XXXII.
XXXII.
Manassé pedig, mikor a szomorú estebédet elvégezte, azt mondá családjának:
– Most, mielőtt lefeküdnénk, olvassunk bibliai történeteket.
Szokás ez, temetés nap estéjén, a halottas háznál.
Rebeka előhozta a kapcsos bibliát, és odatette azt Manassé elé. Manassé pedig nem nyitá fel a bibliát, hanem rátette az egyik kezét, és a másikkal hitvesét ölelve magához, elkezdé a saját maga és Blanka történetét elmondani a család előtt.
Valóban egy szakasz volt az a Pentateuch költői krónikájából; tele csodatételekkel, amikben az Úr hatalma nyilatkozik az emberek fölött.
A félelmes rémeket, a rettentő kísérteteket, amiktől Blanka megszabadult, elmondá a figyelő családnak, mely áhítattal hallgatta a megtörténtek regéit.
Sokat Blanka is csak most tudott meg tőle. Eddig titkoltak előtte minden veszélyt. Neki csak örömekről, szép reményekről beszéltek; de mióta az az ember megjött, aki nem tud hazudni, aki kőhideg arcával, bezárt ajkaival rávall az eltitkolt balsorsra – többé nem lehetett őt tovább áltatni, meg kellett tudnia mindent.
Az éj haladt, a regemondásnak mégsem szakadt vége. Egyszer-egyszer kiment egy-egy testvér körülnézni az udvaron, nincs-e valami baj, s visszajött azzal a szóval, hogy szép csillagos éj van; a Göncöl rúdján táncol a kis „cigánygyerek”. Csendesség van az egész völgyben.
Később azt a hírt hozták, hogy most hajnalodik a hold a Székelykő orma fölött; a kakasok éjfélutánra kukorítanak már. Az egész világ alszik.
Manassé még mindig folytatta regéit. Hogy védte, hogy oltalmazta ő azt a nőt, akit megérdemelt, hogy vette őt körül lelkének gondolatjával. Milyen egyszerű földi történet volt ez, s mennyi égi csoda van mégis benne! Blanka megtudta belőle, hogy annyi balsorsában két hatalom volt, mely átölelve tartá; mind a kettőnek a neve „Szeretet”; az egyik az égben lakik, a másik a szívben.
A legutóbbi bejövő már azt a hírt hozta, hogy szépen pirul az első hajnal a Keresztes mező felől. Csak hadd piruljon…
Manassé most odaért, hogy a Balyika-várban és a Monasteriában töltött éjt meséli el. Milyen tréfának való, elnevetni való végű kis mese az, pedig három testvér, egy feleség, a saját élete és szülötte városának létezése volt benne a kártyalapra föltéve.
Blanka csak most tudta azt meg, bár régóta sejté.
Most azután azt is elmondá Manassé, hogy a Torockóról elfordított emberi láva mily borzasztó dúlást vitt véghez körös-körül. A lávától ki kívánhatná, hogy irgalmat ismerjen? Bűnös csak a vulkán, mely azt kiokádta!
S most a lávaözön közepett áll Torockó, körülvéve tízezernyi vérittas, vérszomjas hadaktól, kiknek harckiáltásától holdszigetének minden bérce visszhangzik már.
– Most már tudod, hova jutottál? – szólt Manassé, átölelve szerelmesét.
– Jó helyre – mondá az, fejét férje keblére lehajtva. – Isten árnyékába s a te karjaidba.
Az ablakon besütő bíborsugár jelenté, hogy itt van a második hajnal.
Ez volt Blankának második menyegzői éjszakája.
