XIII.
XIII.
Halál, halál…
Egy idő óta szüntelen a halál eszméi bántanak. Tán érezi lelkem közeledtét e szomorú angyalnak.
Olykor önkénytelen megborzadok, azt mondják, hogy ilyenkor a halál ugorja át az embert, amint számítja főről főre a tizenharmadikat. Ha tudnám, mily sorba vagyunk nála fölírva?
*
Egykor egy szép leányt láttam halottan feküdni. Milyen mosolygó volt rajt a halál képe. A halál képe. A halál képe nyájas kép.
Ki félné arcodat, óh megnyugtató angyala az emberiségnek?
– Akit te megölelsz, nem sír többé. Örökre megpihen. Védője vagy te az üldözöttnek, terajtad túl nem üldöz ember embert. Rövid fájdalom előz meg, ez a fájdalom is az életé. Határidon belől nincs szenvedés, csak boldog álmak, – hosszú, csöndes álmak…
*
S mi volna abban rossz?
Oly szép hazában lakni, mint az ég? Angyalok énekét hallani, s azt, kit lelkünk szeret, ölelni elválástalanul, örökké. Kéz kézben körülrepdesni a csillagokat, s jótetteknek édes emlékire nyugtatni le gond nem ismerő fejünket. És azt a kéjt, mit érez az emberi lélek, midőn az első csókban lelkének másik felét magához szíja, örökké édesen élvezni ott. És hinni és meg nem csalatni. Nem vonzatni a föld felé semmi fájdalom súlyától.
Mi volna abban rossz?
*
Szomorú ország a halottaké.
Kik ide sorba temetve vannak, mily gazdagok lehettek egykor! Hogy ragyogott rajtok arany és drágakő és a büszkeség arca! Mily nagyra lehettek zsellérhatalmukkal, s kölcsönvett lelki erejükben milyen elbízottak. Koldusok most, egyik oly hideg, mint a másik.
Éjfeleken bús szél keletkezik, mely fölveri a holtak álmait, magukra terítik halotti lepedőjöket, s mennek búval, bánattal bejárni a világot, melyből ki vannak zárva. Bezörgetnek a házak ablakain, melyekben egykor laktanak; az ágyat, melyben feküdtek, fölkeresik; az asztalról, melynél életökben ültek, fölszedik a rajt feledt morzsákat, s kik porrá omlának, azoknak hamvait a szél ragadja fel, s mint nehéz sírbolti leheletet, végigfújja az alvótermeken…
Ember, vigadj! ki tudja, meddig élsz. A halál után nincsen vigalom!…
*
Ezek voltak a mizantróp utolsó sorai. Könyv nélkül tanultam meg azokat, bár most felejteni tudnám!
Az embert önkeze teszi legszerencsétlenebbé, s ki valaha e gondolatra rájött, hogy minden szenvedést emberi kéz, emberi fő teremte, e fájdalmából ki nem gyógyul soha.
1847
