XXIV.

Full text search

XXIV.
A szomorú évben is voltak, akik mulatni szerettek. Amíg a Tisza partján, a Kárpátok között, az erdélyi havasok völgyeiben folyt a vér, a nagy császárvárosban csakúgy nem maradt el a farsang, mint más esztendőben. S a táncvigalmak legelsője, amit a hírlapi fáma előre elhíresztelt, a Caldariva márkinő táncestélye volt. Még akkor a gazdag főurak voltak a társadalom tónadói; az egyenlőség korszaka nem tolta helyükbe a – fényűző fináncbárókat.
Az olasz asszony ízlése túlfinomítá a megszokott mulatságot. Az ő termeiben nemcsak táncot és pezsgőt talált a vendégsereg, hanem isteneknek való mulatságot is. A kor hírhedett művészei voltak megnyerve az estélyek számára; a hasonlíthatlan Altioni, a hegedűművész Vieuxtemps, kit kétszeresen érdekessé tett az, hogy Budapesten a magyarok, amiért szerződése ellenére a német színpadon is fellépett, kifütyülték; Elssler Fannynak egy fiatal növendéke (állítólag leánya), ki félévi ragyogás után a művészi pályáról végképp letűnt, s ami legnagyobb zajt ütött azon idő tájon Európában, Kobler automat színháza, melynek alakjai minden gépezet nélkül táncoltak, lejtettek, máig is kitalálhatlan mechanizmus bűvészete hatalmával. Ezeket mind egyesíté a Caldariva-palota estélye, melyre a bécsi társaság színe-java hivatalos volt.
A mulatság fényes volt és hevélyes. A házinő ünnepelt királynője volt a mulatságnak, akit mindenki tömjénezett.
Csak az volt a kérdés, hogy ki volt ez a „mindenki”?
Mikor az utolsó vendég is búcsút vett, s a zenekar a finálé ábrándját hangoztatta, a ház úrnőjét karonfogva vezeté Cagliari herceg pompás budoárjába.
– Hogy van ön megelégedve az ünnepéllyel, királynőm? – kérdé a herceg dicsekvő hízelgéssel.
– Sehogy sem – felelt rá a márkinő, legyezőjét, karpereceit lehajigálva az asztalra.
– Mi hiányzott belőle?
– Az emberek.
A herceg elbámult.
– Én azt hittem, hogy az ön termei tele voltak.
– Igen. Majmokkal.
A kesztyűt, mely nem akart könnyen lejönni kezéről, lerepesztette, úgy tépte le róla.
– Nem vette ön észre – mondá a márkinő –, hogy egyetlenegy udvarképes alak nem volt a megjelentek között. Még az udvari színház tagjai is kimentő leveleket küldtek saját becses személyeik helyett. Éppen azok, akiket akartam itt látni, tündököltek jelen nem létükkel.
– Az udvarnál gyász van – szépíté a dolgot a herceg.
– Nálam van a gyász, uram, nálam! – mondá a márkiné indulatosan, s gondatlanul szórta le hajfürtéből a gyöngysorokat, nyakáról a gyémánt rivière-t, s hogy corsette-jétől hamarább szabadulhasson, ollóval vagdalta szét a fűző selyemzsinórt, s aztán a földre taposott bálruha helyett egy bő burnuszt keríte magára. – Meddig fog e megaláztatás még tartani?
A herceg bosszúsan vont vállat.
– Én oka nem vagyok.
– Hát ki?
– A római kúria, mely megtiltotta megházasodnom.
– Önnek legnagyobb örömére.
– Ön igazságtalan hozzám, Rosina. – Tudja, hogy mennyire szeretem.
A márkinő ajkait pittyeszté, s lehűtő tekintettel nézett a maga bolondjára. Olyan rút szájat tudott csinálni, és kiállhatatlan orr-redőket, mikor bosszús volt, hogy az embernek rosszul esett reánézni.
– Esküszöm önnek – mondá a herceg –, hogy amely napon elvált nőmnek halálhírét veszem, másnap kihirdettetem eljegyzésünket.
– Ezt tehette volna ön, mielőtt azt a nőt elvette.
– Nem önnek a tanácsára vettem-e el?
– Akkor még nem ismertem az itteni szokásokat. Azt hittem, hogy jobb lesz szabadnak maradnom. Önnek a házában lesz egy hosszan tűrő mártír, akinek a hallgatása elfed minden titkot, s az nekem szabadalmat ád. Nem tudtam, hogy itt még az asszonyok számára is van titkosrendőrség. De hát utoljára is nem tudott ön végképp megszabadulni ettől az asszonytól?
– Én mindent elkövettem, hogy a kúria kedvezően ítéljen. Követtem önnek a tanácsát, hogy a nőt kegyelem útjára vezessem. Mi hiúsítá meg mindezt? Most ki van ránk mondva az ítélet. Ameddig ez a nő él, addig sorsunkat el nem fordíthatjuk.
– És meddig fog még ez a nő élni! – kiálta fel szikrázó dühvel a halavány alabástrom alak.
A herceg hidegen felelt:
– Ameddig Istennek tetszik.
A szép Cyrene közel simult hozzá, s fejét vállára téve halkan súgá fülébe:
– Tudja ön, hol van most az az asszony?
– Nem tudom – szólt a herceg, arcát félrefordítva, mint aki nem mond igazat.
– Lássa ön, én nem bocsátom el őt olyan könnyen a szemem elől. Ön otthagyta őt Rómában, jól odaláncolva őt börtönéhez. Feje fölött kifent kések, lába alatt kaszatömlöc; árulók, orgyilkosok körülötte; lázadás, gyújtogató népharag közepett. Már ott ugattak az ablaka alatt Jezabel kutyái! Én tudtam, hogyan kell ettől az asszonytól megszabadulni.
– Ön remek nő, Rosina.
– Ekkor egy ember, aki senki – egy pont, egy zérus, közécsap a játéknak, s halomra dönt mindent. Igen, mert ez a senki, ez a pont, ez a zérus mégis volt valami, mi több egy hercegnél, egy fejedelemnél – egész férfi! Ez elvitte magával Rómából azt az asszonyt.
– Szerették egymást.
– Azt gondolom. – A sors másodszor is belevezette őket a kelepcébe, amiben annyi más ember otthagyta az életét. Triesztben három óráig voltak a haditörvényszék és rendőrség hálófonalai között. Ha négy óráig maradtak volna ott, bizonyosan megfogta volna őket a háló. Csak az útleveleiket kellett volna hamarabb elolvasni valakinek, hogy megtalálják az okot, amiért az ember a cinterembe vándorol. Azonban, mire ez valakinek az eszébe jutott, akkorra már az az ember, az a semmi! Az a férfi! Elvitte őt magával. Gyalog mentek a Karszt sziklaösvényein keresztül.
– Nagyon szeretik egymást! – mondá a herceg.
– Olyan nagyon szeretik egymást, hogy nem fognak öngyilkosokká lenni, hanem tovább élnek, hogy tovább szerethessék egymást. Eleinte azt hittem hogy úgy fog végződni a drámájuk, amint hasonló kedélyű embereknél szokott. Turbékolnak, epedeznek, édelegnek, s mikor azt látják, hogy nem lehetnek boldogok, hogy a sors ellen hasztalan küzdenek, akkor egy szép este bezárkóznak egy szobába, s reggel mint szép halottakat találják meg őket. Még mást is reméltem. Hisz nem vagyok oly kegyetlen szívű. Azt hittem, el fognak szökni együtt más világrészbe. Onnan majd egyszer a nőnek halálhírét fogjuk venni. Nem lesz igaz; ők álnév alatt elrejtőznek, de nekünk a hivatalos hír elég lesz bizonyítékul. Cagliari herceg keze felszabadul a rávert bilincsből s akkor aztán válaszolhat arra a kérdésre, hogy vajon a szép Cyrene több-e rá nézve, mint egy szép játékszer.
– Rosina, esküszöm önnek!
– Fölösleges eskü! Legalább egy időre az. Ön megkapta Zboróy Blanka levelét?
– Nem kaptam.
– Dehogynem, amit még Triesztből írt önnek novemberben.
– Nem jutott el hozzám. Én még a december havi illetményét elküldtem neki Vajdár által Rómába: ötezer scudit.
– Hahaha! Önnek derék fogadott fia van, mondhatom. Önnek a leveleit utasítás szerint ő szokta fölbontani. Erre az egyre elfeledte önnek a figyelmét fölhívni. Annak aztán megint nem ő lesz az oka, ha a mostani olaszországi állapotok mellett egy ötezer scudis küldemény, mely a címzettre nem talál, úgy elvész, hogy nyomára nem lehet akadni. – Ez igazán zseniális kölyök!
– Kitelik tőle ilyen escroquerie.
– Hanem azért ne vesszen ön vele össze. Nekem vett rajta gyémántokat. A családban maradt a vagyon. Arról a levélről nekem már novemberben tudomásom volt.
– No, és szabad nekem „is” megtudnom, hogy mit írt nekem a hercegnő?
– Azt, hogy lemond az apanázsáról, újra férjhez megy, s minthogy ez nem megy templombontás nélkül, áttér a jegyese hitére.
– Ebben az az örvendetes, hogy nekem megmarad a hatvanezer scudim.
– Fi donc! Ha Mayer bankár mondaná ezt! De egy Cagliari herceg!
– Én ezt a hatvanezer scudit ezentúl önnek adom – szólt a herceg, hízelgőn fonva karját a szép hölgy vállai körül.
– Uram; ne érintse ön a kezemet! – szólt az, elhárítva magától az ölelést. – Ha volt bátorsága „egy” nőnek azt mondani önnek a szemébe: itt a hercegi koronád meg az aranyaid: szedd fel! Nekem nem kellenek; én akarok egy „egész” embert, aki nekem uram és királyom! – Hát akadhat ön még egy második nőre is, aki ezt szintén megteszi.
– De hát mit kíván ön? Csináljam én is utána azt, amit Zboróy Blanka tesz? Legyek önnel együtt protestánssá, hogy aztán mi is megesküdhessünk?
– Bizony, majd azt mondtam rá, hogy tegyen úgy! Úgy hiszem, hogyha egyszer az „advocatus diaboli” előtt védeni kell a földön elkövetett bűneinket, az ön tréfájára könnyebb mentséget találna, mint amit én tervezek.
– Ön valami tréfát tervez, Rosina?
– Nem is rosszat. Hogy a szerelmes pár célt érhessen, Torockóra kell hazajutnia. Nyomról nyomra kísértem eddig az útjokat. Erdély felé tartanak, annyi bizonyos. Ott a hegyek között van a galambpár fészke, amelyben meg akar húzódni. S azok a körülfekvő erdők most tele vannak kányákkal, héjákkal!
– Ön arra gondol? – szólt akadozó szóval a herceg.
Az öreg roué szerette magát kegyes embernek mutatni, aki fél az éjszakai rémektől; hisz a babonákban. Nem szerette, ha egy szép hölgy halálról beszél előtte.
– Még most csak gondolok – szólt a szép Cyrene. – S lehet, hogy a gondolatom is teljesül. De ha nem úgy lesz, akkor majd tenni is fogok.
Azzal elővette azt a nagy katonai térképet, melyen Erdélynek minden hegye, völgye, még elszórt csárdái is mértani pontossággal vannak följegyezve. Több hely beleszúrt gombostűkkel volt megjelölve.
– Itt a völgykatlanban fekszik Torockó. Körülötte ezeket a pontokat tartják megszállva a fölkelők. Hallott ön már valamit a viselt dolgaikról?
– Borzasztó meséket.
– Azok nem mesék, s borzad tőlük, akinek gyönge szíve van. Én nem. Mit gondol ön, hogy ha egy ilyen borzasztó mesének a színhelyére tévednének a mi menekültjeink, mi történnék velük?
– Arról álmodni sem szeretek.
– Ott nem védi meg őket az angyali szépség. Azok ott gyorsan ítélnek, és végrehajtanak.
– Valóban?
– Valóban! Valóban! Ön olyan hangon mondja azt, mintha egészen másutt járnának a gondolatjai. – Meglehet, hogy önnek a felesége már ebben a pillanatban valamelyik kútnak a fenekén fekszik.
– Az rettenetes volna!
– Rettenetes csak az volna, ha igaz lenne, s nem volna senki, aki a tényt be tudja bizonyítani. Erről gondoskodtam én.
– Ön borzasztó nő, Rosina!
– Ne rémüljön el! Én nem tettem semmit. Én csak engedem őket menni a maguk útján. Ha elbuknak, nem az én hibám. Én csak arról gondoskodtam, hogy ha balsorsuk utoléri őket, erről bizonyítvány legyen a kezemben. Csak nem tart ön Fredegondának, Lady Macbethnek, Borgia Lucrétiának?
– De hát hogy akar ön erről bizonyos adatokat szerezni?
– Igen egyszerű úton és módon. Erdélyből minden ily rémeseményről a legrészletesebb tudósításokat küldik meg a hadügyminisztériumnak.
– Ki küldi azt?
– Olyan hű emberek, akik a hadviselésnek azt a nemét rosszallják. Azokban a tudósításokban fel vannak sorolva az áldozatul esettek nevei mind! Én e leveleket megkaptam másolatban.
A márkinő felnyitó pompás, teknőchéjjal kirakott szekrénykéjét, s egy rózsaszín szalaggal átkötött iratcsomagot vett ki belőle.
A herceg tetteté, hogy összeborzad, mikor azt azt asztalkára letette eléje.
– Ne ijedjen meg, herceg. Nem lehet ez iratokat olvasni. Titkos írásjegyekkel vannak fogalmazva.
De a herceg mégis fölkelt az asztaltól, mintha egy sírboltot nyitottak volna ki előtte, s annak a kísértetei emelkedének ki eléje.
A szép Cyrene vette észre a hatást, s most már úgy tett vele, mint az állatszelídítő a meghunyászított oroszlánjával, mikor a nyers húst szájához veri, s korbácsot ad neki helyette.
A márkinő felnyitott egy iratot, s nevetve olvasott fel belőle egypár sort. Az természetesen úgy hangzott, mintha szanszkrit nyelven lett volna írva: semmi értelme nem volt. A herceg fülében mégis úgy hangzott, mint valami rettenetes varázsmondat.
Aztán csábító mosollyal dűlt oda a vállára a szép hölgy, s bársonyujjaival megcirógatta az állát, s azt mondá neki:
– Hanem ha egy kellemes éjt akar ön az oldalam mellett eltölteni, ha van önnek vágya rendkívüli, nem mindennapi emberek számára fenntartott gyönyörben részesülni, akkor szerezze ön meg nekem a hadügyérségtől e levelezések titkos kulcsát. Akkor ketten egymás mellé ülünk. Ön nekem kibetűzi az iratok tartalmát. Gyönyör és borzalom küzdenek egymással. Meglássuk, melyik lesz erősebb! – S ha aztán „egy nevet” talál ön felolvasni előttem, amelyre várok, akkor majd megtudja ön, hogy milyen az a nőoroszlán, aki az ő meghódítójának a lábát csókolja.
A hercegnek a hideg veríték gyöngyözött a homlokán.
A hölgy leveté magát a kerevetre, állát tenyerébe fektette, és kacagva ingerkedett.
– Nos, uram, az idő még nem késő; csak éjfél után három óra. Ilyenkor legjobban lehet a hadügyminisztériumban értekezni valakivel. Kevés ember van jelen. Legjobb óra a bizalmas kérdezősködésre. – Én visszavárom önt, ha tetszik visszajönni. Ha alva talál, csak e szót mondja: „erdélyi hírek”, s én fölébredek és figyelni fogok. Visszavárom önt. Adieu!
A herceg sietett tőle menekülni.
S aztán hajtatott – nem a hadügyminisztériumhoz, hanem a Sperlbe, ahol még akkor táncoltak a hercegasszonyok, akiknek csak keresztneveik vannak.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi