XXXIV.
XXXIV.
Azért csak kivirított a gyöngyvirág tavasszal, ha vérrel öntözték is a földet.
Soha gyönyörűbb tavaszra nem emlékszem, mint amilyen az 1849-i volt. Gazdag aratás, bő szüret esztendeje volt az.
Mintha az Isten áldásai s az emberek átkai versenyeztek volna egymással, hogy melyik építsen magasabb piramidot.
A Csegezről a Székelykőre felkanyargó sziklaösvényen egy szép májusi délután Blanka, Anna, Manassé és Áron haladtak fölfelé. Manassé rajztábláját és festőeszközeit hozta a kezében, Áron a hölgyek felöltőit s az ozsonnához való elemózsiás tarisznyát cepelte a vállán. Fegyver egyiknél sem volt; a vasas végű hegymászó botot kivéve.
A két férfi egymás mellett haladt, a két hölgy elmaradozott havasi virágokat szedni útközben. Rhododendron, orchys, epipactis akkor nyílt legnagyobb pompájában a sziklavölgyületek óriás virágágyaiban. – Az alant elhagyott erdőkből a szarvasok rigyetése s a fekete rigók furulya-füttyszava hangzott fel.
– Hát te, Áron bátya, komolyan gondolsz arra, hogy ha megtámadnák városunkat, te ezen a bércen rendszeres ellenállást fejtenél ki ellenfeleinkkel szemközt?
– Bizony, nem is hagynám ám ezeket a mi gyönge szép leányainkat, ártatlan magzatainkat nyomorultul lemészárolni.
– S te hiszed, hogy ez lehető?
– Hogy lehető-e ez? Az a második kérdés. Az első az, hogy „kell!” A békecsinálásnak vége van. Okos dolgot akartatok, akik az oláhokat kiengesztelni próbálgattátok. Hanem hát egy bolond olyan követ dob a kútba, aminőt száz okos sem húz ki. Mikor legjavában folyik a békealkudozás a magyarok és oláhok között Abrudbányán: odatojja az ördög a maga tojását ennek az őrült Hatvaninak a képében; az a békéltetés, fegyverszünet közepett megrohanja Jancu táborát, s erre a félig kibékített oláh sereg, amit Felvincnél kétszáz honvéd megkergetett, amit a mursinai hídnál hetven dragonyos szétvert, most egy rendes ezerkétszáz főből álló dandárt semmivé tesz, elfoglalja három ágyúját, leöli a hírhedett halálfejes légiót, s semmivé teszi Abrudbányát.
– Ezt mind tudom. S hogy azzal az Erdélyben eloltott láng újra fellobban, azt is előre látom. Azért azon sem fogok csodálkozni, ha a Kő felőli szoros s a borévi bejárat védelméről gondoskodtok; de a Székelykő védelmezése tiszta bohóság. Mert erről az oldalról vagy megvéd bennünket szomszédaink jó barátsága, vagy a Székelykő sem.
– Hát mikor az egész mongol csorda ellen megvédte a vidéket a székelykői vár!
– Az a régi harcmodor idejében lehetett.
– Biz az oláh felkelők sincsenek előbbre a stratégiában, mint a tatárok voltak.
– De akkor megvolt még a Székelyvár. Az védelmi állapotba volt helyezve.
– Hát mit tudod te, hogy nincs-e most is védelmi előkészületem nekem?
– Kíváncsi volnék azt látni.
– De nem mutatom ám meg neked, mert te nem vagy katona. Civilnek pedig nem szabad a fortificatiókat nézegetni. A két asszonyfélének már megmutogatom. – Azok a combattans sorba számíttatnak. A minap elkérték Sándor bá pisztolyait, s azóta a kert hátuljában célba tanulnak lőni.
– Micsoda? Az én feleségem is? Pisztollyal tanul lőni?
– Azzal, azzal! Bizony nem is bodzafapuskával ám. Ő sem engedi magát ingyen megöletni. Csak te nevess.
Eközben fölértek a „Lajos csúcsára”. Ez a Székelykő keleti orma. Háromezerötszáz lábnyi magas sziklafennsík.
Az utánuk érkező hölgyek el voltak ragadtatva a körülöttük elterülő látvány fenségétől.
A Székelykő az egész láthatárt uralja. Keletről a boldog Aranyosszék; hullámzó halmok, zöldülő vetések táblái között huszonkét falu elszórva, s valamennyi körülvéve a kígyózó Aranyos folyam ezüstszalagjától, mely délnek kerülve, egy más, szélesebb tükörkígyóba olvad bele, mely nyugat felé fut alá: ez a Maros. A déli átlátszó köd a távolabb eső bérceket fokozatosan halványítja el, a láthatár szélén esők ormai már csak úgy látszanak odalehelve lenni a meleg égre; a havasok ezüsttaraja csillog a messzeségből, s egy-egy távoli város egyházának tornyáról villanik meg az aranyozott tető.
S a mosolygó kultúra, emberi szorgalom építette boldogság képével szemközt a másik oldalon, északnyugat felé, az ijesztő ellentét. Egy végtelen ősvadon; erdőkkel telenőtt hegyhátak, meg nem szakítva helységek csoportjától. – Hegy emelkedik hegy fölé, sziklacsupok, szaggatott bércgerincek tépik osztályokra a szakadatlan erdőszőnyeget, melyen a tekintet egy emberi lakhelyet nem talál nyugvóhelyül. A félelmes, hallgató hegyszörnyetegek közelítni látszanak, legutolsó előőrseik egész a Székelykő közeléig nyomultak előre, mintha óriások állnának óriásokkal szemközt. Egynek az orma olyan, mint egy hanyatt fekvő titánnak az arca profilban, még a szempilla is ott van egy nagy fenyőszál képében. A Székelykő elleneseinek neve a Vidálykő, Tilalmas, Keselykő és Ordaskő; miknek kopár gerincein keresztül nem vezet semmi út. S az egymással szembenéző sziklaellenfelek között fekszik a kis boldog völgy – zöld szántóföldek karzatos amfiteátrumával. A földdémon óriásai közepett, kiknek életében az ezredévek a napok, egy kis csendélete a démonok legparányabbikának, az embernek, akinek minden napja egy élettörténet.
A szédítő mélységből mosolyog föl Torockó virágzó gyümölcsfáktól tarka szőnyegrajza, négyszögű piaca középen a kerek bástyával körített templom. A zöld rétek abroszának szélére lerakva Torockó, Szentgyörgy elszórt háza, egy régi vár romjaival a hegyoldalban; azontúl még két falucska; s ott egyszerre bezárja a völgyet a „Kő” sziklakapuja.
S a mély völgy fenekéből, mint a nyugtalan szívdobogás hangzik fel valami szakadatlan döngő hang, a vashámor nehéz pörölyének ütése. Ott készül az, amitől ez az egész világ olyan szép lesz: az ekevas és az ásó.
– Ha én ezt a szép képet le tudnám festeni! – sóhajta föl Manassé.
– Hisz a Colosseumot is legyőzted! – biztatá őt Blanka.
– Az Róma volt – ez pedig Torockó. – A kedvesem arcképét el tudtam találni – de anyámét sohasem.
Aztán mégis megkísértette hozzáfogni.
A többiek otthagyták őt, s mentek tovább a Székelykő ritkaságait fölfedezni. – Azokat Manassénak úgysem szabad meglátni; mert azok a fortificatióhoz tartoznak, ő pedig csak „civil”.
– Aztán a feleségemre vigyázz! – kiáltá Áron után Manassé. – Valami mélységbe ne szédüljön.
– Nono! Hamarébb ez az egész Székelykő!
– De mégis meg kell ígérned, hogy a hidasi Gesztegre nem viszed föl Blankát meg Annát.
– Nem viszem fel őket.
– Igaz székely egyistenvalló szavadra mondod?
– Igaz székely egyistenvalló szavamra mondom.
Akkor aztán elereszté őket Manassé.
Hanem aztán mikor már javában volt a vázlatának, eszébe jutott, hogy Áron bátya csak azt ígérte meg, hogy nem „viszi” föl az asszonyokat, s meglehet, hogy ezt szó szerinti értelmében magyarázza, ami a „fölvezetést” éppen nem zárja ki. A góbénak mindig furfangon jár az esze. – Erre aztán összecsapta a rajztékáját, s a motyóját hátára véve, maga is az eltűntek után indult.
A nőismeret ritkán csal. Azt mondani az asszonyfélének, hogy ide vagy amoda nem szabad fölmenni, éppen csak arra való, hogy föltámassza benne a vágyat a tilalmas helyre följutni. Kivált mikor azzal a dicsőség jár együtt, hogy a Székelykövön ősidőkből megmaradt egyetlen fenyőfáról is hozhatni egy gallyat diadaljelül. A hajdani erdőből az utolsó szálfa.
Hanem ezúttal Áron bátya nem értette a tréfát.
Blankát és Annát elvezeté addig a hegyszakadékig, amely a Székelykő hidasi Gesztegét a Lajos csuptól elválasztja. Az egy mély sziklavágány, amelynek fenekében egy meredek nyaktörő ösvény vezet alá egyenesen Torockóba. „Felfelé” járásra nemigen használják. E sziklavágányon túl emelkedik a hidasi sziklafennsík, emlékezetes az oldalán tátongó barlangról, melyet Csegezi várnak nevez a néphagyomány; hajdani falerődítményei még most is láthatók. Egy hosszú, keskeny, egy ember számára vágott ösvény vezet hozzá végig egy sziklapárkányon, mely négyszáz lábnyi mélység fölött meredeken emelkedik föl. E bejárat könnyen védhető volt a barlangba menekültektől.
A Geszteg ormára azonban egy messze ellátszó csóva volt felfűzve, ami azt jelenti, hogy ott tilos a följárás.
Talán csak azt az egy szál ősi fenyőfát védi az a tilalom? Vagy a fennsík tetején termő füvet? Vagy éppen csak a vakmerő vállalkozó életét; aki Istennek ajánlotta lelkét, mikor oda fölkapaszkodott.
A két hölgy átlátta, hogy nekik oda csakugyan lehetetlen eljutniuk. De Áron bátyára nézve nem volt lehetetlenség. Gyakran megjárta ő ezt az utat. Megígérte kedvenceinek, hogy ha szépen viselik magukat, ha megígérik, hogy leülnek a süppedő mohába, virágaikból bokrétát kötni, és addig, míg ő visszatér, a helyükből meg nem mozdulnak, hát ő azalatt fölmászik a meredek sziklaoromra, onnan fog kürtjével messzehangzó jelt adni, s elhozza az ígért fenyőgallyat.
A két hölgy letelepedett a havasi nefelejcsekkel áttört gazdag pázsitra, s a mély völgybe alátekintve igyekezett kitalálni a házat, amely az ő otthonuk.
– Milyen borzasztó volna azt innen nézni, mikor ez a mi szép paradicsomunk lángba borul – mondá Anna.
– Én már minden félelmes gondolathoz hozzászoktam – szólt Blanka, koszorút fonva sárga virágú szakából (sedum) és nefelejcsből. – Csak tiveletek lehessek; a barlangban is ellakom.
– Áron bátyánk azt mondta, hogy egy hónapra való eleséggel ellátja a Székelykő erősségeit, s negyvenedmagával megvédelmezi egy egész ország ellen.
– Vajon itt lesz-e menedékünk a csegezi várban?
– A székelyvári mentshelyet még inkább magasztalja Áron bátya, mert ott egy barlangban friss forrásvíz is van.
A két fiatal hölgy úgy beszélt arról, hogy ők a sziklabarlangokban fognak lakni, mint mikor úrhölgyek azon tanakodnak, hogy hol fogadjanak nyári szállást?
– Meg kellene néznünk azt a Csegezi várat – indítványozá Anna. Leány volt még, kíváncsiabb.
– Megtiltotta Áron bátya, s mi megígértük neki, hogy itt maradunk – monda Blanka. Ő már asszony volt, szófogadóbb.
– Vajon nem lakik-e benne valami? – mondá nevetésre villanyozva e gondolat által a leány. – Valami mesebeli csodaállat.
– Vagy talán valaki? – szólt összeborzongva e gondolattól az asszony.
Szép verőfényes délután volt. A mezőt ellepték azok az apró, tarka pillangók, akiknek élete a fű virágaival egykorú. A völgykebel döngő pörölyzuhogásán kívül semmi nesz nem hangzott fel az emberlakta világból ide, a kövek világáig. Pedig ez a csendes szirtfokvár és néptanya, csatahely és temető volt hajdan.
Áron bátya sokáig váratott a jeladásra; a két fiatal hölgy unni kezdte az egy helyben maradást; Anna a hátuk mögött levő sziklaomladék közt felfedezte a szórványosan előforduló carnioldarabkákat. Bányászcsalád leánya volt; ismerte a köveket; Blankának átadta leleményét; az augitporfír sziklatörmelék achát- és kalcedondarabokat is rejtett; némelyikben keverve volt mind a három, szalagokká, cifra képletekké vegyülve. A két hölgy teleszedte a drágakövekkel kőténye zsebeit, s a nagy keresés közben egyszer csak azt vette észre, hogy alig ötvenlépésnyire távolban egy férfi áll előttük.
Honnan került oda? A sziklacsompók közé volt-e eddig rejtve, vagy a Csegezi vár odújából jött elő, hogy a köveket keresgélő hölgyek nem vették előbb észre, mint mikor már olyan közel volt hozzájuk?
