyékben.
A Dózsa-lázadás óta általában szigorúan bántak a jobbággyal; még a magyar ajkúval is: annak a sorsa azonos volt a rabszolgáéval; de az oláhot még emberszámba sem vették. Közüle nem támadtak főurak, hírneves szónokok, akik népük sorsát a törvényes sorompók között, az országgyűlésen, a kormányszékek előtt védelmezzék: a pópa, a dászkál meg a kiszolgált katona volt a vezetőjük.
Még a vallásuk is meg volt alázva: Erdélyben bevett vallást csak négyet ismertek el: a katholikust, a reformátust, az evangélikust és az unitáriust; a görög keleti egyház csak tűrve volt.
Nem volna helyes szépíteni a dolgot: a földesurak és tisztviselők kényúri zsarolása elviselhetetlenné lett az erdélyi oláh jobbágyságra nézve. Panaszaikkal gyakran felmentek Bécsbe a császárhoz. A császár ki is hallgatta őket, s elrendelte a panaszok orvoslását. A rendeleteit azonban nem hajtották végre; hanem ahelyett üldözőbe vették azokat a követeket, akik Bécsben jártak.
Ezek a következők voltak: Hóra, igazi neve Ursz Miklós és Kloska János, egyszerű jobbágyok.
Az oláh jobbágyság bujdosó követei által értesült afelől, hogy a császár segíteni akar a földhözragadt nép nyomorán; de a nemesség ellene áll a jó szándékának.
A népösszeírással egyidejűleg lett kihirdetve a császárnak azon rendelete, melyben a halálbüntetést minden országaiban eltörli.
Hozzájárul a helyzet megvilágításához azon adat, miszerint még Mária Terézia behozta 1765-ben a határőri intézményt. Azok a kincstári jobbágyok, akik a határőrvidék vonalába estek, összeírattak, fegyvert kaptak, s katonai fegyelem alá vétettek. De a fegyveres szolgálat és katonai káplárpálca is valóságos enyhítése volt eddigi sorsuknak, mert megszabadultak a jobbágyi szolgálattól, a dézsmától és földesúri adófizetéstől.
Ezt látva, valamennyi kincstári jobbágy mind azt kívánta, hogy vétessék föl a határőrségbe: s ez a mozgalom elterjedt a földesurak alatt levő jobbágyokra is.
Mikor aztán a császár katonai biztosai megjelentek Gyulafehérvárott a népszámlálást végrehajtani, amit a megyei hatóságok megtagadtak; az oláhság két tényt látott maga előtt. Az egyik az volt, hogy a nemesség, az úri tisztviselők ellene szegülnek a császár akaratának; a másik pedig az volt, hogy akiket a katonai biztosok összeírnak, az rögtön felszabadul a jobbágyság terhei alól. A katonai biztosok pedig szívesen fogadták az önként jelentkezőket.
A kincstári tiszttartók és földesurak ellenben semmit sem akartak arról tudni, hogy az összeírott jobbágyok minden tartozásaik alól fel legyenek mentve, s erőhatalommal kényszerítették őket úrbéri szolgálataik teljesítésére.
Növelte a zűrzavart a két kormányzó ellentétes működése. Az erdélyi kormányzóság hivatalos közegei helységről helységre jártak kihirdetni a felsőbb parancsot, miszerint az összeírás megszüntettetik, s annak az eddig összeírtakra nézve semminemű következése nincsen, de azért a hadibiztosok csak folytatták az összeírást. Bruckenthal báró, Erdély főkormányzója csillapítá az oláh népet, s ahol lehetett, szétoszlatta; Karp ezredes pedig biztatta, lázította a hozzá sereglőket. Hogy a lázadás kitört és oly nagy mérveket öltött, azt egyenesen Karpnak kell felróni.
Egyszer aztán katonai vezetője is akadt a lázongó tömegnek: egy Krizsán György nevű kiszolgált közkatona személyében. Ez a Káposztafalván összecsődült tömeg előtt egy iratot mutatott fel, mely állítólag legfelsőbb helyről jött, s az oláhságot fegyverfogásra szabadítá fel.
Két szolgabíró, néhány hajdúval, odament a fellázadt tömeg közé, s a lázító vezért, Krizsánt elfogta és láncra verte. Ekkor azonban a tömeg dühe szétszakítá gátjait, megrohanták a szolgabírákat, s pandúrjaikkal egyben agyonverték őket.
Ez volt az öldöklés kezdete. Négy nap alatt egész Zaránd megye lángba volt borulva. Innen a lázadók áttörtek Hunyad megyébe, egyesülve Hóra és Kloska csapatjaival. Egy hét alatt 232 nemesi ház lett feldúlva, felégetve a Maros mentén: a tulajdonosok családjai, akik idején el nem futhattak, az utolsó csecsszopóig kiirtva, leányok, asszonyok megbecstelenítve s félelevenen eltemetve. A féktelen népdüh nemcsak a nemesi rend, hanem a katholikus papság ellen is fordult; a papokat leölték, az oltárokat megfertőztették, a templomokat elpusztították.
A katonai parancsnokság mindezt tétlenül nézte. A katonai parancsnoknak, Preusz altábornagynak, hasonló eseményekre nem voltak utasításai. A főkormányzó, Bruckenthal maga sem tudott mihez kezdeni, s Bécsbe futtatott utasításért. Bécs pedig akkor hétnapi járó volt Kolozsvárhoz.
A lázadó tömeg, látva, hogy a katonaság nem állja útját a dúlásának, még inkább elhitte Hóra és Kloska azon biztatását, hogy a császár kívánja a magyar nemesség kiirtását egész Erdélyből.
Mikor már ötezer emberre szaporodott Hórának a serege, arra vállalkozott, hogy elfoglalja vele Déva várát.
Ott azonban a fegyvert ragadott lakosság s a 89 főnyi várőrség nagy veszteséggel visszaverte a támadó sereget, s a foglyul esetteket rögtönbíróság elé állítva, kivégezteté.
E kudarc csak még jobban fokozta a lázadók dühét. Dévánál megveretve, nekifordultak a védtelen Abrudbányának, Torockónak, s azokat és még öt virágzó szép várost romhalmazzá dúlták és égették.
Bruckenthal főkormányzó ez eseményekkel szemben nem tudott okosabbat tenni, minthogy a lázadó három vezér fejére díjat tűzött ki: egyenként húsz kurta forintokban.
Ekkor aztán az erdélyi nemesség, látva, hogy a katonaság nem védelmezi meg, maga fogott fegyvert, s szembeszállt a lázadókkal; s azokat, ahol összetalálkozott velük, mindenütt megfutamítá.
Csakhogy Hóra és Kloska serege, mint a hógörgeteg, úgy nőtt. Már harmincezer embere volt egy rakáson.
A nagy sokaságban bízva, nyílt tábort ütött a mezőn szemben a nemesi hadakkal, s az azokhoz csatlakozott Schulcz alezredessel, ki a székely huszárokat hozta ki magával.
Schulz kerülni akarta a vérontást, s felszólítá Hórát a két tábor közötti találkozóra. Ott aztán kiegyeztek szépen. Hóra megígérte, hogy hazaküldi a fellázadt tömeget, Schulz pedig szavát adta, hogy a császárnál kieszközli az oláhok panaszainak megorvoslását.
Ez a találkozó azonban nemhogy lefegyverezte volna a lázadókat, sőt még új diadalra hevíté őket. Büszkék lettek az erejükre, melynek elismerést adott egy császári hadvezér, azáltal, hogy alkudozásba bocsátkozott velük.
Hóra most már nagy terveket ápolt. Nem érte be a jobbágyok sorsának feljavításával – egész Erdély elfoglalásáról, Moldvával és Oláhországgal való egyesítéséről álmodozott, s magát e nagy dakoroman ország fejedelmének szánta. Ilyen értelmű felhívásokat intézett a magyar nemességhez: kegyelmet ígérve nekik, ha őt fejedelmükül elfogadják, javaikat az oláhokkal megosztják s mindannyian a görög óhitre áttérnek.
Ez a fellegvára nagyhamar szétfoszlott. Schulz alezredes, látva, hogy a szép szónak nincs sikere, mégis a fegyverhez nyúlt, s a székely huszár- és gyalogezredekkel meg a magyar nemességgel rajtaütve a Dévánál táborozó lázadókon, könnyűszerrel szétverte őket.
A lázadókat ez a csapás egyszerre kiábrándítá. Kezdett felnyílni a szemük, hogy talán mégsem igaz, amit Hóra híresztel, hogy a császár katonái az ő pártjukat fogják.
Hóra azzal vigasztalta megrettent híveit, hogy azok nem igazi császári katonák voltak, hanem csak átöltözött magyar nemesek. S hogy a híveit magához csatolja, kiosztá közöttük egész Hunyad és Zaránd megyét, amiket a magyar nemesség elhagyott már, s a kincstári és bányapénztárakat lefoglalá.
Ez már aztán lázadás volt maga a császár ellen.
Eközben végre megérkezett a Bécsbe küldött futár a császár parancsával. II. József vaskézzel nyúlt bele a lázadás szövevényébe. A tehetetlen kormányzók helyébe erélyes biztosokat küldött, az eddigi hanyagságot keményen megrótta: a teljhatalmú biztosoknak utasítást adott, hogy a lázadókat hazatérésre szólítsák fel, s az elcsábult köznépnek közbocsánatot hirdessenek: a vezérek fejére azonban 200 arany vérdíjt tűzött ki; s ellenállás esetére az egész lázadást fegyveres erővel elfojtani parancsolá.
A kormányszék az óhitű püspököt küldé Hóra és Kloska táborába a közbocsánat kihirdetése végett; de azok már a főpapjukra sem hajtottak.
Hóra megtudva, hogy a császár az ő fejére magas vérdíjat tűzött, elbúsultában arra a kétségbeesett gondolatra jött, hogy ugyanannak a magyar nemességnek, melynek kiirtására fogott fegyvert, szövetséget ajánljon a császár ellen. Mikor aztán ezt az ajánlatát visszautasíták, s a rendes katonaság ércgyűrűje egyre szorosabban kezdte körülfogni bátorságvesztett táborát, ő maga tanácsolta híveinek, hogy fogadják el a bűnbocsánatot, s térjenek vissza házaikba. Őtet azonban: vezértársaival, Kloska és Krizsánnal együtt, engedjék szökni a világba. A kívánat első részét híven megfogadták a bajtársak, mindnyájan lerakva a fegyvert, a másodikát azonban nem állhaták meg. A három vezért saját hívei Kray székely alezredes kezébe juttaták, s felvették értük a fejükre kitűzött vérdíjat. Krizsán a börtönben maga fojtotta meg magát, Hórát és Kloskát kerékbe törték.
A Hóra és Kloska lázadásnak nyolcvan fölégetett város és falu, harmadfélszáz feldúlt nemesi udvar s négyezer emberélet esett áldozatul.
E megsiratni való áldozatnak egy üdvös eredménye mégis lett: s ez volt II. Józsefnek ez események után kiadott rendelete a jobbágyi osztály sorsának megjavítására. E rendeletnek főpontjai ezek valának: 1. A jobbágyi állapotot, mely szerint a lakosok örökösen a földhöz voltak kötve, a jövőre egészen eltöröljük: a jobbágy nevet megszüntetjük. Jövőre minden lakos, vallás- és nemzetkülönbség nélkül, odaköltözhet, ahová akar. 2. Minden paraszt, földesura beleegyezése nélkül is, tetszése szerint szabadon házasodhatik; tudományos, művészi vagy kézművesi pályára léphet, s azt mindenütt gyakorolhatja. 3. A parasztcsaládok egy tagját sem lehet kényszeríteni az urak udvari szolgálatára, ha maguk nem kívánják. 4. Vagyona felett minden paraszt szabadon rendelkezik. 5. A parasztok, elegendő törvényes ok és a megyei hatóság vizsgálata nélkül telkeikből el nem űzhetők, s egyik megyében levő uradalomból a másik megyében levőre át nem szállíthatók. 6. Ezentúl a megyei ügyész hivatalból tartozik védelmezni a jobbágyokat sérelmes ügyeikben.
Ez a korszellemet messze meghaladott szabadelvű rendelete II. Józsefnek alkotja meg az ő maradandó emlékét ez országban.
Ő volt az első Magyarországon, aki a népet, ha nem is az alkotmányosság sáncaiba (amihez még hosszú idő kellett), de legalább az emberiség oltalmába befogadta.
Figyelme kiterjedt Magyarhon népei között még a páriáknak tekintett legutolsó osztályra, a cigányokra is. Ezeket igyekezett rendeletei által állandó lakhelyhez kötni és földművelésre szoktatni, s intézkedéseinek az a sikere volt, hogy tizennégyezer cigány család hagyta el a kóbor életet, s lett belőle földművelő, iparűző. A cigány nevet felváltották az „új paraszt” meg az „új magyar” névvel.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi