A pokolbeli fúria

Full text search

A pokolbeli fúria
Két napig nem láttuk a Cavát a vashajón. Azt hittük, hogy a fóka harapásának a sebét gyógyítja. Azalatt a teendőit az Ábel végezte. Ő hordta fel a lámával a karámból a konyháravalót, s a forrásból a vizet.
A harmadik napon ijedt arccal rohant be a Capitanóhoz a Negrito.
– Baj van! Nagy baj van, Capitano. A Cava veszkődik!
Én éppen ott voltam a Capitano szobájában.
– No, mi baj? – kérdezé. – Fáj neki a fóka harapása?
– Hiszen ha csak az a baja volna! De egy csúnya daganat támadt neki a karján, aminek a csúcsából egy hosszú féreg lóg ki, ami teli van körös-körül szőrökkel.
– Huh! – kiálta fel a Capitano, talpra ugorva. – Ez nagy veszedelem! Mért nem jelentetted elébb! Hisz ez a furia infernalis. (Pokolbeli fúria.)
– Azt hiszem, hogy pokolbeli, mert úgy ordít miatta, hogy megszakad.
– Elgondolom; hisz ez a morotvák réme, a „branih!”, a „gujánai féreg”. Akit ez meglep, az a pokolnak van eljegyezve. Siessünk tőle megszabadítani! Szegény leány! Fuss le a kertbe, vagdalj le apró vesszőket, s hozd ide gyorsan. Lódulj!
Amíg a pápua a parancsot végrehajtotta, a Capitano megmutatta nekem a tudományos könyveiből, hogy mi az a furia infernalis. Egy hosszú, két-háromméternyi féreg, a morotvák lakója, mely olyan vékony, mint a cérnaszál, de köröskörül tele van nőve vékony szőrökkel, amik olyanok, mint a csalán tövise, ezeknek a segélyével repülni tud, csigaszerű tekergéssel, sebesen, s ahol mezítelen emberi testrészt talál, azt meglepi, belefúrja a fejét, s utána vonja az egész hosszú fonáltestét, s a bőr alatt összetekergőzik. Minden egyes szőrszálának szúrása a kínok kínja. Aki azt végigszenvedi, belehal, a dühöngésig fokozott fájdalommal. Poussielgue és Bomare tanúskodnak e szörnyeteg létezéséről úti leírásaikban.
A Capitano egy rokkáról való orsót hozott elő, vászonpólyákkal, amíg az Ábel előkerült. Akkor én a hozott vesszőkből meg az orsóból egy tekerőgépet csináltam forgantyúval, megértve annak a rendeltetését. Ez arra fog szolgálni, hogy a pokolbeli férget lassankint kivontassuk a támasztott daganatból.
Rögtön siettünk le a karámhoz.
Messziről hallatszott már a Cava fájdalomordítása a kunyhóból.
Futva siettünk oda.
A kunyhó ajtaja nyitva volt.
Ott feküdt a Cava a pokróccal terített hárságyon.
Nem volt a testén semmi takaró. Egész mezítelen volt.
A nyoszolyája szélén ült a vöröshajú.
Kezében tartá a leány karját s két ujjával fogta a féreg derekát, visszatartva, nehogy mélyebben behúzódhassék a bőr alá. Egy nagy sötétveres daganat látszott a felsőkaron, közepén tátongó szájjal, amit a sűrű tövisek tágítottak.
A nyomorult leány hánykolódott fektében és kiabált:
– Isten! Isten! – Szabadíts meg az ördögtől!
(Most már megtudta, hogy mi hát az az ördög.)
A Capitano odament hozzá, s megfogta a kezét.
– No, no leányom! – mondta neki. – Ne légy kétségbeesve. Megszabadítunk a kínzó férgedtől. Csak légy csendesen.
– Megtérek Istenhez! Nem leszek rossz többet soha.
– No, hát engedd, hogy segítsünk rajtad. Hagyd a karodat felkötni.
Azzal a karját a nyakába felkötötte a pólyával, s a felsőkarjához odaerősítette a tekerő korongot, s arra a sebből kilógó fúriát felcsavarta, amíg az megfeszült. Vigyázni kellett, hogy a cérnavékony féreg bele ne szakadjon. Az a halál.
Mikor már a fonálféreg teste meg volt feszülve, mint a húr, a Capitano egyet próbált a korong forgantyújával rajta csavarni, amire a leány rikácsolva sikoltott fel, az arca eltorzult a kíntól, az egész teste rángatózott, pokoli fájdalmai lehettek.
– Én is próbáltam a pokolférget puszta kézzel kihúzni a daganatból – mondá a Ruffo –, de attól majd megőrül a leány. Mert a féreg olyankor megkapaszkodik a fejével. Csúnya állat az. Van neki a fején szarva, mint a szarvasbogárnak, ollója, mint a skorpiónak, szipolya, mint a zanzárónak, szúr, harap és karmol.
– Te ismered ezt a szörnyeteget?
– Óh, nagyon jól. Ott lakik ez a morotvában. Gyakran találkoztam vele, mikor a tőzeget vágom, ott surrog a levegőben, tekeregve, mint egy szőrös kígyó.
– S tégedet nem bánt?
– A fehérbőrűt nem lepi meg. Tudja, hogy az, ha elalszik is, a féreg csípésére rögtön fölébred, s idején megöli, de a negrito mélyen alszik, vastag a bőre, s mire fölébred, akkorra már a fúria a bőre alá fúrta magát, s nem tudja magát többé megszabadítani tőle. Aztán egyéb oltalmam is van ellene. A tőzegvágáshoz rendesen viszek ki magammal egy jó nagy darab sajtot. Mikor falatozáshoz akarok kezdeni, gyakran találok ilyen férget a sajtba mélyen belefurakodva. A férget megölöm, a sajtot eldobom.
A Capitano diadalmasan kiálta fel: „heuréka!”
– Megtaláltuk a módját. Nem akartam hinni Bomarénak, aki azt meséli a furia infernalis-ról, hogy azt sajttal lehet a veszedelmes tályogból kiszabadítani. A fúria ínyenc, ez még jobban ízlik neki, mint az embervér. Ezt megkísértjük.*
Larousse VIII. kötet 884. lapon: „Fúria” Bomare szerint. Linné szerint „Helminth”.
A Ruffo hozott érett túrót, abból tapaszt gomolygatott, s azt ráragasztotta a daganatra. Lestük az eredményét. Meglepő volt az. Néhány perc múlva az orsóra felfeszített fonálféreg húrja kezdett lelankadni; lassankint elernyedt, azt fel lehetett csavarni a korongra, anélkül, hogy a szenvedő leány felsikoltott volna.
– A fúria húzódik vissza magától – suttogá a kapitány.
Mindnyájan suttogva beszéltünk, hogy a pokolbeliek meg ne hallják.
Egyéb jelensége is volt a gyógymódszer sikeres voltának. A Cava nem jajgatott többé, nem rugdalózott, arcáról elmúlt a lázas veresség. A pokolbeli fúria nem marta belül többé.
A leány egyszer csak elaludt. Napokon, éjeken át nem hunyta le a szemeit az őrjítő fájdalomtól: most csendesen elszenderült.
– Kedves Capitanóm, belőled valóságos apostol válik – mondám én. – Te nemcsak keresztelsz, térítsz, hanem ördögöt is űzesz már.
– Most csak fel kell osztanunk a gyógykezelés munkáját. Ez soká eltarthat. Egyikünknek állandóan itt kell a szenvedő mellett maradni, hogy a felkötött karját a kezében tartsa. Mert ha az álmában vagy fájdalmában a karjával egy feszítő mozdulatot talál csinálni az orsóra felcsavart fonálteste a fúriának kettészakad, a feje bennmarad a sebben, s akkor abból oly kínzó daganat támad, mely megöli az embert. Egyikünknek itt kell mellette őrködni. Kétóránkint felváltjuk egymást. A forgantyún csak akkor szabad egyet csavarni, ha a fonál lelankad, s csak addig, amíg meg nem feszül.
Engem felküldött a Capitano a hajóhoz, hogy tudassam a hölgyekkel a Cava nagy baját.
Azok természetesen rögtön abbanhagytak minden asszonyi munkát, amint a veszélyes bajt elmondtam előttük, és siettek velem vissza a karámhoz. A Donna hozott magával valami gyógyító olajat is, amit mérges féregmarások ellen szokott használni. Minden meg lett bocsátva a Cavának. A szenvedés nagy engesztelő.
Csak a Padrone fenekedett még rá.
– Mondtam az istentelennek, hogy ne komázzon az ördöggel! Most már megfogta! Ha felvette volna a keresztelői inget, nem fúrta volna a bőre alá magát a pokolbeli fúria. Ha ellentmondott volna az ördögnek, nem választotta volna magának.
Hanem azért mégis megígérte, hogy le fog hozzá látogatni; csak a pipáját szívja ki, mert a féregmarás ellen semmi sem olyan hathatós szer, mint a nikotin, ami a pipa aljában marad.
A Juan sietett Ghekkó-gyíkot keresni; mert ennek az epéje használ még a kígyóharapás ellen is.
Mindenki összesereglett a Cava kunyhójában. A Donna, a Manola, a két leány körülvette a szenvedő fekhelyét. A női jószív megnyilatkozott. Mindenki iparkodott segíteni.
A szenvedő leány mély álomba volt merülve. Felkötött karját a Ruffo tartá a kezében. Az orsó folytonos működésben volt. Az egyre lazuló fonálféreg testét a koronggal csavargatni kellett. Egy elsietett fordítás halált okozhat.
De a tartós alvás azt bizonyítá, hogy a pokolbeli fúria önkéntes visszavonulása a fúrt sebből előrehalad. Ruffo jól eltalálta a gyógymódot. A sajttapasz kicsalta a szörnyeteget.
Egyszer csak a Cava egész testében nagyot rázkódott. A pokolfúria feje előbukkant a daganat sebszájából. Kicsúszott magától, tekergetés nélkül.
Fertelmes alak volt. Éppen olyan, amilyennek a vereshajú elmondta. Valamennyi ártó féreg fegyvere egyesítve volt a fekete fejében; hozzá két ragyogó, fekete szem. Az ördög tökéletes eszményképe.
A Cava meg volt szabadítva. S ezt bizony a Ruffónak köszönheté. Ő találta ki a pokolféregnek a kicsalását az érett sajttal. Teljesen sikerült.
A megszabadulás után az indusleány hagymázos vonaglásokba esett: érthetetlen szavakat kiabált, s felszabadult karjaival hadonászott a levegőben. Hidegvizes borítékkal kellett lecsillapítani.
A Donna gyógyerejű olajat csepegtetett a nyílt sebbe, amitől annak a méregtüze csodamódon elenyészett. A Cava újból mély álomba merült. Mária plantagoleveleket tapasztott a daganatjára, a Manola hólyaghúzó mustárt kent a körületére. A női szív nem tagadja meg magát. Az álomba merült beteget betakargatták szépen meleg szőnyegekkel.
A férfiakat mind kiküldték a kunyhóból. Itt most csak női ápolásra van szükség.
Óh, mi mennyei áldás az asszonyi részvét a nagy fájdalomban!
Mikor a világot megteremtették (mert én a szamojédek hitét fogadom el: ketten teremtették, az Isten és az ördög), az ördög teremtette a poklot, az Isten az asszonyi szívet. Ki mondhatja el magáról, hogy nem ismeri mind a kettőt? Az ördög gondolta ki a gyűlöletet, a bosszúállást, kínszenvedést; az Isten a szeretetet, az engesztelést, a meggyógyulást. Az ördögnek is van fia: az a halál! Az Isten fia a feltámadás. Az ördög lelke az elkárhozás. Az Isten szent lelke az idvezülés.
Ezek a nők elfelejtették azt, hogy ez a szenvedő leány őket szidalmazta, kigúnyolta, legszentebb áhítatukban megzavarta; csak azt látták, hogy szenved és hogy leány. Nem gondoltak arra, hogy ez egy pogány, istentagadó, ördögkoronázó; csak arra, hogy fájdalmai megszánásra méltók.
Hosszú ideig ott őrködtek fölötte, amíg az mély álomba volt merülve. A Manola teát főzött, s azt szürcsöltette a szájába. Végre fölébredt.
Felnyitotta a szemeit. Elbámult, körülnézett.
– Hol vagyok? – kérdezé. – Az égben voltam. Eresszetek vissza. Az Istenhez akarok!
Mi is meghallottuk a szavát, kik a kunyhó előtt álltunk.
A Capitano belépett az ajtón, én a nyomában, utánam a Ruffo.
– Ott van! Ott van! – lihegé a Cava. – Az ott, a hosszú szürke szakállal! Ő az atya, aki megszabadít. Aki megtisztít, az meggyógyít. Az ott a fia. (A Ruffóra mutatott.) Szegeket vernek a sebébe, s azok nekem fájnak, nem őneki. El akarják vinni a pokolba, de én nem engedem: magam megyek helyette a pokolba. Jaj, de fáj mindenem! Jaj, de rossz a halál! Az Isten fia nem enged meghalni. Kihoz a pokolból. Énekelnek az angyalok. Nem fáj semmi. Újra élek. Látom a boldogságos szűz Máriát. Eresszetek hozzá, hadd öleljem meg!
S a legmagasabb extázisban terjeszté ki a karjait a Donna felé, ki áldva nyújtá fejére a kezét. Azt megragadta, összecsókolta.
Azután a két leányhoz fordult.
– Angyalok, énekeljetek, olyan szépen, mint az elébb odafenn az égben.
Jó szívük volt. Mit tehettek? Rázendíték csengő hangon a „Stabat Mater Dolorosa” zsolozsmáját.
– Adjátok rám az ingemet – rebegé a beteg leány.
A Manola sietett azt rá feladni. Egészen más alak lett, még az arca is más.
– Egyebet is adjatok rám. A keresztvizet, amitől jó leszek; ami lemossa rólam a Cava nevet. Adjatok egy jó nevet, amiről rám szóljanak, ha megint odakerülök, ahol az a fényes asszony ragyog, aki a kígyónak a fejére tapos.
(Láthatta azt a szentképet a Donna szobájában.)
A Capitano azt mondta a Ruffónak: „Hozd le a medencét és a keresztelőkelyhet a hajóból!”
– Már lehoztam! – mondá a Ruffo.
(Előre sejtette ez a fiú, hogy így fog ez következni.) Készen volt a tiszta víz is a szertartáshoz. Mindent előre elkészített a Ruffo.
A Cava fölkelt a fekhelyéről. Két kezével széthárította a fején csigákba göndörült haját, odatérdepelt a Donna lábaihoz. Átölelte a térdeit.
– Nézd! – mondá neki a Ruffo, eléje mutatva a daganatból kihúzott fúria-férget. – Itt van a pokolféreg, aki úgy megkínzott. Itt van, nem bánthat többet. A Donna fogja eltaposni.
A Cava könyörgésre kulcsolta össze a kezeit, úgy rimánkodott a Donnához.
– Óh, te szent asszony! Ne taposd el a kígyót! Hisz ő vezetett fel engem a mennyországba, ő vette el az én rosszaságomat. Hagyd élve. Én áldom az ő marását.
Én meg voltam rendülve. Mi hát a keresztény vallás, ha nem ez az?
– Jól mondja a leány – szólt a Capitano. – Ezt a csodaférget eltesszük emlékül. Bezárjuk egy sajtos-bödönbe, ahol tovább tengődhetik.
A Donna ráöntötte a keresztelővizet a térdeplő indusleány fejére.
– Ellene mondasz-e az ördög incselkedéseinek?
– Bizony ellene mondok.
– Keresztellek én tégedet Azmának, az Atyának, Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében.
Mikor a térdeiről felállt, már akkor Azma volt.
A Ruffo segített neki fölemelkedni.
Az Azma átölelte a fejét a sebesült karjával, és megcsókolta az orcáját. Kinek tartotta őt most?
A nők sorba csókolták a megtérített hívet. Óh, mily nagy volt az örömük fölötte.
Az új Azma nem volt visszatartható, hogy folyvást ne csókolja a Ruffo kezeit. Hiszen igaza volt. Ő szabadította meg a halálra kínzó szörnyetegétől azzal a sajtból gyúrt tapasszal.
De miért nézte egyre a Ruffo tenyerét? A keresztülvert szegeknek a sebhelyeit kereste talán rajtuk?
Akiket most élő alakban maga előtt látott, azok talán az álomlátásban megimádott alakok voltak? Az a rengő, ősz szakállú férfi az Atya, az a sima képű ifjú a Fiú, az a szelíd arcú nő a Boldogságos Anya.
Ha ez ezerkilencszáz év előtt így történik a palesztinai pusztában!
A leány, aki nem halt meg, csak alszik.
Az ördög, ki elhagyja a kínzott emberi testet.
Az istentagadó, aki megtér az üdvösség hitéhez.
Akkor ez mind csodaszámba volna följegyezve a szent könyvekbe.
Így pedig csak egy tengerésztiszt realisztikus följegyzéseiben szolgálhat regényfejezet tárgyául egy profánus írónak, aki ezt a csodát elhihetővé igyekszik lerajzolni.
Íme, itt van a bűnbánó Magdolna!
…Pedig még nem volt bűne, amit megbánjon.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi