XXIX.

Full text search

XXIX.
Blanka az ijedtségtől elveszté hangját, néma volt; hanem Anna, ki nyomában jött, felsikoltott, és jajszóra fakadt.
Egy erős férfikéz hátulról hirtelen befogta a száját.
Áron bátya volt az.
– Ne sírj! Ne kiálts! Ha azok odabenn meghallják, kirohannak, s ízekre tépik Ciprianu leányát, aki nekünk vendégünk most.
Anna visszafojtá erőszakkal a sírást, arcát Blanka ölébe temetve.
– Sándor! – dörmögé lenyomott hangon Áron. – Eredj be gyorsan, s mondd a cigánynak, hogy húzzon egy „vánkostáncot”. Mindenki mulasson.
Sándor testvér visszafutott a táncterembe, s rögtön hangzott rá a „vánkostánc” zenéje, amihez a szöveget is énekelte Lányi: „Zsidó! Zsidó! Mi van eladó?”
Ezalatt Manassé is kijött a felesége után.
– Manassé! – súgá Áron bátya. – Jer ide, segíts a bátyádat leemelni a lóról.
Manassé, mint akit szíven szúrtak, hörgött fel e szóra. Térdei megroskadtak alatta. Azután egyszerre visszatért lélekjelenléte; odasietett a kötelékeket eloldozni, amikkel a beburkolt hulla a lóhoz volt kötözve.
Zenóbia azalatt folyvást a nyeregben ülve, csendesen odabeszélt Blankához:
– A felvinci verekedésnél egyetlen halottja volt a magyarnak; ő volt az. Sokat megölt, őt is megölték. Lova kiragadta még holtan is az ütközetből, s elfutott vele az erdőre. Ott őrizte, míg én ott felkerestem. Te meghíttál minket a lakadalmadra, eljöttünk, látod, mind a ketten. Már most behíhatsz hozzátok, s bemutathatsz a vendégeidnek: „Itt van annak a Ciprianunak a leánya, akinek a fiai Sárdot, Vincet elpusztították, s Adorján Dávidot megölték.”
– El! El! El! – rebegé Blanka, kezét eltaszító mozdulattal emelve Zenóbia felé. Kétségbeejté a rémgondolat, hogyha most e nőt a torockóiak itt találják, haraguk tűzhányó dühében, annak a vérével fogják befertőztetni ezt a házat, ezt a várost.
– Távozzál békével, Zenóbia – mondá Áron. – Az én népem nem fog üldözni téged. Reggelig mulatni fognak házunknál, és nem tudnak meg semmit addig. Ami fölött oly nagy vitánk volt: az mind a kettőnkre nézve elveszett. Nem tartozunk egymásnak többé semmivel.
– Én neked semmivel többé, Áron; de a húgodnak és az ángyodnak még tartozom valamivel. Azzal a szép, nagyon szép meghívással, amit hozzám írtak. Ezért még bizony megfizetek. Eljövök még egyszer, s amit akkor hozok, azzal lesz aztán minden tartozás leróva közöttünk.
– Járj Isten hírével – monda Manassé.
– Neked pedig azt mondom, Manassé, emlékezzél rá, amit a Monasteriánál mondott neked a tribun: „Mi békét kötöttünk veletek, megesküdtünk rá, meg is tartjuk. Hanem ha támad egy áruló saját népetekből, attól reszkessetek!” Gondolj gyakran e szóra! Áldjászketye dumnye Zó!
Azzal megfordította paripáját, s kinyargalt a kapun, a szél szemébe hordta a havat. Förgeteges éjszaka volt, s neki még az éjjel Borévre kellett jutni – egyedül.
– Hová vigyük a testet? – töprenkedék Áron bátya. – A ház tele van lakodalmas néppel, azoknak nem szabad ezt meglátni.
– Ide! Ide! A mi kis házikónkba! – mondó Blanka.
– Hová? A te menyegzői házadba?
– Az most üres, senki sincs benne. Ott van egy felvetett ágy, abba lefektetjük.
– Micsoda? A te menyasszonyi nyoszolyádba? A mi halottunkat? Óh, én édes Isten atyám!
És úgy kellett tenni. Dávidot a két testvér átvitte a kis házikóba, s ott kibontva halotti lepléből, kiteríték a nyoszolyára, amíg elkészül számára a koporsó.
– Most már sírhattok, asszonyok.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi