XLI.
XLI.
Nemcsak a falu égett, hanem a mező is. A fölgyújtott kepéktől meggyulladt a tarló, s a terjedő láng hullámzott előre, mint egy lángoló tengerdagály. Az éjnek fényes kivilágítása volt.
A cigánynak pedig éles esze és éles szemei.
Ki tudta számítani jól, hogy aki egy törött lábbal ezen az égő mezőn keresztül akar menekülni, annak más útja nem lehet, mint a zöld fűvel benőtt vízárok, melyen át a patakot a rétre szokták leereszteni. Itt a magas somkórók és lapulevelek bozótjában aztán könnyű volt észrevenni az ő vércseszemeinek egy nagy kínnal előrebaktató alakot, mely két térdén csúszott előre, s fél kezével kardját tokosul mankónak használta, a másikkal köveket és a sásbozótot hárítgatta el útjából.
A bukdácsoló alak, mikor észrevette, hogy az árokparton valaki fut utána, meglapult a bozótban; elrejtette magát a keserűlapu meg a vadsóska levelei alá.
De a cigány meglátta már. Mikor közel ért hozzá, elővette a hegedűjét, s elkezdte a húrokat pengetni.
– Diurbanu! – Most mondd már, hogy melyik a te nótád! Húzom már. Csak te járjad!
Amint a menekülő megismerte a közeledőt, fölemelte a fejét a bozótból.
– Te cigány! Jer közelebb.
– Tán bolond vagyok. Hogy jól hasba lőj!
– Nincs nálam pisztoly.
– Eb hisz neked.
– Láthatod, hogy a vízben fekszem, ha volna is pisztolyom, átázott volna benne a lőpor, nem sülne el.
– Hát aztán minek menjek én oda tehozzád?
– Szabadíts meg.
– Hát aztán nem köttetsz farkasgúzsba?
– Ha innen megmentesz, úrrá teszlek. Kapsz tőlem ezer forintot.
– Csak olyan sokat ne ígértél volna, elhinném, hogy megadod.
– Kezedbe adom rögtön.
– S aztán, ha ide adtad, nem ütsz fejbe, s nem veszed vissza megint?
– Ne locsogj olyan sokat. Valaki meghallja. Vannak még a faluban?
– Igen. A „senki” meg a „semmi”.
– Merre vonult a tábor?
– Ki erre, ki arra, ki meg erre-amarra?
– Végy a hátadra, s vigy utána.
– Jaj, hallod, nehéz dög vagy te az én gyönge csontocskáimnak. Gyertyánoson innen utol nem éred te azt. Odáig én el nem cepelhetlek, ha a Székelykövet nekem adod is.
– Ne is cepelj odáig. Csak innen vonszolj ki. Tartok tőle, hogy a torockóiak előjönnek a tarlót eloltani, s akkor rám akadnak.
– Nem az, hogy ők akadnak terád; hanem te akadsz őrájuk.
– Vígy ki innen a hátadon.
– De nem vágsz le azzal a bolond nagy karddal, ha közel megyek hozzá? Félek a kardodtól nagyon.
– Ha félsz, hát nesze, fogjad.
A menekvő odahajítá a cigány lábaihoz a kardot; amit az azután, mivelhogy a derekára kötve nagyon hosszú lett volna neki, a kardszíjnál fogva a nyakába kötött; így aztán egészen a termetéhez illett.
Akkor aztán leszállt a lábatörötthöz.
– No, hát hol fogjalak meg? Talán bizony eltörött a lábad?
A földön fekvő nyögött és káromkodott, amíg a cigány fölvette a hátára. Azt mondta, hogy iszonyú kínokat áll ki.
– No, csak arra gondolj, hogy hátha a fogad fájna, az mennyivel nagyobb baj volna? Hát csak kapaszkodj bele a két markoddal a hajamba; ne félj, nem szakad az ki.
A tehetetlen ember végigkáromolta az églakók minden seregét.
– Hát aztán hová lovagoljak veled?
– Vígy a falu végére, a puszta templomba.
– A puszta templomba! – kiáltá föl a cigány nevetve. – Te magad akarod, hogy a puszta templomba vigyelek? – Hanem akkor idekünn káromkodd ki magad, mert a maga házánál nem szereti a gazda, ha szidják. Hát aztán minek vigyelek oda?
– Mert annak nincs teteje, ami beégjen. Ott leteszesz, és aztán elszaladsz Gyertyánosra, s fogadsz egy szekeret, mely értem jöjjön azonnal, és fölvegyen. Te is ezer forintot kapsz tőlem meg a szekeres is. Ahány órával napfölkölte előtt visszatérsz, annyi százast kapsz azonfölül.
(Nem látod te azt a napfeljövetelét! – dörmögé magában a muzsikus, s aztán nekiiramodott a lovaglásnak. Nem volt neki az a teher nehéz. Elvihette volna a hátán egész Gyertyánosig. De az úr maga akarta, hogy a puszta templomba vigye; és az úr parancsol, nem a ló.)
