Mátyás és a lengyel király

Full text search

Mátyás és a lengyel király
Míg Mátyás idegen koronák után járt, idegen érdekben, azalatt saját koronáját szinte elvesztette, ha oly jól nem illett volna az a fejére, bizony-bizony letaszítják azt onnan.
A magyar főurak sehogy sem bírtak kibékülni azon gondolattal, hogy egy közülük, sőt nem is egy közülük, hanem egy közönséges erdélyi nemes üljön a magyar királyi trónon, s míg Mátyás a cseh birodalmat hódítgatá, azalatt idehaza a Garák, Ujlakyak és a velük tartó oligarcha párt Kázmér lengyel királyfit hívta meg a magyar királyi székre.
Részesei voltak ez árulásnak a Rozgonyiak is, a legtiszteltebb magyar család utódai, s az esztergomi érsek Vitéz s a hazai költő Janus Pannonius, valódi nevén, Cesinge, pécsi püspök.
A király hadi útjában hallá a zendülés hírét. Jelleméhez illő vonás, miként fogadta azt. Nem törődött vele. Tudta, hogy népe mennyire szereti. Beszélhettek a jó urak, ami nekik tetszett, a rémhírt küldözőknek azt íratta vissza az egri püspök által, hogy hagyjanak neki e „sörpincékben kelt újságokkal” békét.
És azzal, mintha semmiről sem tudna, midőn Kasimir, a kegyes papnak nevelt ifjú megjelent országa határán, országgyűlést hirdetett a király Budára.
Amint azonban a lengyel királyfi az országba tizenkétezer emberrel betört, Mátyás rögtön elfogatta Vitézt, ki azzal egyetértett, s a betörők ellen kiküldé Zápolyát, a szepesi grófot és Csupor erdélyi vajdát, hogy Kassát védjék meg ellenük.
A következő napok megmutatták, mit tud tenni a magyar nép, fejedelme iránti szeretetből.
Mátyás Pesten összpontosítá hadseregeit, s engedte a lengyel atyafiakat keresztül-kasul húzódni az országon.
Azokkal azt hitették el a magyar pártos főurak, hogy az egész ország fel fog támadni Mátyás ellen, és íme most az összeesküvőkön kívül senki sem szaporítá a betörők seregét.
Lejöttek egész Vácig, innen fölmentek Nyitráig; akkor Mátyás elfogta őket, s a hódító seregnek nem maradt egyéb sorsa, mint Nyitra várába bevenni magát s bevárni az ostromot.
A jámbor Kázmér nemsokára maga könyörgött, hogy bocsássák őt haza; Mátyás engedte őt visszamenni, amerre jött, s ezzel a lázadásnak, háborúnak vége volt. A két főpap, Vitéz és Cesinge ez eset után bújában meghalt, Máyás soha sem állt rajtuk bosszút.
Midőn Cesinge meghalt, a pécsi papság nem akarta őt eltemetni; emiatt Mátyás igen megfeddé őket s meghagyá, hogy ünnepélyesen eltemessék és sírkövére ugyanazon emlékmondatot véssék fel, melyet a költő életében készített e célra.
Hic situs est Janus, patrium qui primus ad Istrum
Duxit laurigeras ex Helicone Deas.
Hunc saltem titulum Livor permitte sepulto,
Invidiae non est in monumento locus.”
[Itt fekszik Janus, ki a hazai Dunához legelső vezeté a heliconi istennőket (múzsákat). Ez egyetlen címét hagyd meg az eltemetettnek kajánság. Nincs az irigységnek helye a sírkövek felett.]

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi