Savoyai Jenő. A zentai diadal
Savoyai Jenő. A zentai diadal
A következő évi hadjáratban Frigyes Ágost fejedelem és Musztafa szultán megmutatták, hogy egymásnak mennyire méltó ellenfelei, s milyen egyenrangú vezéri tehetségek. Egész nyáron előre-hátra jártatták a seregeiket, egymást keresve, s ezalatt sokkal több embert vesztettek éhség és vérhas által, mintha véres verekedést műveltek volna; s mikor végre a Béga mellett egymásra bukkantak s kénytelenek voltak megütközni, ott úgy megverették magukat kölcsönösen, hogy valamiképpen más ütközeteknél megesik, hogy mind a két fél magának követeli a győzelmet, úgy ennél az történt, hogy mind a két fél azt hitte, hogy ő van megverve, s Frigyes Ágost Aradig futott, Musztafa szultán pedig Belgrádig.
Azért mégis a következő esztendőben megint csak újra a szász Frigyes Ágostra lett bízva a császári hadsereg vezénylete.
Jó szerencsére a lengyelek megválasztották a maguk számára királynak a szász fejedelmet: az felváltotta a nyerget a trónnal, s a vezérség a másodvezérre, Savoyai Jenőre maradt.
Ez a lángeszű hadvezér még akkor csak harmincnégy éves volt, de már babérokkal és dicsőséges sebhelyekkel fedve.
Amint átvette a vezérséget, első dolga volt a belső nyomorúságokat megorvosolni, amik az eddigi veszteség kútforrásai voltak. A második okos cselekedete az volt, hogy a bécsi főhaditanács kicirkalmazott hadjárati terveit a sutba dobta, s azt az észjárást követte, hogy a hadvezérnek a csatatéren kell a hadi tervet elkészítenie.
A szultán ismét nagy hadsereggel kelt át a Dunán s a Tiszán, innen foglalt állást, azon tanakodva, hogy mit foglaljon el? Péterváradot-e vagy Erdélyt?
A szultánnal együtt járó Tököli arra unszolta a nagyurat, hogy Erdélybe törjön be: ha azt elfoglalta, a magyar szabadságharcot ő onnan újrakezdheti, egész hadsereget állíthat az övé mellé. De Elmász Mahomed, a nagyvezér, el volt bizakodva: neki nincs szüksége semmi magyar kuruc hadra: elég serege van így is. Ő Péterváradot akarja elfoglalni.
Azonban Savoyai Jenő megelőzte a szándékát, s a császári sereggel hamarább ott termett Pétervárad alatt, mint a szultán.
Ekkor aztán a nagyvezér átlátta, hogy ellenfeleit az erős sáncok mögött megtámadni veszedelmes vállalat volna, s felhagyott Péterváraddal.
Ennélfogva a Tököli tanácsa jutott érvényre. A szultán otthagyta Péterváradot, s a Tisza jobb partján felfelé vonult Szegednek; hogy azt elfoglalva, utat nyisson magának Erdélybe.
Azonban a császári sereg fiatal hadvezére nem pihent, hanem mindenütt sarkán vonult a felfelé nyomuló török hadseregnek, s azt Zentánál egész seregével utolérte.
Jenő herceg egy erős huszárcsapatot küld ki kémszemlére, s azok oly szerencsével járnak, hogy az ellenség előőrsét felverve, foglyul ejtik a csapat vezérét, az ifjabb Dsafed basát. Ezt a táborban kivallatják, s megtudják tőle, hogy a szultán Erdélybe készül menni: evégből Zentánál hidat veretett. Hogy a szultán maga a lovasság zömével már át is költözött a Tisza bal partjára: most vonulnak át a nehéz ágyúk és társzekerek; az innenső parton van még a török gyalogság a nagyvezérrel, a lovas spahiezredekkel meg Tököli kurucaival.
Jenő herceg egyszerre készen volt a tervével: a kétfelé osztott török hadsereget azonnal megtámadni a sáncai közepette.
Igaz, hogy a törökök hadállása szerfelett erős volt: táboruk a Tisza egy kanyarulatába volt felállítva, melynek nyitott részét egyik parttól a másikig felhányt magas sánc zárta el, fatornyokkal s egy régi épület falaiból alakított redánnal ellátva, a sáncok száz ágyúval felszerelve. A nagyvezér lehetetlennek tartá, hogy ezeket a sáncokat megostromolja valaki.
Tököli azonban tapasztaltabb hadvezető volt, s amint látta, hogy a császári sereg támadáshoz készül, azt a tanácsot adta a nagyvezérnek, hogy rögtön szakíttassa el a Tisza hídját. Akkor a táborban levő török gyalogság kénytelen lesz magát életre-halálra védelmezni, s még ez esetben vitézsége győzhet. De a nagyvezér fölöslegesnek tartotta ezt az erélyes rendszabályt: bízott az ágyúi sokaságában.
Csak arra döbbent aztán meg Elmász Mahomed, amikor látta, hogy a sáncai ellen rohanó ezredeket a kartácstűz fel nem tartóztatja.
A nap alkonyodni kezdett, amidőn Jenő herceg az ütközetet megkezdé, szemben ő maga támadott, a balszárnyon Starhemberg, a jobbon Heister Siegerbert.
És nemcsak a szemben támadó gyalogság mászta meg az első rohammal a meredek sáncokat, hanem azzal egyidejűleg a bal oldalon Starhemberg gránátosai gázoltak keresztül egy hosszú fövényzátonyon, jobbról a huszárok úsztattak neki a félsziget partjának, s látott a világ egy oly csodát, ami ritka a hadászat történetében, hogy lovasság ostromolt meredek sáncokat, ahogy Jenő herceg maga írá a császárnak: „a lovasság ez alkalommal azt művelte, amit életemben még soha nem láttam: kísérte és támogatta a gyalogságot még a sáncárokban is, s az ellenség tüzét csak úgy állta és viszonozta, mint a gyalog hadak.”
Szemben és kétoldalt egyszerre törtek be a császári hadak a török tábort ölelő félszigetbe.
Most használt volna, ha Tököli tanácsát követi a nagyvezér; hanem már késő volt. A megriadt janicsár- és arnótezredek összebomolva rohantak a híd felé.
Hanem Starhemberg gránátosai a hátuk mögött már elfoglalták a hídfőt, s a törököket a saját ágyúikkal kartácsolták végig a hídon.
Hasztalan volt a török vezérek halálmegvető küzdelme; hasztalan rohantak az ellenség diadalmas rohamát feltartóztatni válogatott ezredeik élén. Egymás után hullottak el a vezérbasák, Adana helytartója, az anatoliai kormányzó, a fő-fő janicsáraga, utánuk tizenhárom beglerbég: utoljára a kétségbeesett janicsárok saját maguk öldösték a tisztjeiket bosszúból: végre elesett maga a nagyvezér is. Ekkor azután a hídtól elrekesztett török gyalogság a magas partról a Tiszába rohant, egymást gázolva alá a dicstelen sárba, az egész seregből nem jutott át a túlpartra több, mint ezer ember. S a túlparton ezt tétlenül kellett nézni a szultánnak. De azt sem tehette sokáig, mert Jenő herceg valamennyi ágyútelepét mind nekifordítá, s oly pusztítást követett el a lovasságában, hogy az hanyatt-homlok rohant el a világba, magával ragadva a szultánt is, s otthagyva az egész tábori készletet, kilencezer szekérrel, még a tábori pénztárt is, hárommillió piaszterrel és a szultán tíz háremhölgyét. (Mely utóbbi trophaeumok azt bizonyítják, hogy Musztafa szultán is csak éppen olyan gyönyörkereső satrapa volt, mint a bátyjai, akiket ezen hibájukért maga rótt meg.)
Mire a nap lement, már be volt fejezve az ütközet. Húszezer török halott hevert a félszigeten, tízezer úszott alá némán, csendesen a Tisza tükrén, s a császáriaknak nem volt több hatszáz halottjuknál s ezerötszáz sebesültjüknél.
Jenő herceg takarodót fúvatott naplemente után a seregeinek. Mindenkinek vissza kellett térni a maga ezrede táborhelyére.
A zsákmánylásra lesz holnap idő.
És azután, mikor leszállt az est, beborította a csillagoktól szikrázó ég a tábortüzektől csillagos földet: a holtak mezejéről, a véres tetemek halmai közül előbújt egy férfi, ki eddig a halottak alá eltemetve ott rejtőzött, s aztán csúszva sietett elérni a Tisza partját, elveté fegyvereit, páncélingét, cifra bogláros öltönyét, s meztelen vetve magát bele a hullámba, átúszott a túlsó partra.
Ez a dalia, ki meztelen menekült ki a zentai ütközet halottmezejéről, volt – Tököli Imre…
Bizonyára mindazok között, akik ott hevertek a mezőn megdermedve, egy sem volt oly igazán meghalva, mint ő.
Savoyai Jenőt ezért a zentai diadalért a bécsi haditanács hadi törvényszék elé akarta állítani. – Hogy mert az ő utasításai ellenére, holott védelmi helyzetben kellett volna magát tartania, a támadásba átmenni?
Jenő herceg azt mondá a hadbiztosnak, aki a kardját elvette Bécsben: „Itt van! Még most is piroslik az ellenség vérétől.” Szerencséje, hogy a császár pártját fogta: „Isten őrizz, monda, hogy én árulónak nézzem azt, aki által az ég engem győzelemmel tetézett.” És így kikerülte a zentai hős méltó büntetését.
De Bécsből azonnal távoznia kellett. Nem is kívánt sokáig ott mulatni.
Még azon az őszön egy kis hadjáratot vezetett Boszniába: azt el is foglalta fővárosával együtt.
Bécsben nem fizették ki a seregének a zsoldot: azért vitte azt Boszniába, hogy a bosnyákokkal fizettesse azt meg.
… Régen volt ez – talán azért igaz!
