II.
II.
A simándi úton szekér szekeret ért; s ha egy-egy gyorsabb futtában elkerülte a többit: a benn ülők – nem akartak egymásra ismerni.
Megdöbbentő volt ez.
Más időkben mindenki tegezte egymást, messziről köszönt; és most nem akar a másikra ismerni, mintha azt kívánná, hogy őrá se ismerjenek.
Mintha az augusztus 8-án lemenő nap veres fénye már az autodafé visszsugára volna, mely előtt a vádlottak megtagadják egymást.
Sok arc ki is volt véve rendes alakjából; szakállak leborotválva, bajuszok rövidre nyírva; ruhákról sok zsinór letépve.
Engem Nyáry vitt szekéren; ugyanaz, ki nekem e balsorsot már két hó előtt mosolyogva jövendölé meg; kinek feje legmagasabban állt arra nézve, hogy legelébb érje a csapás; ki azután nagyon is szemközt találta magát és igen sokáig a halállal, s szenvedett erős lelkeért annyit, amennyi egy halállal felér; és aki még most is ugyanaz maradt, aki volt 11 év előtt: bátor ellenfele a veszélynek; akár alulról, akár felülről jöjjön is az: még az az ércmosolygás is megvan arcán, valahányszor a baj növekedik. (Ez 1861-ben volt írva.)
Egy feketefödelű szekér is haladt a többi között, két szürke ló volt eléje fogva. Nyáry messziről ráismert a lovakra. „Ez mind a kettő pegazus”, mondá tréfálózva.
– Miért az?
– Mert költők lovai.
Valóban, honunk két első írója, Bajza és Vörösmarty ült a szekéren. (A harmadik, Petőfi, már akkor a segesvári hantok alatt feküdt.)
Költőink dicséretére mondhatom, hogy szakálluk, bajuszuk nem volt levágva.
Alig eredtünk velük szóba, midőn egy terhes szekérrel találkozánk szembe. A szekér mellett ballagó kocsis azon kérdésünkre, honnan jő? – mogorván felelé: Váradról.
– Ott van-e már a magyar sereg?
– Nincsen – felelé egész bizonyossággal –, el van fogva mindenestől; egy ember sem szabadult meg belőle; mind ottvesztek.
És ezt olyan nyugodt faképpel mondá, mintha az egészből semmi sem érdekelné egyéb, mint az, hogy az ő szekere megmaradt. Ez rossz vigasztalás volt. Még akkor a debreceni ütközetről nem érkezett hír. Nagy Sándor hadteste a muszkák ellen csatát vesztett ott.
E hadtest tisztei a legjobbak közé tartoztak, s tüzérsége kitűnő volt. Szerencsétlen gondolat volt, éppen akkor lakomát rendezni számukra, midőn az oroszok félórányi távolban álltak. A megrohanás véletlenül jött; az ellenállás hősies volt,* hanem a lovasság túlnyomó ereje eldönté a csatát, s azt mi vesztettük el.
Skarjatin Erdélyben esett el; ott is a síremléke (Segesvár mellett).
Görgei alig kétórányi távolból hallgatá a derékhaddal az ágyúzást; azonban úgy vélve, hogy intézkedései következtében az utócsapat ágyúcsata közt vonul utána, meg sem mozdult, s csak akkor értesült az ütközetről, mikor már a csata el volt veszve.
Az I. számú huszárezred nehány legénye egész Váradig vágtatott még aznap, s elhíresztelé, hogy az egész magyar seregből rajtok kívül senki sem menekült meg.
A nem harcoló rend forradalmi férfia közül igen sokan még akkor, midőn a képviselőház Szeged elhagyására határozta magát, Arad helyett Váradot választák nyughelyül; ezek tehát azon rémhírre, hogy a magyar sereg Debrecen alatt semmivé van téve, hirtelen szekérre kaptak, s jöttek Arad felé.
Ez történt ugyanaznap, hogy Aradon kimondták, miként a város huszonnégy órára sincs biztosítva a meglepetés ellen.
A Váradról menekvők tehát siettek Aradra, az Aradról jövők Várad felé, s így találkozott szembe a két menekülő csapat Simándon.
Ez volt a siralmas óra!
– Hová? – kérdezők mi.
– Hová? – kérdezék a szemközt jövők.
– Mi Aradra megyünk, és ti?
– Mi pedig Váradra.
– Csak vissza, vissza! Váradon ezóta Paskievics ott lehet.
– Arad alatt pedig Haynau.
Ők a debreceni csatáról beszéltek, mi a szőregiről; amarról mi, emerről ők nem tudhattak semmit. Mi az ő reményeiket törtük össze, ők a mienket; pedig mindegyikünknek kevés volt már.
Tanakodtunk, latolgattuk a veszedelmet, előszedtük térképeinket, iparkodtunk egymás híreit megcáfolni, lehetetlennek bizonyítani; elvégre is mindenki nagyobbnak találta azt a bajt, amely elől fut, mint amelynek eléje megy, s indult megkezdett iránya felé.
A csapat a simándi fogadónál kétfelé szakadt; egyik tartott Váradnak, másik Aradnak; a határozatlanabbak, hol az egyik, hol a másik irányt követve, majd a jövőkhőz, majd a menőkhöz csatlakoztak; voltak olyan ismerőseim, kikkel egy nap alatt háromszor is találkoztam; hol elhagytak, hol szemközt jöttek, megint utolértek; maguk is megvallva, hogy már két nap óta utaznak majd dél, majd észak felé, s sohasem tudnak bejutni sem Aradra, sem Váradra.
Kegyelmes Istenem! Mi ekkor nem találtunk ebben semmi humorisztikumot.
Nyáry és én azonban, kik elhatároztuk Görgeit mindenesetre fölkeresni, ha még valahol föltalálható: elindultunk késő este Zerind felé.
