Előszó
Előszó
Először azt a címet akartam adni ennek az izének (mely, fájdalom! rám nézve nem regény), hogy „egy becsületes ember gonosztettei”. Mert hát én az vagyok: becsületes ember; egyéb címem sincs: se „tisztelt hazafi”, se „szeretett polgártárs”, se „elismert szakférfiú”.
Csak becsületes ember: minden pontban; még a pontok pontjában is.
Mustrája vagyok a férjeknek, annyira, hogy azt beszélik rólam, hogy ha meghalok, porrá égetnek, s mint Artemízia királyné tett Mauzolusz királlyal, italba keverik hamvaimat, s úgy adogatnak be, de nem a nőknek, hanem a férjeknek, mint óvó-szérumot a hűtlenség baktériumai ellen.
És ez nem is lett volna rossz regénycím: egy becsületes embernek a gonosztettei. Hanem hát ez mégis nagyon hasonlít a sviháksághoz, egy neme a hetvenkedésnek: virtuskodás olyannal, ami nincs. Sohasem szerettem a dicsekedést. Mit dicsekedjem a bűnömmel? Elég, ha a feleségem így szólít, hogy te „bűnöm!”
Inkább választottam ezt a címet „…De kár megvénülni!” Ezzel aztán be van ismerve, hogy vén vagyok.
Biz az vagyok. Az ötvenediket járom.
De hogyha összeszedem magamat, ha a szerpántot jól megszorítom a derekamon, a szakállamat odáig, ameddig bicolor lett, kiborotválom, senki sem mond többnek negyvennyolcnál. Ebben is megmaradok állhatatosan negyvennyolcasnak.
Csak annak a melanogénnek ne volna olyan penetráns szekfűszeg bűze, mely három lépésről elárulja, hogy az ember a haját védelmezi!
Hát én bizony nem tagadhatom, hogy a porosz háborúban már hadnagy voltam: vitézségi érmet is hoztam haza magammal. Annak is urát tudom adni, hogy hogyan szereztem.
Mikor Benedek kiadta azt a korszakalkotó ordre de bataille-t, mely szerint a katonáknak megtiltatik a pipát a patrontáskába dugni, én voltam e rendelet végrehajtásánál a legserényebb. Én magam a századomnál negyvennyolc makrapipát koboztam el a bakáim tölténytartóiból: be is szolgáltattam a Generálintendatúrának.
Ezért kaptam a medáliát.
Szereztem ugyan Szadovánál egy kardvágást is a fejemre; ha egy tüzérhadnagy kollégám fel nem szed a földről, az ágyújára felültetve: Nikkelnek hítták a derék embert, hát ott taposnak össze.
Holmi svihák ember azzal dicsekednék, hogy ezért kapta a vitézségi érmet; de én jobban ismerem a dolog meritumát: nem azé az érdem, aki a vágást kapta; hanem aki adta. Fődolog a diszciplína. Az én Tapferkeitsmedaillem a 48 pipáért jutott ki.
Igaz, hogy a régimódi magyar hadvezérek más szisztémát követtek, mint Benedek: ezt bizonyítja az a megörökített adat, amely szerint Damjanich a szolnoki ütközetben, mikor az ordinánc huszárja alól egy ágyúgolyó ellőtte a paripát, azt kérdé a talpra ugró legénytől: „no fiam, hát ég-e a pipád?” „Az enyim ég: csak az üvé égjen!” felelt a huszár. Ami azt bizonyítja, hogy a régi magyar harcregula megengedte, hogy a katonák az ellenséges ütegek tüzelése alatt is pipázzanak.
…No, hát régi legény vagyok.
De azért még nem mondtam le a világról!
Maradok a szadovai rangomnál. Főhadnagy. Penziót nem adnak: tehát aktív állapotban vagyok. Még annyira nem jutottam a becsületességben, mint Gyulai Pali, hogy a férjek rám bízzák a szép asszonyaikat gardírozni. Tőlem rettegjenek!
Tehát kezdjük az elején.
Valljuk meg őszintén, hiszen úgyis hiába titkolnám, hogy énnekem a feleségem már a hetedik rubrikában következik.
Előtte már hat sorszám van betöltve.
Pedig igen korán házasodtam: alig voltam huszonöt éves. De hát nagyon gyorsan változott a repertoár.
S igen hamar ment nálam a beleszeretés egy szép arcba.
Az első lángom klasszikus oltáron gyulladt meg: egy fekete hajú, de kék szemű görög leány volt az: A görög nyelv professzorának a leánya, akihez privátára jártam. (Azt kérded, hogy a kettő közül melyikhez? Hát hiszen ha az elébbit értettem volna, azt mondanám, hogy „mihez”.)
Majd azután elmondom én mindegyiknek a tragédiáját sorba, csak elébb hadd mutatom be a színlapot.
A második szerelmem volt egy pompás rác leány: ennek meg szőke haja volt és fekete szeme.
A harmadik lángom egy hővérű asszony volt. Férjes nő, erős temperamentummal. Micsoda szemei! Tűzbe ugrottam volna érte – hűtőzni.
A negyedik volt egy színművésznő. Már ennek az arcát nem próbálom meg leírni; mert az annyiféle volt, ahány szerepet játszott. Azt pedig a színpadon kívül többet játszott, mint a színpadon. Ez volt rám nézve a legveszedelmesebb láng. Képes lettem volna érte elhagyni a juridikus pályámat, s elmenni vele színésznek. Amire ő is biztatott. Én persze primo amorozónak képzeltem magamat, csakhogy ő meg apaszerepkört szánt nekem. Ez volt a legcifrább történet.
Az ötödik ideálom volt egy „Sáron rózsája”. Igazán mélyen szeretett polgártársné! Az is nagyon szeretett engem. De nem érhettünk célt, mert az a bizonyos törvénycikkely még akkor nem volt szentesítve.
A hatodik volt egy szelíd tekintetű, ártatlan gyermek, akinek a komoly arcába, az okos beszédjébe voltam szerelmes. Egy septenvirnek a leánya, akinek az apja is szívesen látott. Amellett még lett volna belőlem valami. Annak volt ambíciója. Gesztenyeszín haja volt, és olyan szemei, mint az őznek.
(Te most lecsapod a tollat az asztalra, s azt mondod: „de hát megbolondultál, te öreg, hogy ilyen leleplezéseket adsz magadról? Hátha a feleséged olvasni fogja? Rád ismer a történetedről álnév alatt is.” Légy te afelől nyugodt. Ez a hat rózsa mind huszonöt év előtt virágzott számomra, és most huszonöt év múlva mind összekerültek egy csoportba a házamnál: mindennapos látogatói a feleségemnek; néha mind a heten együtt ülnek az ozsonnázó asztalnál; hat fertályszázados ideálom, hetedik a feleségem: képzelheted, hogy mi mindent beszélnek azok énrólam! Meg van énnekem számlálva minden hajamszála; de annyi nincs, hogy minden bűnömet fedezné egy hajszál.)
No, ez ellenmondásnak látszik a bevezetésben előadott jellemrajzommal, melyben Mauzolusz királlyal egy ugyanazon taplóbul faragott férjnek vázoltam magamat. Hja, ezt csak a világ hiszi rólam: az egész világ; de azt, hogy titokban milyen gonosztevő vagyok, azt csak azoknak a párkáknak a törvényszéke tudja, akik a szívekben és vesékben és asztalfiókokban olvasnak.
