II. Pesti polgárság
II. Pesti polgárság
A pesti polgárság, mint a kerek világon minden polgárság, szereti a békét.
Mert az ipar csak a béke alatt virágzik. S aki mindennapi keze munkája után él, megunja a nyolchéti munkafeltartóztatást; a jövendő reménye nem kenyér, mivel családját tarthassa.
Ezért a pesti polgárság unja a zavart.
S azt hiszi, hogy ennek a pesti fiatalság az oka.
Ha ezt kivernék a városból, minden rendben lenne.
Nem sejti, hogy az egész világ forr, s minket csak a habok ragadnak, miket e nagy tenger zajgása vet.
S e tengert kanállal kimerni nem lehet.
Jobb volna, ha ahelyett, hogy száz oldalról bontjuk a hajót, mely édes mindnyájunkat visz magával, iparkodnánk azt összetartani, mert ha elmerül az vagy szirthez ütődik, együtt szenvedjük a hajótörést.
A polgárság vétke az, hogy a nemességet szereti előjogaitól megfosztva látni, de saját előjogait a néppel megosztani nem.
Örül az arisztokrácia megbukásán s azt hiszi, hogy ez örökségben rá marad.
Nem, uraim, az arisztokrácia nem azért rakta le koronáit, hogy azok mentül többeké, hanem azért, hogy senkié se legyenek.
Azért e megszólító szó helyett: „polgártárs”, más nevet kell kitalálnunk, mert attól tartok, hogy ide s tova cím lesz belőle.
