Dobra került várak
Dobra került várak
Vége volt a nagy európai háborúnak: a nagy világhódító ott ült már Szent Ilona szigetén, a szövetségesek pedig Párizsban restaurálták Franciaországot. A sok újan teremtett királyság, respublika visszatért a maga régi gazdájához. Az illyriai királyság pünkösd napja is elmúlt, s lett belőle megint „magyar partvidék” – „Isztria”, „Horvátország”. Cifra élete volt ennek az országnak: egy emberöltő idő alatt hatszor változtatott urat; volt a velencei dózse birtoka, a római császáré, azután a muszka cáré, megint a francia császáré, újra a római császáré, aztán az illyriai királyé, végre hetedszer megint csak visszakerült a római császárhoz, aki egyúttal magyar király is. – Legutoljára a franciák vonultak ki a váraiból. Odafenn Bécsben az udvari hadi főszámvevő hivatal kiadta a rendeletet, hogy ezekből a sok remanentialis várakból azokat, amik nem fortificationalis célokra valók, el kell kótyavetyélni. Mindenáron túl kell rajtuk adni.
A mi szép Fiuménk közelében is van két ilyen vár: az egyik Tersatto, mindjárt a város fölött, a másik Porto Re mellett Frangipáni vára. Mind a kettőt ott árverezték a fiumei hadosztályi bizottság épületében.
Tersatto vára mind távolból, mind közelből tekintve, a regényesség minden magasabb fogalmainak teljesen megfelel; Frangipáni vára Porto Re mellett azonban messziről is, közelből is visszariasztó képet mutat: akár szárazról, akár a tenger felől halad el mellette az utazó, az a gondolata támad: „no, ott nem szeretnék lakni”.
Azonban ez most nem tesz különbséget: mikor kótyavetyére kerül a dolog, nem az jön tekintetbe, hogy mi a festőileg érdekes.
Úgy látszik azonban, hogy ennél a nevezetes árverezésnél más, legközönségesebb előfeltételek sem jönnek tekintetbe.
Ilyen közönséges feltételek például, hogy a venni szándékozóknak megmutatják legalább az építészeti tervrajzát a dobra ütött építményeknek, hogy láthassák, milyen nagy az? Hány szoba, hány udvar, hány torony van benne? Melyek a lakhatók? Vannak-e pincék? Föld alatti lakások? – Semmi sincs abból: itt nem mutogatnak semmit. Ez nagyon különösnek tetszhetik, amíg az ember meg nem hallja a kikiáltási árat.
– Tersatto vár – száz forint! Ki ad többet érte?
Száz forint! Egy egész várért, aminek a falaihoz a Frangipániak a seravezzai és brocatellói tarka márványt gályateher számra hozatták Olaszországból, s a portáléja kifaragásán a híres kőfaragó Polciatello egy álló esztendeig dolgozott; aminek a boltozatai művészi freskókkal vannak feldíszítve, a födélzete vörösréz, s az ajtajai faragott diófából, s egy-egy zár, a hozzá való mesterséges kulccsal múzeumba való remek.
– Száz forint az ára! Ki ad többet érte?
Még csak el sem köhinti rá magát senki, nehogy valamiféle megszólalásnak vegyék.
Pedig a nagy terem tele van uraságokkal, akik messze földről jöttek ide. Mutatják a tarka viseletek; sok minden idegen országból valók, köztük boszniai és dalmáciai uraságok is, ősi népjelmezeikben. Legtöbb a fiumei, de vannak Styriából jött német urak is, fülig érő gallérú, magasra pockolt vállú redingote-okban, sótartó-forma kalapokkal, aztán meg isztriai hajósok, velencei kereskedők és egynéhány osztrák főtiszt, mindenféle egyenruhában: tarka gyülekezet!
Senki sem ígér de csak egy rézgarast se a száz forintra.
Pedig nem jár abba a várba semmiféle kísértet – egyedül az a prózai indok veri le az árát, hogy a fenntartása nagyon sokba kerül, ez a vár csak nagy úrnak való. – Hiszen nagy urak is vannak a világon, csakhogy azok meg minek jöjjenek Tersattóba? Mit csináljanak itt? Mivel mulassák magukat? – Akik hajdanában ezt a várat építették, kiskirályok voltak Dalmáciában, birtokuk is volt, egy ilyen várhoz való, övék volt egész Veglia szigete, a gyönyörű dalmata erdők, amikből Velence hajóhada épült, és a hírhedett aranybányái a magyar tengerpartnak. Csakhogy ennek mind vége van már. Velencének sincs már hajóhada, a magyar tengerpartnak sincs már őserdeje. A velenceiek kivágták az erdőt, azután jöttek a morlákok, ráeresztették a kecskéket, azok lerágták a bokroknak még a gyökerét is, akkor aztán jött a bóra, s elhordta magát a földet. Ott most csak egy sziklasivatag van. A híres aranybányákról azt sem tudni már, merre voltak. Az utolsó Frangipáninak a feje pallos alatt esett le, s azóta nincs ura a várnak. Birtokosa, a katonai kincstár csak ráfizet, s ezért szeretne tőle megszabadulni.
Az árverező főtiszt alább kezdi.
– Tersatto vára! Ötven forint! Ki ad többet érte? Ugyanaz a megátalkodott hallgatás.
Még alább eresztik.
– Tersatto vára! Huszonöt forint! Ki ad többet érte?
Ekkor az asztal végén ülő osztrák főtisztek egyike, valami tábornok, tele érdemrendekkel, megrestellve a sikertelen kótyavetyét, meg hogy az olaszokat egy kicsit belemelegítse példaadásával az árverezésbe, közbekiált:
– Huszonöt forint! Meg két garas!
Megjárta vele. Senki se indult utána. Rajta maradt a vár huszonöt forintban, meg két garasban. S még az a bosszúsága is megvolt, hogy minden ember odasietett hozzá gratulálni, s aztán adtak neki mindenféle jó tanácsokat, hogy mire használhatja a várát. A tábornok, akinek a nyakán maradt a vár, gróf N** volt, irlandi indigena, a napóleoni hadjáratok alatt sokat emlegetett név. Ennél könnyebben még egy várat sem vett be egész katonáskodása alatt. Következett a sor a második várra.
– Frangipáni vára Porto Re mellett, ára száz forint! Ki ad többet érte?
– Ugyan, ezredes úr! – kiálta közbe egy az árverezővel szemközt álló, s nagy vörös esernyőjére támaszkodó, borotvált arcú uraság. – Ne tréfáljon itt velünk. Ha már Tersatto várat huszonöt forintért meg két garasért ütöttük el, a Frangipáni várat Porto Re alatt csak nem kezdhetjük ennél magasabban.
– Igaza van az úrnak. – Tehát kezdjük alantabb. Huszonöt forint, ki ad többet érte? A Frangipáni vár Porto Re mellett.
Már itt az előbbeni túl óvatos hallgatás helyett nagy vidámság zaja kezdett keletkezni. Összevissza fecsegett, mókázott minden ember: – Hogyan? Annak fizetnek-e, aki megveszi? A Frangipáni várat? Benne is kell lakni? Az egész Quarnerót ráadásba! Akkor sem kellene!
A kikiáltási ár egyre alább kezdett szállni ötforintos lépcsőzetekben.
– Húsz forint! Ki ad többet érte?
– Tizenöt forint! Ki ad többet érte?
– Tíz forint! Ki ad többet érte?
Innen aztán már csak kétforintos skálákban lépett lefelé a kínálgatás.
– Nyolc forint! Ki ad többet érte?
Ekkor a terem egyik sötét szegletéből megszólalt egy szelíd, melankolikus hang:
– Kilenc forint!
Minden ember odanézett.
Az árverező alakját igen jól ki lehetett venni, mert abban a percben, amidőn ezt a végzetes szót kimondta, egyszerre úgy szétugrott mellőle az eddigi indifferens tömeg, mintha valaki azt vallotta volna be magáról, hogy őt kilenc nap előtt megharapta a veszett kutya.
Az árverező egy magas, nyúlánk férfi volt, valami keleties, zsinóros viseletben, amilyen ezen a vidéken nem járja, három sor ezüstgomb a mellén, ezüstös öv a derekán, a lábain térdig érő sárga sarkantyús csizmák. Szakállt nem visel, hanem a bajusza kunkora görbüléssel kutyorodik az orra két cimpája fölé. Arcszíne halovány, termete szikár, de széles vállú és csípejű; orra vetekedik az olaszokéval, csak a szemei árulják el tengerszínűkkel, hogy északibb vidékek szülötte. A kiejtése különben egészen olaszos. Ott áll már régóta egy tömör oszlophoz dűlve, s nagy ezüstös kardjára támaszkodva, szemöldökéig lenyomott nyusztprémes csákóval, s csak azért nem tűnt fel eddig szokatlan viseletével, mert a fiumei kikötőben állandó az etnográfiai kiállítás. Vannak itten bosnyák bégek is, turbánban, kaftánban.
– Bizony rajta marad! – suttogják a közelállók.
– Kilenc forint először! – Uraim! Az egész Frangipáni vár! Kilenc forint másodszor! – Ki ad többet? – Senki többet? – Kilenc forint harmadszor!
A dob rápördült. A Frangipáni vár is el volt ütve.
– No uram, ön most hatalmas egy vásárt csinált – szólt hátrafordulva a vörös umbrélás olasz az idegenhez.
Az most előjött a szögletből s odafurakodott az asztalhoz.
Az árverező tiszt úr nagy nyugalommal töltögette be a rubrikákat.
– „Frangipáni vár, Porto Re mellett. Vételár 9 forint. Wiener Währung.”
A vevő kivette a vörös bagariabőr tárcát a mentéje zsebéből, s leszámlálta a kilenc darab vörös pajzsos bankót az asztalra.
– A vevő neve? – kérdezé gépies pontossággal az árverező tiszt. A megszólított egy kissé szétnézett a levegőbe, mintha most jutna csak eszébe, hogy a levegőben kódorgó nevek közül egyet el kellene fognia magának, s aztán ugyanazon az előbb hallatott mélabús szóval bediktálta:
– Babiagorai Riparievich Metell!
– Ejnye uram, önnek a neve sokkal hosszabb, mint a vételösszeg.
– Nem tehetek róla – mondá a vevő, s aztán szótagonként mondta tolla alá a hivatalnoknak a veszedelmes hosszúságú nevét. A körülállók a vállaikat vonogatták. – Senki sem hallotta ezt a nevet kimondani valaha. Semmi baj! Eggyel több idegen a dalmát parton, akit nem ismer senki.
