A holt ember
A holt ember
Híre futamodott, hogy a kedvelt komikus Damó főbe lőtte magát.
Onnan támadhatott a hír, hogy az egyetlenegy rekvizitum puskát egy este kikölcsönözte a ruhatárnoktól, azzal az ígérettel, hogy valami nagy pecsenyét fog meglőni, s abból neki is juttat, aztán egy hét múlva sem került elő a puskával. Bizonyosan saját magát értette alatta.
Ezt a hírt mindjárt meg is írta, mint probáció calamit egy fiatal múzsafi egy vidéki hírlapnak, abból átment a fővárosi hírlapokba, onnan ki a külföldi hírlapokba, s valószínűleg át is ment Amerikába.
Akkor csak egyszerre előáll Damó a puskával. Az egyheti vadászat alatt lőtt egy harkályt. Sok más nagyobb állatot is megriasztott, akik mind csak egy hajszál híján menekültek meg tőle. Hanem hát a harkály nem pecsenyének való.
Felmegy tehát az igazgatóhoz, s jelenti, hogy itt van.
Az igazgató vállat von.
– Hogy lehetne már ön itt, mikor ön meghalt?
– Ki mondja azt?
– Ihol van az újságban. Hat újságban is benne van, hogy ön agyonlőtte magát, s meghalt.
– De hát én mondom, hogy nem haltam meg.
– Már nekem hiába mondja. Azt csak nem pretendálja talán, hogy én önnek jobban higgyek, mint annyi tiszteletre méltó hazafinak?
– De mikor annyira nem haltam meg, hogy pláne egy kis anticipációt kérek.
– Micsoda posthumus célokra?
– Hát arra a célra, hogy éhes vagyok, s enni akarok.
– No, még ilyet sem hallottam, hogy a halottak éhezzenek. Barátom, aki meghalt, az nem eszik, aki nem eszik, az nem éhes, aki nem éhes, annak nem kell anticipáció. Ön meghalt: ergo önnek nem kell több előlegezés.
– Ugyan, kérem, legyen szíves hát legalább egyet azokból a hírlapokból ideadni, hogy legitimálhassam vele magamat a házigazdámnál, ha majd a házbért kéri, hogy én meghaltam.
– Tessék, akár kettő, de visszahozza, mert beköttetem.
A szegény halott azonban, amint a konyhán keresztülment, meglátott a tűzhelyen egy szép nagy pulykát nyárson pirulni. A szolgálónak azt mondta, hogy szaladjon be frissen, az igazgató úr feldöntötte a tintát, törülje fel, s míg az bement, köpenyege alá kerítette a pulykát, s odábbállt vele.
Mire a nyomozásra megindult igazgató valamelyik Bacchus templomban ráakadhatott, már akkor az India tollatlan kétlábú magzatának csak a csontváza volt feltalálható, olyan szépen kitisztogatva, mintha valami múzeum számára lett volna preparálva.
– Nini. Az úr megette az én pulykámat! – támadt rá az igazgató a színészre.
Az pedig kísérteties pátosszal voná elő kebléből a tőle elhozott újságot, s az aláhúzott sorokra mutatott:
– Íme, uram, itt a bizonyítvány, hogy én meghaltam, s a halottak, tetszik tudni, nem esznek.
