János Zsigmond
János Zsigmond
János király fia, Zsigmond, egyet örökölt az apjától, amit holtig el nem vesztett, annak a gyöngeségét.
A sors a helyzet minden kedvezményeit a kezébe rakta, s ő azok közül egyet sem bírt megragadni.
Castaldo úgy jól tartá német barátsággal az erdélyieket, hogy azok még Dobó Istvánt, az egri hőst sem tűrték meg a király vajdájának, hanem visszahívták János király fiát; Miksa, az újonnan koronázott király, úgy elidegeníté magától a legjobb híveit is azáltal, hogy Magyarországot a német szövetséghez ígérte csatolni, hogy pártja sem volt többé: és János Zsigmond mégsem tudta reményeit megvalósítani.
Nőért sohasem lángolt a szíve: mindig csak uralkodó családok leányainak kezéért esengett; de azokat nem adták neki, akinek „az egész teste egy betegség”. Csak a borban talált tüzet és lelkesedést.
A trónhoz volt igénye: a magyar korona kínálkozott számára, s ő azon törte fejét, hogy szolgálhatna a szultán rab hívei között.
A nemzeti önállóság, a lelki szabadság vezérbajnokának hívta, kiáltotta, s ő ahelyett behívta dúló hadjáratra negyedszer is a törökök szultánját. Még eléje ment a nagy hódítónak: „szolgája fiának” nevezte magát, s háromszor is letérdelt előtte és könyörögve kérte, hogy adja vissza neki – nem a koronáját, nem a birodalmát –, hanem csak a birtokait. A szultán azt mondta neki rá: „Jól van, Pista fiam! (A nevét sohasem tanulta meg János Zsigmondnak, neki csak Pista volt.) Kapsz földet háromannyit, csak eredj haza; szedj hadakat, ha elfogyott az aprópénzed, csak szólj, majd kapsz”.
A történetbúvár sóhajtva fordítja el a lapokat, amikre a második két ellenkirály neve odatévedt. Magyarország történetét még mindig csak a török szultán csinálta: a többiek csak sakkfigurák voltak a táblán, amikkel Szolimán játszott.
