XXII. A rimaszombati vásár
XXII. A rimaszombati vásár
Minden városban ki volt már hirdetve a magyar bankjegyeket beadni kényszerítő határozat, csak még Rimaszombatban nem.
Ott helyben éppen vásár levén, minden ember, aki veszélyeztetett bankjegyein túl akart adni, itt torlott össze, megvettek mindent, amit csak a vásárra hoztak, kellett vagy nem kellett a vásárlónak, amit elöl-utól talált, vette, fizette, azt sem kérdezte: hogy adják; sőt licitálta egyik a másikra, ahelyett, hogy alkudott volna rá. Elannyira: hogy a mézeskalácsosnak még a sátora lepedőit is megvették.
Estenden a rozsnyói paraszt ballag hazafelé a vásárrul; felesége künn várja már az ajtóban s messziről kiált rá:
– El tudta kend adni az ökreit?
– El hát – volt a lakonikus válasz.
– No, az derék. Hogy adta kend?
– Kétezer forintért a kettőt.
– Megveszett kend? – Kifizették?
– Ki hát.
– No, az derék. Hol van a pénz?
– Elvásáltam mind egy lábig.
– Megveszett kend? Kétezer forintot! Vett kend nekem csizmát?
– Vettem fiam, magamnak is.
– No, az derék. Hogy volt párja?
– Csak kilencven forint, fiam.
– Megveszett kend? Hát ezt a szűrt kinek vette?
– Nekem, fiam.
– No, az derék. Ugyan mi lehetett az ára?
– Ötszáz forint biz az, babám.
– Megveszett kend? Hát még mit vett?
– Kifizettem belőle a zsidót, tetejébe meg is vertem, mert nem akarta elvenni.
– No, az derék. Hát a többi pénz hova lett?
– Almát vettem rajta, fiam.
– Megveszett kend? Mind valamennyin?
– Ne kiabálj, lelkem Jutka. Nem volt már egyéb a piacon, amit meg lehetett volna venni. Ez is jobb lesz a semminél.
– De hova tesszük azt a tenger almát?
– Ne félj tőle, ott van mind a kocsiderékban, egy forintért adták párját.
– Hát mégis csakugyan, hogy ugyancsak megveszett kend.
