IX.
IX.
Vahot Sándor, a gyöngéd költő széplelkű nejének hasonló szellemű ifjú, gyermeteg testvére költé fel Petőfi szívében a legelső rokonszenv boldog érzelmeit.
Még ki sem volt mondva ez érzelem boldogsága, midőn bánatra vált. Még csak ábránd, még csak titkos óhajtás volt a költő szívében ez a gondolat, midőn a legváratlanabb csapás ezt a szót nyomta rá: gyász!
Etelka meghalt. Meghalt, mielőtt élt volna.
Ne is kereszteltesse senki Etelkának leányát, mert e név viselői korán halnak el. Ez az én vakhitem.
Én láttam Petőfit igaz fájdalmát egy évig viselni. Nagyon, nagyon szenvedett. Évekig gyászolta Etelkát.
Szegény ifjú gyermek, ha ő meg nem halt volna, talán Petőfi is élne most. Talán őrszelleme tudott volna lenni a földön. Így pedig magához szólítá őt, midőn költőjének nem volt mit tenni többé e világon.
A cipruslombok minden sora a legigazabb könnytől van átázva, a legmélyebb, a legtisztább érzelemtől átölelve, elkezdve ama verstől „elmondom, mit eddig rejtve tartogattam”, egész addig, hogy „függ már a lant megérintetlenül”.
Ezen sorok Petőfi lelkének legszebb, legnemesebb vonásai – mert legigazabbak.
Emlékezem rá, hogy e halál után két esztendővel, midőn Etelka sírját halála évnapján meglátogatta, feldúlt arccal lépett be hozzám.
– Látod, milyen silány az ember! – mondá csüggedten. – A temetőből jövők, Etelka sírjától; sírtam, mint egy őrült. És amint visszafelé jöttem, egy idegen szép leány jött reám szembe; s amint egymás mellett elhaladtunk, én – utánanéztem! Pedig akkor jöttem a temetőből.
Milyen mély, fenékig tiszta tenger lehetett azon érzés, melyben ily átvonuló árnyék is meglátszott. Minő teljes tele tiszta érzelemmel volt az a lélek, ki szemrehányást tett magának azért, hogy egy szép hölgyre kíváncsian tudott nézni, midőn egy másik sírjától jött, ki azóta rég porrá omlott oda alant!
Etelka halála egészen világgyűlölővé tette Petőfit. A Cipruslombok után nyomban következik ez a vers: „Megvetésem és Utálatomnak hitvány tárgya ember a neved!” Ezt a verset ugyan egy korábbi kiadásban a jó öreg Reseta, szelíd, becsületes cenzorunk lealkudta Petőfitől: „Lássa ön – mondá a kedves öreg –, én sajnálok öntől egy sort is kitörölni, de ha szeret engem, hagyja ki ezt költeményei közül”; hanem egy későbbi kiadásba ismét be van az téve, s ami utána következik, az mind sötét, vadonat eszmékkel van tele.
Petőfit ez eset elűzte Pestről, újra bebarangolta az egész hazát; most már kényelmesebb úttal, mert mindenütt tárt karokkal fogadtatott, de annál nehezebb szívvel, mert most már volt, ami Pestre visszavonja: egy sír. Imitt-amott írt versei erős tanúbizonyságot tesznek háborgatott kedélyéről, mely csak ott csillapul le néha, midőn a szülői házhoz ismét koronként visszavetődik, midőn anyjának a legtisztább gyermeki szerelmet vallja, midőn vigasztalja, hogy ne aggódjék azért, hogy kenyere oly barna, az mégis jobb ízű, mint másutt bármi lakoma, és amidőn megénekelheti a pusztát, ezt az ő lelkével azonos határtalan képét a szabad, a korlátlan természetnek!
Ez időben találkozott költőtársaival: az „erdei lak” költői versenye örökíté e találkozás emlékét.
Azok a dőzs-dalok, miket ez időközben írt, mind olyan szép tarka bokréták, miket örömest szagolgat az ember, amíg meg nem tudja, hogy a temetőből vannak tépve. Csak egy elfájdult, elfáradt erős szenvedély hangjai azok, miknek vígsága alatt mindenütt meg lehet találni a keresztülnyilalló fájdalmat.
„Kívül a síron nyílik a virág
S belül a sírban féreg és halott van!”
S belül a sírban féreg és halott van!”
Még amidőn késő-késő idők múlva új szerelme gyöngyeit megírta, akkor is keresztülvillámlott még e fájó gondolat legforróbb ömledezésein.
„Sírba tették első szeretőmet!”
A szerelem gyöngyei korszakot képeznek Petőfi verseiben, de nem életében; én bizony már azt sem tudom, hogy akihez írva voltak, érzett-e olvasásuk alatt mást, minthogy azok igen szép költemények?
Csokonai Lillája háromszor ment férjhez, s ötven évvel élte túl a költőt.
A költők sorsa, úgy látszik, minden században ugyanaz.
