3. POÉZIS ÉS PRÓZA
3. POÉZIS ÉS PRÓZA
Emlékezetre méltó jelenetek vannak feljegyezve a komáromi várfeladás történetéből: fényes költészet és szürke próza.
Ami a dunai szigeten végbement, a magyar huszárság lefegyverzése, az volt a poézis, méltó egy balladaíró lelkesedésére. Mikor a hosszú arcvonalban felállított hősöket saját ezredesük felszólítá, hogy szálljanak le lovaikról, s kardjukat, karabélyukat akasszák a nyeregkápára: egyszerre leszálltak, vezényszóra. De azt már nem vezényelte nekik senki, hogy lovaik nyakába borulva, harcaiknak hű társát megcsókolják. Ekkor a győztes ellenfél tartott hozzájuk buzdító beszédet, nemzetük nyelvén, felhíva a vitéz hadfiakat, hogy akinek a katonai pályához kedve van, lépjen át a császári seregbe, az altisztek ugyanabban a rangfokban, amit a magyar hadseregben viseltek. Egy sem lépett ki a sorból. Hanem egy szürke bajuszú őrmester megszólalt, a volt magyar fővezérhez intézvén mondását: „Miközülünk senki sem fog idegen szolgálatba lépni; hanem ha egykor a hazának ismét szüksége lesz ránk, s tábornok úr híni fog bennünket, mindnyájan ott leszünk.”
Még a Bocskay-huszárok közül sem lépett át egy sem, akiknek szakaszát csak nemrég szökési kísérlet miatt megtizedeltették.
Hát annak az ezerkétszáz leánynak (az ezred leányainak) a keservéről ki tud épopéját írni? Csak egy nóta emlékezik meg róluk: „Haja cica, kis Katica!” Az elmond mindent.
A próza a zárt falak mögött játszódott le.
Minden embernél be volt fejezve egy élet. A hajótöröttek siettek egy-egy deszkát elkapni a roncsból.
A hazáról nem volt már szó: csak az „én”-ről.
Mi lesz „én”-velem?
A fegyverlerakást megelőző estén együtt voltak Lippayéknál búcsúlakomán az egymáshoz tartozó alakok, akiket a nagy események és az erős érdekek oly szorosan összekötöttek. Meg kellett osztozniok a legközelebbi teendőiken. Mert még csak az sem volt saját akaratukra hagyva, hogy együtt távozhassanak el Komáromból. Lippay századosnak a maga Bocskay-huszárjaival a monostori sáncoknál kellett a fegyvert lerakni: ott felkaphatott aztán szekerére, s mehetett a pereputtyával meg a cókmókjával Tata felé. Negrotin százados ellenben a várvédő vonal ellenkező oldalán volt kapitulálandó, valahol az Apáli szigeten, ahonnan aztán vonulhatott fel Érsekújvárnak, mert Komáromon nem eresztették többet keresztül. De maga sem akarta. Más célja volt.
Lippay Tihamérnak Natália volt az útitársa meg a hűséges Katona Katka, aztán meg Aramics Cyrill, akinek szűk lett volna Komárom a császári uralom alatt. Így ez alkalommal ő is megmenekülhetett mint tábori lelkész. Klapkának gondja volt rá, hogy valamennyi papot, aki hazafias prédikációival főbenjáró bűnvádra tette magát érdemessé, regimentspáterekké kinevezve s a hadsereg kötelékébe felvéve őket, minden üldözéstől megszabadítson. Az elveszett plébánia kárpótlásául Lippay kinevezte Cyrillt udvari káplánjának.
Negrotinnal már elébb megegyeztek, hogy a lengyel lesz a lipovai uradalom jószágigazgatója, fizetés nélkül, percentuációra. Erre nemcsak a hála kötelezte Tihamért, de még inkább az érdekviszony. Negrotin kezelte Natália vagyonát, ami elfért egy táskában, s nem lehetett tudni, hogy mennyi; de hogy szükség van rá, az bizonyos.
Tózsó, a kis görög, maradt Negrotin társának.
Őt is kinevezhette volna Klapka valami hadiállásba, amivel bejutott volna a kapitulációba; de a görög megköszönte szépen a gondoskodást.
– Nem kell engemet félteni. Tudok én minden nemzetnek a nyelvén beszélni.
És mutatta a három ujja hegyével, hogy miként tud beszélni. Ez az igazi világnyelv, amit az a három ujj egymáshoz dörzsölése kifejez. Megértik ezt minden népek.
Legelső kérdés az volt, hogy mi történjék a komáromi házzal? Arra Tózsó szerzett már vevőt; fele árban, mint amennyiért megvették. Nagyon jó volt. Az árát készpénzben elhozta, s átadta Tihamérnak, aki azt számlálatlan zsebre dugta. A felesége pénze volt.
– Én azt tanácsolnám tinektek – mondá Negrotin –, hogy ti most még ne menjetek haza a lipovai kastélyba; hadd menjek én oda elébb mindent rendbe hozni. Ti pedig költözzetek be addig Pozsonyba, a „Zöldfához”, ott most szép társaságot találtok együtt magunkforma uraságokból, akik ott keresik az Ararát hegyét.
Tihamér hallani sem akart erről. Egyszerre nagyra nőtt a taréja.
– De bizony hazamegyünk egyenesen Lipovára, az én ősi kastélyomba. Hogy fog bámulni az én kis zsenácskám, ha azt meglátja! Mikor az én apám (Isten nyugtassa meg) vadászatokat adott, ötven vendég számára volt ott úri ellátás, egy hétig tartott a dínomdánom, húzta a cigány. Azok voltak a híres vadászatok! Ezerkétszáz hold a vadaskertünk, tele szarvassal, őzzel, vaddisznóval, külön a fácányos. Hatezer hold az egész domínium. Van benne egy ősi vár romja, ahonnan négy vármegyébe látni. Verset is írt róla valami poéta. Egy esztendeje már, hogy az öregem meghalt (Isten nyugtassa meg). A temetésén sem lehettem otthon. Én akkor a római sáncokat ostromoltam. Csak egy hónap múlva tudtam meg. Levelet sem kaptam hazulról a nagy lótás-futásban. Egy fityinget sem küldtek utánam a jószág jövedelméből. Ezóta a jó Hruszkay bácsit, a tiszttartómat felveti a pénz. Csak számba kell vennem. A gazdaságot is körül kell tekintenem: most van a vetés ideje, a pálinkafőzés is most kezdődik. Oda mind a gazda szeme szükséges. De bizony egyenesen hazatartunk. Ugye, drágám, te is úgy kívánod?
Hogyne kívánta volna az asszony, amit a férje elhatározott!
Még a papot is a pártjára vonta Tihamér.
– Ugye, páterkám, mihelyt a kastélyunkba telepedünk, rögtön tartunk egy füstös misét. Van ám ott egy gyönyörű kápolna, tele szentképekkel, csupa aranyozás, aztán misemondó ruhák, de milyenek! Mind ősanyáim hímezték saját kezeikkel.
Negrotin nem szólt semmit. Hagyta Tihamért kérkedni. Ő tudta jól, hogy micsoda állapotok regnálnak a lipovai uradalomban, s hogy néz ki az ősi kastély egy év múlva a pazarló, vén földesúr halála után. Az ő önkéntes csapatjában szolgáltak azok a béreslegények, akik a lipovai uradalomból szöktek ide. Azokat Negrotin a kapituláció napjai alatt mind visszaszegődtette. Nagy szükség lehetett rájuk. Tőlük tudott meg mindent.
Hagyta Tihamért menni a saját esze után.
Neki megvolt a maga terve.
A válságos napokban csináltatott magának egy falura való öltözetet. Egy jó, bő dókát, nehéz azúr posztóból, elöl négy zsebbel, hátul kettővel, belül is kettővel, bő nadrágot és hosszú szárú bagariacsizmát. Kiegészíté a viseletet a szürke báránybőr süveg, s a derekat szorító marokinbőr tüsző. Enélkül nem tökéletes az ember.
Ebben az öltözetben aztán, amint a fegyvert és katonaruhát letette, elindulhatott Tózsó barátjával együtt üzletet csinálni. – Lippayékkal nem is találkozott többet.
Legelőször is a városban felvásárolt minden patkánymérget, rézgálicot, perzsaport, ami csak kapható volt. Egy derék rattler kutyát is magához csatolt. A vasárusoknál tömérdek szerszámot szerzett be.
Ezt mind szekerére rakva, amibe két mokány ló volt fogva, áthajtatott a vág–dunai hídon az izsai pusztára.
Ott volt most a drága világ, jobban mondva: olcsó világ.
A várfeladás után fölöslegessé vált a megszálló seregnek egész felhalmozott élelmi készlete. Annyi ezer szarvasmarha-szállító társzekér, őrlésre szánt gabona mind nyűgnek maradt hátra. Az osztrák csapatok téli szállásaikra, a muszkák haza Oroszországba siettek, s gyors kótyavetyére bocsátottak mindent. Valóságos prédálás volt.
Sok jó ember köszönheti a gazdagságát annak, hogy jókor megjelent ezen az olcsó vásáron.
Tózsó remekbe ragyogtatta ez országos végeladásnál a tudományát. Összevásárolt Negrotin számára legelébb is öt társzekeret, mindegyikhez négy igás ökröt. Tíz kapitulált önkéntes, megannyi béreslegény, készen állt a szolgálatra. A szekereket megrakták búzával, rozzsal. Mire lesz ez jó? Egy hatezer holdas uradalomba gabonát szállítani százmérőszámra!
Ez hát a próza?
Dehogy a próza! Ez a poézis. Kitalálni a fantázia világítása mellett egy soha nem látott, eleven állapotot: megsejteni az új világot, és előre elhelyezkedni benne.
Tózsónak még arra is volt gondja, hogy mikor a kimustrált katonalovakra került a sor, a Plutót visszavásárolja Negrotin számára. Az a harapós fenevad nem kellett senkinek. Azt azután odakötötték Negrotin szekerének a saroglyájához. Nyergét, szerszámát eldugták egy búzás zsákba, mert azon már tilalom volt.
Natália pénzét úgy osztotta fel Negrotin, hogy abból százezer forintot átadott Tózsónak: vigye el Pozsonyba, ott tegye be a takarékpénztárba. Ez volt az az összeg, amit a várkormányzóság a barakkokért kifizetett. A visszakerült százezer forintot osztrák bankjegyekben, amikről rajta és Tózsón kívül (és még talán egy ember) senki sem tudott, magánál tartotta; úgyszintén a Rotschild-sorsjegyeket, amikről még Aramicsnak sem volt tudomása.
Még egy dologra volt gondja Negrotinnak. A barakkokat ingyen vesztegették, a szétbontási árban. Egyet megtartott belőlük. Hogy mire lesz az jó, azt ő tudta. Annak az elszállítására megint kellett négy társzekér. Azok elé már bivalyigás fogat került. Ezt a muszkák hagyták itt. Ehhez négy faragó embert kellett szegődtetni.
Ezzel „Isten hozzád, fügét mutató szűz!”, komáromi kőbül faragott hadnemtő.
Ekkor aztán a kilenc társzekér elindulhatott az ógyallai országúton a nagy expedícióra a lipovai uradalom felé, versenyfutásra kelve Lippay Tihamér négylovas hintajával, aki Tata felől kerül haza.
Amint a fegyverlerakás végre lett hajtva, Lippay Tihamér azon módon prémes huszárbekecsestül, kardostul felkapott az utazó hintajába, maga a kocsisülésbe, gyeplőt, ostort kezébe véve, Natáliát maga mellé ültetve. A libériás kocsis a saroglyás ülésbe került, benn a hintóban Aramics Cyrill és a Katona Katka helyezkedtek el kényelmesen. Követte a hintót a bricska, három lóval, azon volt a felhalmozott poggyász; a bakon a konyhás kocsis meg a Pista hajdú.
Így repültek aztán nagy csengettyűszóval és ostordurrogatással végig a poros országúton, hogy az emberek kiálltak a csodájukra a házuk kapujába, s összecsapták a kezeiket: Nini, egy eleven huszár!
Az egész úton csupa kecsegtetéssel tartá Tihamér Natáliát. Minő úri mulatságok, válogatottak várnak őrájuk az ősi kastélyban.
– Az én tervem szerint egy napot, a mait, Tatán fogjuk eltölteni. Egyrészt azért, hogy az itteni jó ismerőseinket meglátogassuk. Hiszen emlékezel rájuk. Milyen szívesen fogadtak bennünket. Amikor még csak menyasszony és vőlegény voltunk. Illő, hogy bemutassuk nekik magunkat mint házastársak. Nagyon örülni fognak. De másrészt azért is itt kell egy napot eltarisznyáznunk, hogy a Pista a bricskával előremehessen, s a poggyásszal elébb megérkezzék, mint magunk. Írtam haza egy levelet; nem a tiszttartónak, mert az megteszi, hogy a nyolc zsebe közül az egyikbe felbontatlan beledugja, s ott felejti, hanem a kancellistának, a Rubiánkának. Az egy klasszikus fickó. Majd meglátod. Beszél mindenféle nyelven, hogy senki sem érti; de azért megesküszik rá, hogy angolul vagy olaszul volt. Minden állatnak a hangját tudja utánozni, kivált a leölt sertésnek az ordítását. És amellett ministrál a pópának, olyan hangon, mint egy igazi, részeg kántor. Tűzijátékot is tud csinálni. Megírtam a Rubinak, hogy megérkezésünk tiszteletére lovas bandériumot küldjön elénk, s estére tűzijátékot rendezzen. Majd meglátod, milyen rakétákat tud az feleregetni, csak úgy szórják a csillagot. A béresasszonyok, lányok pedig álljanak sort a diadalkaputól a kastélyig, virágcsokrokkal a kezükben.
Natália mindezt igen költői eszmének tartotta, s nagy hálát érzett magában, hogy férje ily gyöngéd módon igyekszik az ő örömeiről gondoskodni.
Déltájon érkeztek meg Tata városába, s nagy csengettyűszóval robogtak be a legelőkelőbb vendéglőbe, ahol Tihamér három szobát parancsolt a maguk számára. Azokban rang és nem szerint elhelyezkedtek.
Alighogy kitappogták a lábukból a zsibbadást, bekocogtatott a vendéglős, aki alázatos hajlongások között egy nyomtatott űrlapot prezentált Tihamérnak.
Tihamér végignézett csúnya tekintettel a gyanús cédulán, az volt a címe, hogy „Meldungszettel”.
Így nézhetett Lehel vezér a német Konrádra, mielőtt kürtjével agyonkólintotta.
– Niksz tájcs! – kiáltá haragosan, s hátat fordította vendéglősnek; aztán ment ki az ajtón, rendeleteket osztani kocsisoknak, pincéreknek, lovak ellátása, ebéd elkészítése felől. Csak úgy csörömpölt utána a kardja a folyosón és lépcsőkön végig.
A vendéglős aztán a másik férfivendéghez fordult az instanciájával, aki paphoz illő engedelmességgel kitölté az űrlap rovatait a maga egyéni meggyőződése szerint. A vendéglős nagyon vonogatta a vállát, de csak elfogadta a firkát.
Tihamér betekintett a nagy étkezőterembe egy pillanatra. Ez elég volt neki, hogy visszalépjen, s becsapja nagy garral az ajtót. Az étkező asztalai mellett osztrák katonatisztek ültek. Ezekkel ő nem eszik egy tálból. Pedig jól tette volna, ha egy pillanatra megáll a kinyitott ajtó előtt, mert annak a táblájára valami nagybetűs nyomtatvány volt kiragasztva, ami őt egyenesen érdekelte.
Miután a Pista hajdút indította a poggyászos kocsival és a hazaírt levéllel, visszatért és fennhangon parancsolá a pincérnek, hogy az ő és útitársai számára a szobájukban terítsenek fel, s oda szolgáltassák fel az ebédet.
Ennek elég lett téve.
De alig nyelhette le a betevő májgombóclevest, amidőn minden kocogtatás nélkül felnyitják az ajtót, s belép rajta egy ordinánckáplár, feltett csákóval, s minden szalutálás mellőzésével elmondja megjelenése okát.
– A vendég úr megidéztetik a térparancsnoksághoz azonnal jelentkezésre.
Tihamér akart neki valamit mondani az apja lelkéről, de a káplár feltárta a félig nyitott ajtót, rámutatva a folyosón kívül álló két cserepárra, akik szuronyos puskáikat „in die Balanz” tempóra tartották. Ha nem megy, viszik.
– Az Istenért! Eredj, ha hívatnak! – kérlelé Natália a férjét.
Minden ellenkezés bolondság lett volna.
– Mondok neked valamit – szólt Natália. – Vesd le ezt a huszáregyenruhát, tedd le azt a kardot, vedd fel a polgári ruhádat, úgy menj végig az utcán.
Csak azért sem! Hadd lássák, hogy aki úr, az a pokolban is úr. És úgy kísértette magát végig szuronyok között kardcsörtetve a térparancsnokságig. Az ordinánc elővezette a pléhgalléroshoz. Alezredes volt a hatalmas úr, tökéletes Haynau-szakállal, bajusszal.
Ráförmedt kegyetlenül, mielőtt a nevét kérdezte volna.
– Hogy merészkedik ön rebellis-egyenruhában, kardosan nyilvános helyen megjelenni?
Tihamér teljes tudatában a maga jogának, büszkén vonta elő piros tárcájából a maga igazait.
– Én komáromi kapituláns tiszt vagyok. Itt vannak a fővezérek által aláírt föltételek: közöttük az, hogy a tiszteknek a kardjuk meghagyatik.
– Hát hiszen meghagyatik, s otthon elteheti ön az almáriomába emlékül; de a kardnak és egyenruhának nyilvános helyen viselése a volt honvédeknek a főparancsnok egyenes rendeletére megtiltatott.
– Ezt a rendeletet én nem olvastam.
– Pedig olvashatta volna; mert oda van kiragasztva a rendelet nagy, vastag betűkkel a vendéglő ajtajára.
Hát biz azt Tihamér nem tudta, hogy a kocsma ajtajára kiragasztott rendeleteket elébb kell elolvasni, mint az étlapot.
– Ezért a kihágásért ön most elmarasztaltatik huszonnégy órai porkolábbörtönre, melyet azonnal megkezdhet.
(Ez ellen nincs apelláta.)
– Szabad a feleségemnek levelet írnom a vendéglőbe? – kérdezé a generalgewaltigertől.
– Ah, önnek a felesége is itt van? A magyar tisztek mind magukkal szokták hordani a feleségeiket?
Ez bizony kegyetlen tromf volt; de el kellett viselni.
– Avégett akarok neki írni, hogy küldje utánam a polgári öltözetemet.
– Azt megteheti ön odakinn az irodában.
Natália nagyon meg volt lepetve, mikor a férje levelét megkapta, azzal az értesítéssel, hogy őt ott tartották a porkolábnál egy napig szívesen látott vendégül. És hogy a polgári öltönyeit küldje haladéktalanul utána.
– Megmondtam neki előre, hogy ne viselje az úton a honvéd-egyenruháját! – mondá az asszony. Hiába, az asszony esze mindig helyes úton jár! Csakhogy ezt a férfiak nem akarják megszívlelni.
Natália ismét elő akarta venni több ízben bevált praktikáját, személyes közbenjárásával kiszabadítani férjét válságos balhelyzetéből. Kapta a kalapját s sálját, s futott elfelé. – De a lépcső ajtajánál útját állta egy sisakos fejű úriember, aki tudtára adta, hogy a most érkezett vendégek közül senkinek a házat elhagyni nem szabad.
Így tehát meg kellett nyugodnia abban, hogy Tihamérnak elküldje az öltönyeit a profószhoz.
Nem soká kellett azonban afölött ógni-mógni, hogy mi oka lehet ennek az internálásnak, megérkezett nagy hamar annak a felvilágosítása egy uraság alakjában, aki pofoncsapott kalapot viselt és hozzá zöld kabátot, sárga hajtókával, a zsebéből kandikált elő egy gyíkleső markolatja. Bemutatta magát, hogy ő Nemoda policájkomisszér, s bizonyos Cyrill úr után tudakozódott.
A pap vállalta a dolgot.
– Én vagyok Aramics Cyrill.
– Melyik az úrnak a családi neve? Melyik a keresztneve?
– Aramics a vezetéknevem, Cyrill a keresztnevem.
– Hát akkor mért írja az úr a családi nevét elöl, a keresztnevét hátul? Ahogy itt a bejelentési lapon áll.
– Mert minálunk magyaroknál így szokás.
– Az régen volt. Most más szokás lesz. Újra kell kitölteni a bejelentési ívet, ami különben is tele van szabályellenes dolgokkal.
– Kérem, méltóztassék velem parancsolni. Diktálja uraságod, hogy mit írjak. Nem tetszik helyet foglalni?
– Köszönöm, én nem látogatni vagyok itt, hanem hivatalos eljárásból. Tehát először is a családfő neve: Lipáj Tihamér. Melyik a családnév?
– Lippay.
– Hát az a Tihamér micsoda?
– Az a keresztnév.
– Olyan szent nincs a kalendáriumban. Tirimir, az van, írja ön: „Tirimir Lipáj”. Aztán semmi „Husaren Rittmeister”. Az régen volt.
– Írhatom azt, hogy földbirtokos?
– Ha igaz, hát lehet. Hol a lakása? Nix Komitat! Az régen volt. „Bezirk.” Útitársa?
– A felesége.
– Van rá bizonyosság, hogy törvényes felesége?
– Magam vagyok a bizonyság, a pap, aki összeeskettem őket.
– Passirt. Beírhatja ön. De most következik egy nehéz dolog. A negyedik személy: az a bizonyos Jámbor Katalin. Itt ön egy falsumot követett el, amikor azt írta a bejelentési lapba, hogy ez a személy a madame szobaleánya. Ez hamisítás. Valaki ráismert és feljelentette, hogy az egy markotányosné, aki híres volt a Katona Katka névről.
Aramicsnak csak kihullott a toll a kezéből, s tátva-nyitva maradt a szája. Egy új állatfajt tanult megismerni, amelynek eddig Magyarországon hírét sem hallották: a „spiclit”. Hát itt mindent besúgnak?
Védeni akarta az igazát.
– Kérem, amióta én a Katalin leányasszonyt ismerem, az semmiféle markotányosnéi szolgálatban nem állt, hanem állandóul az asszonyság körül volt mint szobaleány.
– Van erre még önön kívül más tanú?
– Igen. Az urasági kocsis.
– Önök mind a hárman fel fognak engem kísérni a rendőrségi hivatalba.
– Behívhatom a kocsist.
– Nix da! Hogy összebeszéljenek? Azt külön fogják előállítani, mindenkit külön kivallatni, és végül konfrontálni. Tessék előremenni.
Az asszonyságnak azt sem mondta, hogy „Kisztihand”.
Natália egymagában maradt a vendéglőben.
Ott állt előtte a megrendelt ebéd, hozzá sem kóstolt. Dehogy volt kedve ebédelni. Mikor asztaltársait elragadták mellőle.
Pedig hát azok miatt kár volt aggódnia. Gondoskodik azokról a státus. Tihamérnak tálal a börtönszobában a porkoláb felesége: pompás rántott levest, spenótot heringgel, s valódi, mintaszerű buktát, povidellel. Csakhogy ezt a finnyás úr ki nem állhatja. Nem kér belőle.
– Was? Kein Buchtel essen? – kiált fel elszörnyedve a porkolábné. Hogy ilyen vademberek is lehetnek a világon, akik a hírhedett Buchtelt megvetik. Húsfélét pedig az árestáns nem kap. Bort sem kap. Ez a Vorschrift.
A másik három vallatásra fogottról is lesz gondoskodva. Az őrszobában vaskályha van, azt folyvást fűtik, s a pléh tetején burgonyát sütnek. Valahányszor egyik gyanús személy kijön a vizsgálati szobából, ahol kivallatták, szembesítették, mindig talál sült krumplit készen. Nagyon jó az. Kivált reggel felé.
Natália nyugtalanul várt a visszatérőkre; de azok csak nem jöttek; pedig már esteledett is. Egyik aggodalma a lovak miatt volt: ki abrakolja, ki itatja meg azokat, ha a kocsist elvitték? Bárcsak Tihamér előre ne küldte volna a kisebbik kocsist meg a Pista hajdút, most azok elláthatnák a négy parádés lovat is.
Márpedig csak nagyon kell kívánni az embernek valamit, hogy azt a sors beteljesítse. Natália folyton járt-kelt alá s fel nyugtalanul a szobában, s minden fordulónál kitekintett az ablakon, hogy nem tér-e vissza valaki a híveiből. Egyszer csak nagy meglepetésére azt látja, hogy nini, a bricskával visszajöttek. Ők ezek: a kis kocsis meg a Pista hajdú. Ide hajtanak be a vendéglőbe. Nagyon megörült. Kifutott eléjük a folyosóra. A kapubejárat alatt megállt a bricska. A Pista hajdú a hátulsó ülésben volt elhelyezkedve, ami urak számára rendeltetett. Nagyon nehezen tudott felkelni, s amíg a hágcsón leszállt, az egyik kezét a háta mögött tartá, mintha féltene valami töredékeny portékát oda hátul.
Natália eléje kiáltott:
– Nos, Pista, hát mért jöttetek vissza?
– Azért, mert kergettek! – nyögé a hajdú, savanyú pofát fintorítva hozzá, s aztán, amíg azon a hat lépcsőn felkapaszkodott a folyosóig, minden lépésnél nagyot jajdult:
– Jau, jau, jau…
– Valami baj történt?
– Történt hát. De csak nekem baj. Jau! Hogy a Krisztus pofozza fel!
– Gyere be a szobába. Ülj le.
– Jau! Dehogy ülök. Nem jó az.
– No, hát mi történt? Beszélj!
– Verje meg a Jézus azt a Rubiánkát levelestül együtt! Hát az történt, hogy a vámsorompónál megállítottak bennünket, s vizitáció alá vették a bricskát, elébb a fináncok, azután meg a zsandárok. A dohányt a zacskóinkból mind kiöntögették a földre. Azután apróra kimotoztak bennünket. Énnálam megtalálták a tekintetes úr levelét a Rubiánkához; pedig jól el volt téve: a csizmám szárába. Azt az inspekciós tiszt felbontotta, elolvasta. No, azt a mérget kellett volna látni! Toporzékolt, a levélbe csapkodott, s szidta a szekéren ment voltunkat. Még kanárinak is elnevezett. „Hát ti lovas bandériumot akartok verbuválni, tüzes rakétákkal akartok lövöldözni? Még diadalkapu is! Hisz ez ribillió! No megállj! Majd adok én nektek kutyaporciót. Bank herauz! Fünfundcvancig!” Azzal előrántották a derest, engemet lekaptak a tíz körmömről, s olyan huszönötöt hegedültek el rajtam, hogy még a születésem napját is megátkoztam. Au, jau! Hogy a ragya verje meg azt a Rubiánkát!
No, ez a kéjutazás jól kezdődik! – gondolá magában Natália.
Aztán fájdalomenyhítésül a kárba veszett vendégséget átadta a két hazakergetett cselédnek.
A rendőrségre felhívottak közül leghamarább elbocsátották a kocsist, aki csak tanú volt. A Katkának elébb reverzálist kellett aláírnia, hogy semmi titkos izenetet nem rejteget magánál se Kossuthtól, se Bemtől. Hazatérve Natáliához, nem győzött vele eldicsekedni az úrnőjének, hogy az a magas rendőrtiszt (háromcsillagos) milyen nyájas, udvarias volt hozzá: elébb asszonyságnak, azután kisasszonynak szólította, leültette egy nádszékre, citromos vízzel kínálta; de miután ő állhatatosan megmaradt azon álláspontja mellett, hogy ő semmi más, mint egy cselédleány, végül azzal a szóval bocsátotta el, hogy „te Luther”. Valószínű, hogy lágyabb „t”-t használt hozzá, de a Katkának ez is nagy megtiszteltetés volt.
Ellenben Aramics Cyrillt egész reggelig ott egzaminálták a rendőrségnél. Igen sok megtudnivalójuk volt a hatalom képviselőinek. A neve ott fényeskedett a fekete könyvben. Azt szerették volna tőle megtudni, hogy hová lettek az elfogott püspök kapitálisai, miknek konfiskálás alá kellene esni? A komáromi bankóégetéssel minden kérdést be lehetett takarni. Aki többet akar megtudni, keresse a Tózsót.
Az majd beszél vele a maga nyelvén.
Natália egyedül maradt Katkával a vendéglőben éjszakára. Egyetlen igaz barátnéja volt ez a cseléd. (Ez a hősnő.) Felnyithatta előtte a lelkét. Elmondhatta neki, hogy mennyire igaza volt Negrotinnak, amikor azt tanácsolta, hogy Tihamér vonuljon meg egy időre Pozsonyban, amíg az új világrend megülepedik.
Az a Pozsony olyan okos város. Az egész szabadságharc alatt meg tudta őrizni a semleges állását; nem pazarolta el lakosainak se vérét, se pénzét. Ezért azután megvan neki az ő kiváltságos helyzete. Pozsonyt nem kell erőszakkal germanizálni, se rendszabályokkal engedelmességre hajtani, német az már, és engedelmes. De csak a nyelve német; a vendégszeretete magyar. Klapkát és kapituláns tiszttársait bizonyosan jól fogadják e mai napon a „Zöldfában”. A legjobb tokaji borokat rakják az asztalára (hatósági költségen). Koccintanak a városatyák a kiszolgált hősökkel. A mellékasztalnál népénekesek citeráznak, és dalolják mellé a népszerű pozsonyi nótákat: „Du sollst hamed kéhn, Dein Mann ist begraben. – So fressen ihn nicht die Raben”; – azután meg azt, hogy „Als die Schneider Hochzeit hatten, de waren alle froh”. – No meg azt, hogy „Hab i nid a schénsz Röckedl an, und drauf a schénsz Maschedl an?” – Milyen jó volna most nekünk is ott ülni közöttük.
