Ψ
Ψ
Ez megint egy új fejezetnek a címe; egy görög betű, úgy mondják ki, hogy „pszi”.
Sajnálom, de nem tehetek róla; – minden nyelvet az alfabeten kell kezdeni. – Majd lesz itt még orosz „asbuki” is.
Első a helyes kiejtés.
Hárman ültünk a hosszú asztalnál, akik ezt tanultuk. Én, – a fickó, – a báró, meg az Amarillisz.
Le is szokás az alakokat írni, ugye, akik a regényben okvetetlenkednek?
Hát engem ismersz; valamivel csinosabb voltam, mint most, akkor még olyan sűrű szőke hajam volt, hogy beletört a fésű foga; ezúttal még lelógott a homlokomra, később aztán kefemódra lenyíratott; de ez majd utóbb jön; bajusz, szakáll még csak akkor ütközött; karcsú legény voltam, de jól megtermett; én voltam az első táv- és magasugró a tornában. Büszke voltam a szép fogaimra, a profilomban volt valami napóleonian, ellenben a két pofám olyan kidudorult, hogy sokszor azt kérdezték tőlem: min nevetek? Most is olyan; az volta gúnynevem, hogy „lomkiri” (L’homme qui rit).
Az egyik szobatársam volt a „fickó”, a tanár fia. Volt ugyan keresztneve is: Agezilausz, de ezt nem használták, legföljebb a végét, megtoldva egy „pub”-bal, – az apja maga is csak fickónak titulálta. Ezt ki nem állhattuk, mert ő volt a legjobb tanuló a klasszisban. Már akkor stréber volt.
Valamennyiünk között ő volt a legvéznább termetű, nyápic legény; azért mégis ő készült tiszti pályára lépni. Azt mondta: ezredes lesz.
A másik szobatársam volt a báró. A báró Nikkel. No, ennek nem kellett gúnynév; elég volt annak a maga neve. Báró is, meg Nikkel is. Az apja württembergi volt, mint dragonyos tiszt került hazánkba; beleházasodott egy fölvidéki tótkirály famíliájába, s lett a fiából a legpogányabb magyar soviniszta, aki csak valaha ablakokat beverni segített. Attila nevet kapott a keresztségben. Széles vállú legény volt; karja hosszú, tenyerei éktelen nagyok. Erős inai voltak, különben szikár termete; arcbőre odafeszült a koponyájához, hatalmas orral volt megáldva, s annyi bajusza volt már, hogy hegyesre kipödörhette, s követelte, hogy azt meglássák. Ez is jól tanult; a matézisben különösen előtte járt a professzornak. – Szünetszüntelen verekedtünk; ökölre, botra, birokra, a vívóoskolában karddal csupasz testre; és amellett a legjobb pajtások voltunk; egy életünk, egy halálunk, egy erszényünk – és még az is megesett rajtunk, hogy egy szeretőnk. Az egész életfonatom úgy össze-vissza van szőve, gubancolva a jó Nikkel Attiláéval, hogy le nem tudom a kettőt egymás nélkül gombolyítani; s végül is tartok tőle, hogy csomóra fog fúlni.
A negyedik volt az asztalunknál a bennünket oktató vezérszellem: Amarillisz kisasszony…
…Megálljunk elébb egy szóra. Nem így hítták az én első ideálomat. A szent keresztségben igazi kalendáriumi mártírnő nevét viselte.
Azonban hát noblesz oblizs. Hölgyek irányában tartozik az ember diszkrétus lenni.
Én a hölgyek neveit, akik ezt az én regényemet szövik-fonják, jónak látom virágnevekkel helyettesíteni.
Így lesz a görög leányból „Amarillisz”. A szép rácnőt hívni fogom „Iringó”-nak. Az eleven ördög lesz a „Fritillária”.
A művésznőt hívom „Passiflorának”. A sémi hölgy neve lesz „Mirrha”.
A bölcs szüzek mintaképe lesz „Estike”. (Diákul Hesperis matronalis.)
S végül a törvényes összeköttetésem vezéralakjának érdeme szerint jut a „Pálma”.
Ekként előrebocsátottam a színlapot. Mármost lássunk a maszkírozáshoz.
Amarillisz kisasszony tökéletes görög szépség volt; valódi Minerva, külsőleg és szellemben is.
Arcban ugyanaz a kép, amit a rajztanárunk másoltatott velünk krejonnal, csak a sisak hiányzott a fejéről, a négy ágaskodó paripával.
S hogy tudta szavalni az Iliászt!
No, ha én lettem volna Párisnak a bőrében, mikor a három istennő közül választani kellett, én már csak Panasznak adtam volna az aranyalmát. S milyen bolond fordulat lett volna ebből! Ha megszöktetem az Olympról az alma matert! Most nem volnának diákok a világon!
Amarillisz kisasszony is úgy ugrott ki készen fegyverzetestül az életbe, miként hajdan Minerva Jupiter fejéből.
De ez nem az apja fejéből ugrott ki. Az anyja volt görög nő. – Igazi, Macedóniából hozott görög nő, kinek szülői, mint kereskedő-család honosultak meg a városban. Esdrás urat a görög nyelv ismerete segíté a boldog házassághoz. Amarillisz az anyatejjel együtt szívta be a görög tudományt, maga az anyja játszva tanította meg rá. A fickó már nem részesülhetett ebben a könnyű metódusban, mert az anyja korán elhalt. Amarillisz valami öt évvel lehetett idősebb az öccsénél: lehetett húsz éves, a fickó tizenöt, én és a báró (engedelmet kérek: az „ember” az „én”-nél kezdődik, és nem a „báró”-nál) voltunk tizennyolcasok.
Ezekre a statisztikai adatokra szükség van egy olyan históriánál, amelyet nem a költői fantázia nemzett, de melyet az objektív kontempláció költött ki a pszichológia és fiziológia, valamint a pozitív helyzetek stúdiumának kemencéjében.
Mert ha például az a helyzet áll elő „most” (a század X-ik évtizedében), hogy két 18 esztendős diák beleszeret egy 20 esztendős leányba, előre tudja az olvasó a végét: – vetélytársak fekete golyót húznak – amerikai párbaj – megmaradt pár boldogságát szülők ellenzik – mennek vendégfogadóba, este vacsorálnak reggel két agyonlőtt gyerek egymás mellett. – Ez már a rendes befejezés manapság; akár ne is olvassa az ember végig. Hanem ez még a hatvanas években nem volt általános társadalmi sablon. Mi, ifjak, még akkor szerettük az életet, s arra meg éppen nem voltunk képesek, hogy egy szeretett leánynak a szép fejét golyóval szétzúzzuk; ha a mienk nem lehet, a másé se legyen. Ez csak a mostani kényes, nyaffadt, nyámnyila nemzedéknek a kibúvója.
Tehát az én időmben a gyerekek közti szerelemnek, kivált ahol a leány idősebb a fiúnál, kellett valami praktikus megoldást keresni.
Ez volt mindenekelőtt a görög nyelv.
Talán emlékezel is arra az adomára, amit ez időben szájról szájra adtak az akkori osztrák kultuszminiszterről? Őexcellenciája, akinek a görög kedvenc eszméje volt, egyszer egy díszlakománál kihúzta a kronométerét a zsebéből, s így szólt: „most az én órámon félnégyre, és én bizton mondhatom, hogy ebben a percben a Gesammt-monarchia összes iskoláiban kétszázhatvanhétezer diák mondja ezeket a szavakat: TETYΦOΣ, TETYΦIA, TETYΦON.”
Mi is azok közé a Gesammtstudentek közé tartoztunk, akiknek összesített himnusza ekként szállt az égbe.
Amarillisz ajkairól tanultuk a helyes kiejtést. Készakarva nehezen, hogy többször szájunkba rágja azokat a kimondhatatlan görög betűket.
„Khi! khi! khi!”
„Nem jól van.”
„Rhhhi! Rhhhi!”
Ez csúf betű.
Olyan, mint mikor a macska fúj mérgesen a kutyára.
Sokkal kedvesebb hangzású a „Kszí”.
Mint mikor a kutyát uszítják „ksz – ksz!”.
De legkedvesebb (nőajkról eltanulva) a „Pszi”.
Én ezt mindig úgy mondtam, hogy „Puszi”.
Kellett, hogy megkorrigáljon.
Én persze azon törekedtem, hogy ő tanulja meg tőlem „Ψ”-t úgy ejteni, hogy „puszi”.
Egyszer aztán formális kiejtési vita támadt közöttünk.
De ennek megint új fejezetet kell szentelnem.
X? VAGY ξ? GÖRÖG X.
V. AZ ELSŐ CSÓK
VI. ALFA ÉS OMEGA
VII. A GÓLYÁS LÉGGÖMB = PELÁRGOTHÜLÁKÓSZ
VIII. ÉLETRE-HALÁLRA
IX. A KATASZTRÓFA
