Nándorfehérvár elfoglalása
Nándorfehérvár elfoglalása
A janicsár és spahi urak sehogy sem voltak az ilyen fogadtatáshoz szokva. Hogy egy hadjárat így végződjék: minden zsákmány nélkül, zsoldfizetés nélkül! Ha tehát nem üthették az ellenséget, ütötték a saját vezéreiket. Szolimán basát elkergették, az hazafutott Sztambulba. – Ott pedig az a jó szokás uralkodott, hogy a vesztes nagyvezérnek a fejét levágták. – Ahogy más országokban szokás a nagy emberek festett arcképeit aranyos rámában felakasztani: Sztambulban az igazi fejeket rakták egymás mellé sorba.
De már a janicsár uraknak ez nem volt elég. Ők maguk a szultán ellen is fellázadtak. Azt mondták, hogy az nem igazság, hogy a szultán kincseket pazarol el a háremére, a hadsereg meg évszámra nem kap zsoldot. – Ekkor a szultán megijedt, s azonnal szélnek bocsátott a háremből ezer rab szolgálót, s levágatta kincstárnokának a fejét is, ami pénzt annál talált, azt mind a janicsároknak küldé. – Még azzal sem érték be. Akkor a szultán még ötszáz háremhölgyön adott túl, s akinek csak pénze volt a basák között, azt mind levágatta. – Most már ezzel sem laktak jól a lázadók: azt kiáltották, hogy maga Mahomed szultán is lépjen le a trónról, s adja át az öccsének, Szolimánnak! Ezen Mahomed igen könnyűszerrel akart segíteni. Hívatta a bosztandzsi basát, s kiadta neki a rendeletet, hogy a szeráj börtönében bezárt öccsét nyakazza le. Ehelyett a bosztandzsi basa Mahomed szultánt magát fogatta meg a saját testőreivel, s őt csukatta be a börtönbe holtáig.
Amíg ez a kedélyes tragikomédia folyt a nagy török birodalomban, a birodalmi hadvezetőknek az a világosságuk támadt, hogy jó volna már egyszer a török háborút magának Törökországnak a területére átplántálni.
Ezen haditerv szerint az lett megállapítva, hogy a még török kézben levő magyarországi várakat nem fogják ostromolni, hanem csak körülzárják s kiéheztetik: a deréksereggel pedig átmennek a Dunán, az ozman hatalmát saját országában megtörni.
Kezdték Nándorfehérváron.
Ott volt a tavalyi nagy török armadiának a maradványa, a janicsárok által nagyvezérré kikiáltott, Jengien basa alatt. Itt volt Tököli is, a maga híveivel.
Szokatlanul merész volt a császáriaknak a Száván átkelése is. Nem vertek hidat, hanem nehéz szekereken utánuk hozott dereglyékre ültették a gyalogságukat, úgy kelt át az ellenség gyilkos tüzelése mellett a Cigányszigetnél.
Serényi tábornok dandára volt az első, mely a túlparton tért foglalt.
Egy sajátszerű hadi találmányt próbáltak itt ki nagy sikerrel, spanyollovasokat: ezek olyan háromszögre alakított vasállványok, amiket akárhogyan fordítsanak, az egyik szegletük mindig szuronyszegezve áll előre. Ha a gyalogság egy sor ilyen spanyollovast felállít maga előtt sodronnyal összekapcsolva, azon semmi lovasroham keresztül nem bír törni, míg a mögötte álló gyalogság oly kényelemmel puskázhat a rárohanó tömegre, mintha sánc védelmezné.
Mikor aztán, Jengien basa látta, hogy ezt a vasdandárt nem tudja a Dunába beledobni, s a sereg többi része is jön utána, dereglyén a gyalogság, úsztatva a könnyűlovasság, felszedte a sátorait, s Tökölivel együtt elvonult Szendrőig. Előbb azonban saját kezével lenyakazta a volt egri basát meg a nándorfehérvári parancsnok basát méltó haragjában, hogy őt a futásban megelőzték.
A bajor választófejedelem azonnal hozzáfogott Nándorfehérvár ostromához szabályszerű várvívással, melyet a törökök egyenrangú hősiességgel viszonoztak.
A császári fővezér ugyanabban a nyári palotában ütötte föl főhadiszállását, melyet Mahomed szultán számára építettek, mikor a nagy hadjáratot megkezdte.
A törökök közt pedig régóta el volt terjedve egy jóslat, mely szerint ebben a hónapban egy keresztyén királyfi fog ugyane kastélyban tanyázni.
A várba zárt török urak el voltak szánva a halálra; a feleségeiket, számra háromszázat, dereglyékre rakták, s a Dunán aláeresztették. A magyar hajdúk azonban mind a tíz hajót elfogták Bánkvár alatt, s mint a tábori tudósító bizonyítja, valamennyit megkereszteltették, s aztán feleségül vették.
Amint Budavárból az öreg ágyúkat, 30 faltörőt és 50 bombamozsarat leúsztatták a Dunán, megkezdődött a faltörés: volt az ágyúk között egy bombavető üst, mely ötmázsás bombákat hajigált be a várba. – Ezzel szemben a belgrádiaknak nem volt több bombavető üstjük kettőnél: hanem azokat egy renegát német kezelte (így mondja a német tábori tudósító), aki olyan jól célzott azokkal, hogy három ízben felrobbantá bombáival az ostromlók lőszertárát, egy alkalommal egy lőportárul használt török mecsetnek a fölrepült romjai magát Starhemberg Guidó tábornokot is eltemették, összevissza zúzva húzták ki alóluk.
Huszonhatodnapra lettek olyan rések lőve a bástyafalakon, hogy az ezredeket rohamra lehetett vezetni. A vezérek maguk mentek elöl a gyilkoló tűz közé. Az első rohamnál elesett maga a vitéz seregparancsnok, Scherffenberg. Elestére a rohamoszlop ingadozásba jött, akkor a választófejedelem maga állt az élükre, s Serényivel egyidejűleg elfoglalták mind a két oldalon a rést.
De mikor már a bástyákat elfoglalták, csak akkor vették észre, hogy a törökök még azokon belül egy mély kifalazott árkot húztak, s most annak a mellvédje mögé húzódva irtják puskatűzzel a bástyára feltódulókat.
De már ez sem tartotta fel a rohamot, az ostromlók minden lajtorja nélkül beleugráltak az árokba, s aztán egymás vállára hágva mászták meg a falat, amíg meg lett törve az ellenállás.
Erre a janicsárok, minden oldalról szorítva, bemenekültek a várkastélyba, s kitűzték a fehér zászlót.
De már a dühbe jött ostromlók nem akartak hallani a kegyelemről, s betörték a várkapukat.
Ekkor aztán a janicsárok azt a furfangot találták ki, hogy előhozták a börtönökből a keresztyén foglyokat, s azoknak tömegét tolták maguk és betörő ellenségeik közé. Azok természetesen nem késtek tele torokkal ordítani a világ minden keresztyén nyelvén, hogy őket ne bántsák, mert ők nem vétettek senkinek. Így aztán a tisztek közbejöttével kegyelmet kaptak a janicsárok. Ekkor azonban a keresztyén foglyok fordultak nekik, s ki-ki meglelve a maga gazdáját közöttük, amennyi ütleget attól esztendőszámra kapott, azt ugyan igyekezett neki egyszerre visszafizetni.
S ezt az egész ostromot onnan nézte a közelből az éppen akkor Sztambulból érkezett török császári követség.
A bevonulás után audienciát kértek a választófejedelemtől. Az szívesen látta őket a kastély termében, ami körül volt díszítve az elfogott török zászlókkal.
Csak azt jöttek tisztelettel jelenteni, hogy Sztambulban új császár lépett a trónra, Szolimán szultán, a III-ik.
A fejedelem gratulált nekik hozzá, s aztán megvendégelte őket fényesen, s ha a tudósítónak hinni lehet, a török követ urak olyan jó kedvet ittak maguknak, mintha ők vették volna be Nándorfehérvárt – talán együtt is danolták a vidám huszárokkal azt a híres hótát:
„Már Belgrád a mi várunk,
Víg táncot benne járunk!
Oda a török ereje:
Nem úgy, mint most esztendeje:
– Szegény feje!”
Víg táncot benne járunk!
Oda a török ereje:
Nem úgy, mint most esztendeje:
– Szegény feje!”
