XIII.

Full text search

XIII.
Halál, halál…
Egy idő óta szüntelen a halál eszméi bántanak. Tán érezi lelkem közeledtét e szomorú angyalnak.
Olykor önkénytelen megborzadok, azt mondják, hogy ilyenkor a halál ugorja át az embert, amint számítja főről főre a tizenharmadikat. Ha tudnám, mily sorba vagyunk nála fölírva?
*
Egykor egy szép leányt láttam halottan feküdni. Milyen mosolygó volt rajt a halál képe. A halál képe. A halál képe nyájas kép.
Ki félné arcodat, óh megnyugtató angyala az emberiségnek?
– Akit te megölelsz, nem sír többé. Örökre megpihen. Védője vagy te az üldözöttnek, terajtad túl nem üldöz ember embert. Rövid fájdalom előz meg, ez a fájdalom is az életé. Határidon belől nincs szenvedés, csak boldog álmak, – hosszú, csöndes álmak…
*
S mi volna abban rossz?
Oly szép hazában lakni, mint az ég? Angyalok énekét hallani, s azt, kit lelkünk szeret, ölelni elválástalanul, örökké. Kéz kézben körülrepdesni a csillagokat, s jótetteknek édes emlékire nyugtatni le gond nem ismerő fejünket. És azt a kéjt, mit érez az emberi lélek, midőn az első csókban lelkének másik felét magához szíja, örökké édesen élvezni ott. És hinni és meg nem csalatni. Nem vonzatni a föld felé semmi fájdalom súlyától.
Mi volna abban rossz?
*
Szomorú ország a halottaké.
Kik ide sorba temetve vannak, mily gazdagok lehettek egykor! Hogy ragyogott rajtok arany és drágakő és a büszkeség arca! Mily nagyra lehettek zsellérhatalmukkal, s kölcsönvett lelki erejükben milyen elbízottak. Koldusok most, egyik oly hideg, mint a másik.
Éjfeleken bús szél keletkezik, mely fölveri a holtak álmait, magukra terítik halotti lepedőjöket, s mennek búval, bánattal bejárni a világot, melyből ki vannak zárva. Bezörgetnek a házak ablakain, melyekben egykor laktanak; az ágyat, melyben feküdtek, fölkeresik; az asztalról, melynél életökben ültek, fölszedik a rajt feledt morzsákat, s kik porrá omlának, azoknak hamvait a szél ragadja fel, s mint nehéz sírbolti leheletet, végigfújja az alvótermeken…
Ember, vigadj! ki tudja, meddig élsz. A halál után nincsen vigalom!…
*
Ezek voltak a mizantróp utolsó sorai. Könyv nélkül tanultam meg azokat, bár most felejteni tudnám!
Az embert önkeze teszi legszerencsétlenebbé, s ki valaha e gondolatra rájött, hogy minden szenvedést emberi kéz, emberi fő teremte, e fájdalmából ki nem gyógyul soha.
1847

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi