Nekem nincs se hazám, se nemzetem

Full text search

Nekem nincs se hazám, se nemzetem
Nehéz mondás! – És lehetetlen.
Lehetünk hajótöröttek, foglyai a földnek, elítéltjei a sorsnak, mely száműzött egy hozzájárulhatlan szigetre, még jobban ideláncolva a családi boldogságtól, a paradicsomi bőségtől; de azt el nem feledhetjük soha, akiről a költő azt énekli: „messze képét bujdosó magzatja még Kalypso keblén is siratja”.
Kik ezek az emberek itten? Akiknek se hazájuk, se nemzetük?
Majd megtudom én azt…
Az esős évszak mindnyájunkat a hajóra szorított össze. Mi ketten a Capitanóval sakkoztunk, a hölgyek szőttek, fontak. Mária valami meglepetésen dolgozott, ami engem érdekelhetett, mert rögtön kifutott a mellékszobába a teremből, amint én beléptem, s ott beszélgetett a Bebével, míg én játék végeztével hozzá nem kezdtem a historizáláshoz; akkor kijött munka nélkül, s közel ült hozzám, hogy egy szavamat is el ne szalassza. A Donna is abbahagyta akkor a takácsmunkát, ami zajjal jár.
Én itt mostan eleven krónika voltam.
– Ti már tizenhárom év óta nem tudtok semmit az elhagyott világról! – mondtam én a Capitanóhoz fordulva.
– Bizony ide hírlap nem jár.
– Te eszerint odáig ismered az országok történetét, ahol azt a Revue de Larousse 1889-ben befejezte. Pedig azóta is mozog a föld. Beszélhetek róla?
– Nem bánom. De előbb a fiúk hadd menjenek dolgukra.
Mi volt a dolguk? Csavarókeréken húrt sodrottak a teknőc beleiből. Ez jobb lesz a tegez felajzására az eddig használt pálmaháncs-idegnél. Aztán meg nyílvesszőket faragtak bambusznádból, amiknek a csidjét élesre köszörült kagylóhéjak képezték (vas hiányában).
A Capitano egész szakismerettel támogatta őket, hogy a tegez íját, mely a legkeményebb teakfából készül, hogyan tegyék hajlékonnyá a gejzír gőzére tartva; később újra megkeményszik. Arra is beoktatta őket, hogy a nyílvesszők hegyét képező csigaszilánkokat hogyan erősítsék meg a kenyérfa gyantájával, mely most lágy az esőtől, könnyű lesz a nyílvessző hasadékába kenni; de a tűznél megkeményszik, mint a borostyánkő.
Pedig mibe került volna neki két puskát előhozni a fegyvertárából, hozzá való töltényekkel, s ezzel ajándékozni meg őket. Öt perc alatt megtanultak volna vele bánni.
Hagyta őket tegzet, nyilat készíteni.
Mikor elhagyták a termet, akkor felszabadított a szólásra:
– Most már beszélhetsz.
Min kezdjem?
A Capitano könyvtárában vegyesen voltak francia, angol, olasz, spanyol könyvek, tehát ő ezeket mind értette, akármelyiknek a nemzetéhez tartozhatott. Választanom kellett.
– Beszéljek Spanyolországról?
– Nem bánom.
Erre a szóra a Padrone, ki csendesen szortyogtatta az üres pipáját, fölállt a szögletből, s nekivetette a hátát az ajtónak. Be ne jöjjön senki.
Itt mindenki spanyolul beszélt.
– Itt a legelső példa – mondám én –, ami világossá teszi az én állításomat, hogy minden nemzet önfenntartási kötelessége a fegyverkezését úgy tökéletesíteni, ahogy azt az újabb hadászati találmányok ráparancsolják.
A Donna félbeszakított. Egy kis asztalkát tolt elém, s arra három poharat tett le, amiket teletöltött idei pezsgőmusttal.
Én magamban gondoltam, hogy bizony pedig itt nem kerül ma áldomásivásra. A téma nem arra biztat.
Folytattam.
– Már tizenhárom év előtt is forrongott Kuba szigete, fellázadva az anyaország ellen. Katonát küldött Spanyolország a lázadók ellen sokat, de azoknak nagy része, vezéreivel, tisztjeivel együtt, nem volt hadiszolgálatra betanítva. A lázadó négerek, mulattok minden csatatéren megverték a kasztíliai bajnokokat. Külön-külön mind hős volt a spanyol, de együtt nem csataképes hadsereg. Hadihajóik mind régi rendszer alkotásai, nem bírtak megmérkőzni a felkelőknek segélyére siető észak-amerikai hajókkal. S a hadjárat vége az lett, hogy az egykor oly hatalmas Spanyolország elveszté tengerentúli birtokainak drágagyöngyét, Kubát; elvette tőle Észak-Amerika.
Néztem a hatást az arcokon. A Capitano nagy füstkarikát fújt a levegőbe, s hidegvérrel mondá:
– Hát ebből nem lesz egyéb baj, mint hogy ezentúl a spanyol torreádor nem fog havannát színi, hanem a hazai kapadohány fogja ezentúl a nyelvét csípni, szemrehányásul, amért ahelyett, hogy otthon bikákat öldösött, nem sietett Kubába négereket ölni.
– Elveszett egy darab a hazából.
– Azt nem fegyverrel, de bölcs kormányzással menthette volna meg a spanyol nemzet. Jaj annak az országnak, amit csak a fegyvererő bír összetartani.
A hátam mögött felmordult egy reszelős, mély hang, a Padronéé:
– Éljen a felszabadult Kuba!
A merész felköszöntő tettel is kísérte áldomását, odalépett a boros-asztalkához, s kiitta mind a három poharat nagy sietséggel.
…Nem! Ezek nem spanyolok.
Másnap új világeseményt mondtam el a rejtélyes család előtt, az olasz hadsereg nagy katasztrófáját Abesszíniában.
– Egy nagyszámú, jól szervezett olasz hadsereg, ellátva ágyúkkal, golyószórókkal, gyorstüzelő puskákkal, lovassággal, tisztekkel, betör Abesszíniába, Menelik király országába, s ott egy fegyelmezetlen sokaság által körülkerítve, kénytelen magát megadni, lerakja a fegyvert a meztelen négerek előtt, anélkül, hogy ütközetet kísérlett volna meg, s az olasz király kénytelen hadisarcot fizetni a szerecsen királynak, hogy fogoly hadseregét tábornokaival együtt kiváltsa.
Azt vártam, hogy a hírmondásra a férfiak fel fognak ugrani helyeikről, s ökleiket fogják emelgetni.
Meg sem mozdultak. Igyekeztem őket tűzbe hozni.
– Hallatlan ez a hadjáratok történetében. Hisz egyetlen magyar huszárezred megtette azt a bravúrt, hogy a döntő ütközet elveszte után a minden oldalról körülfogott fővezérét keresztülvágta az egész ellenséges hadseregen. Fele elhullott, de a hadvezér meg lett szabadítva.
– Hát ez azt bizonyítja, hogy az olasz gyakorlatibb eszű, mint a magyar, mert az csak a puskáját hullatta el, s leszállt a lóról szépszerével.
– Nem azt bizonyítja. Hisz az olasz szabadságharc alatt bámulatos példáit adta az olasz fiatalság harci vitézségének; hanem azt, hogy nem tanították se a közkatonát, se a tiszteit a tábori szolgálatra, az új találmányú fegyverek kezelésére, a kémszemlészetre, portyázásra, az előőrsi és hátvédi rendelkezésre, az éjszakai előnyomulásra, az állásvédésre, a színlelt és a komoly rohamokra, szétszórt sorban és tömegben.
– Egy szóval, nem tanították az emberölés tudományára. No hát, nem vesztett vele a hazájuk semmit. Vitéz fiai hazajöttek épkézláb. A vezérük híres nevet szerzett magának. S Abesszínia maradt a négereké. Vereségük a Nemezis ujjmutatása volt. Adott nekik az istenség egy országot, melynek földje paradicsom, népe egységes nyelvű nemzet, munkás, szellemes. Országvezéreiknek elég dicső feladatot szabott a végzet: boldoggá tenni, mívelni, nemesíteni a saját népüket; minek mentek Afrikába ismeretlen világot meghódítani? Isten kegyelme volt, hogy kísérletük ily röviden véget ért. Hát ha őnekik nem fáj érte a fejük, a mienk minek fájjon.
A Padrone is dörmögött hozzá valamit, de abban olyan kifejezések voltak, amik nem megörökíthetők.
…Nem! Ezek nem olaszok!…
*
Hát talán angolok?
A következő napon újabb kísérletet próbáltam meg a titok felderítésére.
A sakkjátszmák befejezése után azt kérdezém a Capitanótól:
– Tizenhárom év előtt, hogy a szigetre vetődtél, hallottad már hírét a dél-afrikai parasztköztársaságoknak?
– Igen. Hollandi baromtenyésztők alapították, Transzvál és Oranje köztársaság volt a nevük. A kafferekkel voltak sűrű csatáik, amelyekben a boerok maradtak győztesek.
– Már akkor is hírhedettek voltak a területeiken felfedezett aranybányák és gyémánttelepek, melyek egész sereg minden nemzetbeli jövevényt csaltak a két tartományba. Ezeket uitländereknek hítták.
– Akiknek a boerok nem adtak polgárjogot.
Én aztán elmondtam előttük az angol-boer háború történetét, keletkezésétől fogva, egész addig, ameddig én ismertem (még akkor a békekötést nem tudtam), annak a bebizonyítására, hogy egy maroknyi parasztnemzet, akinek minden fia ért a lóhoz és puskához, dacolhat egy nagyhatalommal, melynek nincs állandó, begyakorlott hadserege.
A Capitano unatkozva hallgatta ezeket a hírmondásokat, s végül azt kérdezte a Padronétól: „vajon oszlanak-e már a felhők?”
…Ezek nem angolok…
Azután megkíséreltem még a kínai eseményekről beszélni. A boxerekről s azoknak a leverésére kiküldött európai seregekről; a német császár nagy mondásáról katonáihoz: „Ne kegyelmezzetek senkinek!”
Ez meg éppen teljes részvétlenséggel találkozott a hallgatóság részéről. A Donna a szövőszékre ült, a Capitano az esztergályozó műhelyén gyakorolta hatalmát, a Padrone pedig dohányt vágott.
Én is abbahagytam a kapacitálást.
A fiúk nem kapnak puskát.
„Ne ölj!”
A következő napon (még mindig tartott az eső) ismét a sakkozó-asztalnál találkoztunk a Capitanóval.
Az utolsó partit azzal nyertem meg, hogy egy pionnal elütöttem a királynéját.
– Hogy én ezt nem vettem észre!
Bosszús volt, nem akart új partit kezdeni.
– Inkább beszéljünk a szokott tárgyunkról, a fegyverről, az emberölésről.
Volt rá tárgyam az elmúlt tizenkét év történetéből.
– Te ismered Svájcot? – kérdezém a Capitanótól.
– Nagyon jól. Az az ország az eszményképem.
– Méltán. Ebben az országban lett törvénnyé emelve a „ne ölj!”. Eltörültetett a halálbüntetés. Juszticia kezéből kivették a pallost. Még az államnak sem szabad embert ölnie.
– Az éltet Isten adta, Isten veheti el.
– Hadsereget sem tart Helvécia. Akik regényes hegyei közt születnek, azok a fiúk nem lesznek katonákká; nem tanulják a puskával bánást, nem esnek le a lóról.
– És mégis megőrzik a hazájukat.
– Három nemzet nyelvén beszélnek, s nem vesznek rajta össze.
– Dobszó, trombitaszó nem zavarja nyugalmukat.
– Se véderő-vita. Hanem a paradicsomi állapotnak egy nagy árnyoldala van.
– Mi lehet az?
– Hogy éppen ott üti fel a fészkét az anarchia. Az az egész társadalmat aláaknázó szövetség, mely nem tiltja, de parancsolja az emberölést, mindenféle fegyverrel, bombával.
– Nem olyan félelmes az, mint amilyennek híresztelik.
– Csak egy esetet mondok el, mely ezelőtt öt esztendővel történt Genfben. Volt a magyar nemzetnek egy élő szentje: egy mártírnő. Erzsébet királyné; kinek szívét annyi sorscsapás érte, s ki azokat mind hős lélekkel viselte.
– Volt? – kérdé megdöbbenve a Capitano.
A Donna is leszállt a szövőszékről, s odajött; a férje vállára támaszkodott.
– Fájdalom, „volt”. Amerre járt, mindenütt tisztelték, szerették, sajnálták, imádták. Ezt a köztünk járó szentet a Svájcban sem kísérte testőr, fegyveres rendőr nem vigyázott jártára-keltére: egyetlen udvarhölgye volt a kísérője. Így történhetett meg, hogy mikor Genfben a gőzhajóhoz ment, egy őrjöngő anarchista megrohanta, s azt a nemes szívet átverte tőrével.
A Capitano felordított, mint egy halálra sebzett vad. S két kezét arcára csapta: sírt.
A Donna reáborult, fejét eltakarva karjával.
…Én elsiettem a szobából: ennek a kriptának a rejtélyébe továbbhatolni nem szabad.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi