V. Egy híres művésznő pályája
V. Egy híres művésznő pályája
Nem ideális dolgokról beszélek; a költők hazudnak, az élet mond igazat.
Azon művésznő, kinek életéről írok, egyike volt kora legragyogóbb szellemeinek, kit a természet gazdag szívvel, bájos arccal, elragadó hanggal ajándékoza meg; reá a művészet géniusza legforróbb ihletét lehelte, s a szeszélyes sors kinyitá előtte keblét, hogy válogasson annak minden kincseiből.
Híre el volt terjedve Moszkvától Velencéig, és Bécstől Párizsig és Londonig; beszéltek róla mint csodatüneményről; a költők, kik a világharcok hőseire csillagokat raktak, őt a napsugárban fürösztötték, s diadala tökéletesebb volt, mint Napóleoné, mert ő nemcsak egy-egy nemzetnek volt büszkesége, hanem egész Európáé egyszerre, s Angolhonban éppoly nagynak tarták, mint Oroszországban, s a Tuilériákban éppúgy elismerék fensőbbségét, mint a Kremlben. Nevét úgy ismerte mindenki, mint most Lind Jennyét – és ennek alig múlt harminc éve –, és most senki sem emlékszik róla többé.
E hölgy neve volt Fodor Jozefine. Nagyatyja, Fodor Károly mint magyar huszárkapitány, a múlt században származott ki Hollandba, három fiával együtt. Ezek közül a legkisebb, József, a zenére adta magát, s egy francia hölggyel nősülve, Montmorency herceg által udvari karnagyává választatott. E házasságból született Jozefine; gyermeki szépsége bizonyítá, mennyire szerették egymást szülői, s szépségének éveivel történt növekedése azt, mennyire szerette ő szülőit. Meglehet, hogy babona, amit mondok, de én azt hiszem, hogy amely gyermek szülői nem szeretik egymást, az rútnak születik, s aki nem szereti szülőit, az rútnak nő fel, mert a szerelem teremti a szépet.
A francia forradalom kiütésekor Montmorency herceg kibujdosott, s Fodor József visszatért Hollandba, s ott nője meghalt. Ekkor ismerkedék meg Kurakin herceggel, ki követképp volt a hollandi udvarnál, s általa meghívatott Oroszországba, hol a szépművészeteket bálványozó orosz főúr karnagyává tevé, Jozefine-t pedig saját hercegkisasszonyaival együtt nevelteté európai hírű mesterek által. A kisleány már tízéves korában a világ minden mívelt nyelvén beszélt, a hazai édes barbár nyelvet pedig édesatyjától tanulta titkos, magános órákban.
Már gyönge gyermekkorában oly tökéllyel játszott a hárfán, mely még akkor sok előnnyel bírt a tökéletlen zongora felett, hogy apja nem félt őt a moszkvai úri világ előtt egy hangversenyen fölléptetni, melyben mindenkit bámulatra ragadott.
Két év múlva újra hallották őt a moszkvai művészetimádók; már ekkor énekelt. Jelen volt Sándor cár maga a hangversenyen, s annyira elragadtatott a kedves hangok által, hogy a leányka kezét mindenki láttára megszorítá, s nem telt bele egy hét, midőn udvari kamarását elküldé atyjához, hogy Jozefine-t az udvari énekesszínházhoz háromezer rubel fizetéssel szerződtesse.
Nemsokára a közönség kedvence lett. Óh, azon hideg éghajlat alatt, ama barbár emberek, kikről mi, forró égalj művelt szülöttei azt hisszük, hogy mind medvebőrben járnak, s dobszóra táncolnak – nagyon forrón tudnak érezni a művészet iránt.
Azon időben francia drámai színháza is volt Moszkvának, melynek legünnepeltebb hőseül Tharaud-Mainvielle urat emlegeté a hír.
A művész magas, eszményi alak volt, nemes, szilárd vonásokkal, miken a közéletben csak egy kifejezés volt látható, a becsületesség, a nyíltszívűség, és ez volt valódi jelleme, de ah! a színpadon, ott ezer alakot váltott: düh, szenvedély, megrázó indulat s elborzasztó harag, ellenállhatlan csáb, halvány bosszú vagy nevettető tréfa egyforma tökéllyel tükrözé magát arcán – és ez volt művészete.
A hír éppen annyi dicsőt beszélt Mainvielle-ről, mint Jozefine-ről. A hír, ez a rábeszélő kerítőné, járt egyiktől a másikhoz; mindennap egymás diadalairól kellett hallaniok. A hír nemegyszer bírt már összeszerezni két híres embert, férfit és hölgyet, kik azt hitették el magukkal, hogy egymást megszerették, pedig csak egymás hírébe szerettek.
Kivétel történt a szabály alól. A kornak két leghíresebb művésze egymást megszerette, és e szeretet nem múlt el soha, még akkor sem, midőn elmúlt a hír. Mert, édeseim, kik a hír utain jártok, tudjátok meg, hogy a művész híre mulandó, neki nem kell meghalni, csak megvénülni; még él, de már eltemették.
Tehát a két híres művész férj és feleség lett, s azóta kettős dicsősége volt mind a kettőnek; a tapsoló közönség éppen olyan jól ismerte a Mainvielle, mint a Fodor nevet, s nem kellett új szóhoz szoknia, midőn kegyencét mint nőt látta a színpadon.
Azonban kiütött a harc az orosz és francia császár között, s ekkor Sándor cár rögtön kitiltott birodalmából minden francia színészt, köztük Mainvielle-t is. Jozefine nem tartozott férjét követni, mert őt nem érte a tilalom súlya, ő az orosz udvari operánál volt szerződtetve, s nem történt volna rendkívüli eset a világban, ha férjét futni hagyja, s maga dús szerződése mellett marad.
De nem úgy tett, hanem követte férjét, elhagyta jó sorsát, elment vele szegénységbe, szomorúságba. Kóbor színtársulatot alakítottak, vele bejárták Stockholmot, Koppenhágát, Hamburgot; operájok nem volt, és Jozefine játszott drámai szerepeket. Ezt, úgy hiszem, a lehető legnagyobb lemondásnak tekintendi mindenki, aki az operaénekesek ragyogó pályáját a drámai színész hűs életútjával összehasonlítja.
Így jutottak vissza Párizsba.
Valami harmad-negyedrendű művészetcsarnok, a Feydau-színház megengedé sok utánjárásra, hogy Jozefine felléphessen benne. E nap óta Párizs kedvencévé lőn. Rögtön mint első énekesnőt szerződtették az olasz operatársasághoz, s midőn Griseldában fellépett, az elébbi primadonna, signora Barilli, örök feledékenység zöldjébe lőn temetve.
Innen bejárta Angolhont, a tündér Velencét. Itt, a zene őshonában érte el dicsősége tetőpontját. Ritka művész az, ki Olaszhonba viszi másutt szerzett koszorúit, de aki odavitte, és onnan visszahozta hervadatlanul, annak fején örökzölddé lettek azok.
A velencei világ lelkesedése oly fokra nőtt a magyar művésznő iránt, hogy a Fenice színházban ünnepélyesen megkoronázták, s emlékére arany-, ezüst- és bronzpénzeket verettek, miknek egyik felén a művésznő mellképe volt nevével körülvéve, másik felén borostyánkoszorú e szavakkal: „Te nuova Euterpe Adria plaudente onora”. (Téged, új Euterpé, Adria tapsolva dicsőít.)
Ekkor visszakövetelte őt Párizs. Rendesen a külföld becsülése után tudjuk meg sajátunk értékét. Jozefine visszatért. Éppen azon időben történt, hogy Rossini legelső műveivel szerencsét próbált, de balszerencsét aratott Párizsban. „Sevillai borbély”-a került a színpadra; az első előadáson kipisszegték, a másodikon kinevették, a harmadikon nem nézték meg, azután végképp kitörölték a repertoárból. Jozefine megismerkedett a művel, s lánglelke belátta annak szépségeit. Azt kívánta, hogy abban léptessék fel. Midőn eléneklé Rosinát, a párizsi nép tombolt örömében; mindenütt új, ismeretlen szépségek tűntek elő. Rossini egy nap alatt divat embere lett, s a „Sevillai borbély”-ban nyolcvanszor hallgatá és tapsolá meg egymás után a közönség Mainvielle-nét.
A jó közönség! Hisz a közönség olyan jó magában, akit egyszer megszeret, azt könnyen el nem hagyja; csak egyes emberekből ne állna a közönség!
Bármilyen nagy legyen egy művésznő, bármennyire meghódítja is a közönség szívét, ha sokáig egy helyen van, lassankint elhidegülnek iránta, megszokják, s nem veszik többé észre előnyeit, hibáit pedig följegyzik. Ha tisztán művészetének él, ha nem veti magát oda a világ zajának, hasonló szerepeket játszva az életben, mint a színpadon, vagy ha éppen otthon házi boldogságot talált, melybe csendesen elvonulhat; ha szüntelen csak férje karján jelen meg, kit éveken át makacsul szeret – lassankint elfogynak az imádók, később a tisztelők is; a tapsokat, a koszorúkat tele marokkal szórják tehetségtelen olcsó szépségeknek, s neki meg kell ismerkedni mindazzal, ami a közönség elhidegülését tanúsítja, a néma hallgatással, midőn lelkében érzi, hogy művészete remekelt, fitymáló bírálatokkal és üres padokkal. Később azt is hallania kell, hogy már régóta játszik, hogy már régen él: éveit megszámlálják; elmondják, hogy erre meg arra a szereposztályra már alkalmatlan lett; beszélnek róla, hogy ki lesz utána, ha ő ki fog dűlni. Kereken szemébe mondják, hogy megvénült. És ha jön egy szerencsés vetétytársné, kinek két nagy érdeme van fölötte: egyik az, hogy új, másik az, hogy a közönség kegyét nemcsak a színpadon, de a színpadon kívül is iparkodik megérdemelni; akkor a régi kegyencnő, anélkül hogy vétett volna, anélkül hogy erejében, művészetében hanyatlanék, bukva van; mindenki ellene támad, elkövetkezik a kritika fitymálása, a közönség hidegsége, a színésztársak intrikái, gyűlöletes szerepek, és utoljára a sziszegés.
Catalani nem volt sem szebb, sem fiatalabb, sem nagyobb művésznő, mint Jozefine, de volt egy talizmánja, mely sokat jelent a művészvilágban. Nem hordta magával férjét. A jámbor tengerészkapitány, ki tudja, melyik világrész tengerén fogyasztá a rumot, neje még csak annyira sem méltatá, hogy a közönség előtt nevét viselje. Hogy is cserélhette volna fel annyi diadal emlékével összekötött jól hangzó nevét egy barbár bourgogne-i névvel? Tapsolóinak fele elhallgatott volna, ha signora Catalani helyett madame Valabregue-et kellett volna hangoztatnia.
A becsületes Valabregue nem állt útjában neje művészetének, ő lehetett beteg bátran, lelhette a sárgahideg, skorbut, vereshimlő s ami egyéb ajándékai vannak a tropikusok légkörének; meg is halhatott tetszése szerint, és süllyedhetett a tengerbe, azért legkisebb változás sem történendett a hetirendben, s a kitűzött darabnak nem kellett elmaradni a játéksorozatból.
Már csak az is nem eléggé bosszantó-e, ha egy kihírlelt műnek el kellett maradni napjáról, mert a főszerepvivőnő aznap megbetegedett? Lehet-e ilyesmit elhinni, lehet-e megbocsátani? Mindennapi ember, ha meghűtötte a gyomrát, lehet kedvetlen, ha hurutja van, köhöghet, ha epéje kiömlött, lehet haragos, ha nem bír lábain állani, lefekhetik; de egy művész, kinek kötelessége a közönséget mulattatni, mi joga annak köhögni, gyöngélkedni, lefeküdni?
S hát olyat hallott-e már valaki, hogy egy művésznő csak azért elvonja magát a színpadtól, mert férje beteg? Isten neki, hát hívasson hozzá orvost, ő úgysem gyógyítja meg; maga pedig menjen játszani, énekelni, mosolyogni, kacérkodni.
Már több nap óta keringett a városban az a botrányos hír, hogy Mainvielle-né nem akar fellépni, azt vetve okul, hogy képtelennek érzi magát énekelni, midőn férje halálos beteg, s ő, ha egy percre eltávozik tőle, a legkínzóbb aggodalmak között van. – Lárifári! Ki hinné ezt? Azért nem akar fellépni, mert Catalani itt van, és a közönség tapsol Catalaninak, s ez sérti a madame-ot.
Az igazgatót minden oldalról megrohanják, hogy miért nem lépteti fel Mainvielle-nét? Az igazgató minden órában izenget hozzá, végre fenyegetölőzik, hogy kényszeríteni fogja; a művésznő végre szabadságidejét kéri, mert férje csak úgy gyógyulhat meg, ha fürdőkre mehet vele; úgy, de elébb egyszer még föl kell lépnie, mert így van szerződésében; nem bánja, azt is megcselekszi, csak bocsássák; ekkor odaküldik legkiállhatatlanabb szerepét: nem törődik vele, elszánja magát, hogy átesik rajta.
Már hét éjszakát virrasztott keresztül a szenvedő férj ágya mellett, s maga is oly halavány, miként az. Hosszú éjszakákon át ott ült a beteg ágya szélén, leste ajkainak sóhajtását, számlálta az órák perceit, nehogy a gyógyszer bevételével elkéssék, hűs kezével lohasztá égő homlokát, s biztató suttogásával űzte a kór ijesztő álmait. Látogatók, jó barátok elmaradtak, mert azt mondák, hogy Mainvielle betegsége ragályos. A nő átölelte férjét, mellé hajtá fejét izzadt vánkosára, forró ajkait csókolá, égő fejét keblére fekteté, gondolva, hogy ha ragályos a láz, ragadjon őreá, s ha meghal a férj, haljon meg ő is vele… és olyankor feledve volt a színvilág és az egy napig élő dicsőség!
Mainvielle betegsége éppen az éjszakán fordult meg, s most üdítő álom fogta le szempilláit, az orvosok biztatása szerint ezentúl már életveszélyen kívül van.
Jozefine ott ül ágya mellett, halvány, nemes vonásain a megtért nyugalom boldogsága látszik. Csak egy gondolatja van, az, hogy férje meggyógyuland.
Kezében a kiállhatatlan szerep hangjegyei, miken végigfut, hogy visszaemlékezzék, s teremtő lelkével új fényt, új szépséget keressen bennök. Hasztalan. Hálátlan szerep az, egyike azoknak, mikben a művész kiadja testi-lelki erejét, anélkül, hogy legkisebb sikert arathatna, miket a költő kedv nélkül, gondolat nélkül szerze, s a művészre bízta, hogy leheljen beléjök lelket, ami tőle távol volt. Százszor földhöz kellene csapnia szerepét, széttépni lapjait és papucsával rágázolni; de Jozefine nem haragszik, a színpadi világ ingerei nem hatnak szívéig, ő csak azt érzi most, hogy a férje meg fog gyógyulni.
Néha elkomorodik arca, ha élte ragyogó felén végiggondol, s odáig viszi gondolatja, hol a művészi élet alkonyán meghosszabbul minden árnyék, de egy tekintet az alvó férj arcára, s szemei újra mosolyogni kezdenek, hisz az mind csak komédia! A boldogság négy fal között lakik, s semmi köze a csillogó lámpafényhez. Lám, amiért imádkozott az éghez: férje meggyógyul; hadd vesszen cserébe a hír! Ha őt elvesztette volna, jöhetne a hír, jöhetne a dicsőség, soha nem pótolná vissza.
Egyszer halkan nyílik az ajtó, s a puha szőnyegeken óvatosan lép be mademoiselle Jeanette, Jozefine legrégibb kedves cselédje, kit utóbbi időkben minden munkától fölmentett, s mint társalkodónőt, mint barátnőt tartott magánál.
A leány arcán aggodalom látszik, melyet rosszul bír elrejteni.
– Miért jött, Jeanette? – kérdé halkan Jozefine, kezével intve, hogy zörejt ne okozzon, mert férje alszik.
– Ah, madame, mint örülök, hogy Mainvielle úr meggyógyul, s mint szeretném, ha ön ma hirtelen megbetegednék.
– Jeanette, ön nekem rosszat kíván.
– Világért sem, madame, nem valami tartós nyavalyát értettem, hanem csak valami olyan színpadi betegséget.
– Tudja, Jeanette, hogy nekem az a bajom nem szokott lenni, miért óhajtaná most?
– Ah, madame, ön talán még nem tudja, hogy Catalani is ma fog fellépni Zelmirában.
– Tudom, Jeanette.
– És tapsolni fognak neki, koszorúkat hányni.
– S azt hiszi ön, Jeanette, hogy ez nekem rosszulesik? Catalani mindezt megérdemli, mert nagy művésznő.
– Nagy, ahol ön nincs. Én istenem, minő gondolat; önnek mellette Italianában lépni föl! A közönség hideg lesz.
– Hozzászoktatott már.
– De nemcsak hideg, közönyös lesz; nemtetszését foga éreztetni.
– Eltűröm, Jeanette.
– Óh, madame, ön nem tudja, mi van ön ellen készülőben! A városban mindenütt beszélik…
– Mit beszélnek?
Jeanette habozni látszott, mintha új szókat akarna felfedezni, végre mégiscsak az igazit mondá meg:
– Hogy önt ki fogják pisszegni…
Jozefine egy percre halavány lett, mint a fal, szerepe kihullott kezéből, feje alácsüggedt, s szemeiben két könnycsepp jelent meg.
– Óh, madame, ha lehet, ne lépjen ön fel ma, ne lépjen itt fel soha többet; önt meg fogják gyalázni.
Jozefine nyugodtan emelé föl e szóra arcát.
– Tegyék. Mit gondolok én már vele!
S itt pillantatai alvó férjére estek.
– Ne beszéljünk többet, Jeanette, férjem föl talál ébredni, s meghall valamit.
Mainvielle e percben felnyitá szemeit, s száraz kezét kinyújtva, megfogá Jozefine sima fehér kezét, s odavoná őt magához, halk suttogó hangon rebegve:
– Mindent hallottam. – Óh, a betegek ravaszok, sokszor lehunyják szemeiket, tettetve, mintha alunnának, csak azért, hogy kihallgassák, mit beszélnek körülöttük… Hát ide jutottunk!…
Jozefine lehajolt hozzá, és megcsókolá homlokát.
– Ne gondolj vele, Tharaud; nagyobb a hír, mint a való; én nem hiszem, hogy azt tegyék velem, és ha tennék is, mit vehetnek el tőlem? Híremet? Akkor leszek boldog, ha azt elfeledtem. Te enyim maradsz.
– Nem kellett volna engemet annyira szeretned – sóhajtja Mainvielle. – A színésznő az egész világé, s aki azt lefoglalja, az tolvaj, és azt megbüntetik.
– Légy nyugodt, és ne gondolj arra többet.
– Én ne gondoljak rá többet? – szólt keserűn a beteg színész. – Én, aki tudom, mit tesz az, egyetlen szisszenést hallani ezer taps között, melyet meghall a művész legnagyobb lelkesedése közepett, s mely jobban fáj, mintha fullánkját érzenéd a kígyónak; én majd csendesen aludjam akkor, ugye, midőn tudom, hogy te, az én bálványom, az én oltárképem, a szégyenpadon állasz, s nyomorult fickók tépik le homlokod koszorúit, miket isten kezei fontak körüle. Idáig fogom hallani a sziszegést, mintha poharamból hangzanék felém. Ah, nyújtsd ide azt a poharat, hadd törjem darabra!
– Tharaud! – esenge a nő. – Ne indulatoskodjál. Sérthet-e egy tiszta lelket ily bántalom? Ha visszatérek, nem fogod homlokomon látni a szégyen pírját.
– S én addig itt az ágyban fekve fetrengek? Azt hiszed? Nem. Elvitetem magamat oda, félholtan vitetem a nézők közé. Látni akarom, lesz-e bátorsága valakinek – engemet megölni, lesz-e bátorsága rajtam keresztülgázolni? Én! Én magam kihívom az egész világot!
– Feküdj le, Tharaud – szólt hidegvérrel Jozefine. – Ez indulatoskodás neked nem használ. Beteg embertől senki sem fél. Ha egészséges volnál, sem védhetnél engem, mert férjem vagy. Ha szeretőm volnál, akkor tehetnél értem mindent; de gondolj rá, milyen nevetséges szerep volna az: egy színésznő férje, aki összevész azokkal, akik feleségének nem akarnak tapsolni!
Mainvielle mindkét kezével eltakarta arcát.
E percben az előszoba ajtaján csengettek. Jeanette sietett felnyitni.
– Ha felgyógyulok – hörgé heves zokogással Mainvielle –, kötéltáncos leszek! Cirkusz, ugrálni tanított kutyák, szemfényvesztők, orcátlan balettmeztelenség kell ide, nem művészet. Ha újra kezdem az életet, lovardát kormányzok, nem színházat. Farewell Othello! Bamboche-é a vásár!
Jozefine hasztalan kérlelé heveskedő férjét, ki szavaiban végerejét látszott kimeríteni, midőn visszatért Jeanette, egy felbontott levelet tartva kezében.
– Bocsánat, madame, hogy e levelet bátor voltam felbontani, de miután átadója nevét éppen nem akará megmondani, azon gondolatra jöttem, hogy tán valami bosszantó irat, valami paszkvill; óh, az emberek mindenre képesek.
– Tehát mi az?
– Egészen ellenkezője annak, amit hittem. Elolvashatja ön.
– Névtelen levél? Ki írhatja azt?
– Nem lehet valami nagy úr, mert igen szépen van írva, egy egyszerűen öltözött férfi adta kezembe; olvassa ön, madame, olvassa úgy, hogy Mainvielle úr is hallja.
Jozefine kezébe vevé a levelet, s ezt olvasá belőle fennhangon:
„Halhatatlan művésznő! Ne lepje meg azon hír, hogy mai fölléptére bizonyos emberek, kiknek nincsen egyéb dolguk, oly előkészületeket tesznek, melyek önt megszomoríthatnák; én bizonyosan mondhatom önnek, hogy a közönségnek azon része, mely nem fecsegni, hanem hallgatni jár a színházba, mindazok, kik önben a művészetet és nem személyes kellemeit bámulták, most is forrón éreznek ön iránt, s ez érzelmöket a mai estén nemcsak szóval, de, ha kell, bizonyomra tettel is be fogják bizonyítani. Azért lépjen ön oly bátorsággal a közönség elé, mint aki tudja, hogy őt szeretik. Megbocsásson ön kuszált soraimért; én, ki ezeket írtam, egyszerű kézműves vagyok s minden érdekem, ami önhöz szólni késztet, az, hogy én is Magyarországban születtem, s önre, mint hazám leányára, büszke vagyok. N. N.
Az egyszerű, cifrázatlan szavak oly jólestek az üldözött művésznőnek. Tehát ott, hol csak a művészet kéjeit élvezik, s nem követelnek a művésznőtől többet, mégsem hal meg a kegyelet egészen.
– Lásd – monda férjének –, e néhány szó engemet fölemel. E névtelen írás nagyobb diadal énnekem, mint egész halmazai az illatos leveleknek, miknek pecsétjei tízágú koronákat viselnek; ennek pecsétje egy méh, a szorgalom jelképe; ó, e napon erős fogok lenni!
Újra csöngettek.
Jeanette kétségeskedő arccal jött vissza.
– Az igazgató kihordója van itt valami izenettel. Nem tudom, bebocsássam-e?
– Jöhet! Bárminő izenettel – szólt Jozefine, erős szívvel. – Ma nem fog semmi megrendíteni.
S kiment elé a szalonba, nehogy férjét a netalán kellemetlen izenet újabb kedélyizgatottságba hozza.
Az igazgató egész tisztelettel jelenté kihordója által, miszerint bocsánatot kér a tisztelt művésznőtől, a mai estére hirdetett „Italiana in Algeri” helyett mást kénytelen helyettesíteni, mert a király őfelsége éppen most parancsolá meg, hogy a tegnap érkezett Nemours hercegnő kivánatára, ki Mainvielle-nét „Semiramide”-ben akarná hallani, ez utóbbi dalmű vétessék elő. Azonban, ha a tisztelt művésznőt tán családi bajok tartóztatnák, az igazgató kegyeskedik elengedni a föllépést, s magára vállalandja, hogy a tisztelt művésznőt a hercegnő előtt kimentse.
A kedves, engedékeny igazgató! Milyen jószívű lett egyszerre. Ah, igen, mert Semiramide oly szerepe volt Jozefine-nek, melyben a közönséget elbűvölé, s ha abban lép fel Zelmira után, könnyen kiragadja a pálmát Catalani kezéből. Ah, milyen keresztvonás volt ez az ifjú óriások számításain! Rémültökben ők adták azt a tanácsot Deboureux-nek, hogy inkább mentse fel a játék alól Mainvielle-nét, ki úgyis félni fog e napon a végzetes föllépéstől.
Jozefine arca kigyulladt, ajkai remegtek, és keble hevült.
– Tisztelem Deboureux urat – szólt, hirtelen elhatározva magát –, játszani fogok!
A kihordó sietett vissza az izenettel, mely tökéletes dühbe hozta az ifjú óriások seregét. Ez merész dac s nyílt kihívás volt ellenökben; ők tért nyitottak neki, hogy visszavonulhasson, és ő nem használta azt, hanem szembeállt velök; a kihordó jól hallá az ajtón keresztül, mint parancsolá emelt hangon Jozefine társalkodónéjának, hogy legszebb diadémját, legpompásabb öltözékeit készítse el számára.
Ah! Tehát harc életre-halálra!
