II. TÖRÖK JÁNOS (Dráma)
II. TÖRÖK JÁNOS
(Dráma)
(Dráma)
Szerkesztő úr? Én, és mellettem még egypár becsületes ember azzal a hiszemmel mentünk a színházba, hogy mi ott a derék Török János hazánkfiáról, a „Magyar Sajtó” nagyérdemű szerkesztőjéről fogva valamit hallani, aki bizonyára nagyon megérdemlené, hogy valaki egy szép drámát írjon róla; s képzelje, mit láttunk? Előjön egy dühös vadember, aki a feleségét azért, mert egy parasztlegénnyel együtt találta a kertben, minden processzus nélkül, rögtönítéletileg lenyakaztatja. Pedig ő sem jobb a deákné vásznánál, mert őkigyelme meg a szomszédasszonyba szerelmes, amiért a testvéröccse is, aki igen jeles ember, eléggé elpirongatja, de ami nem használ semmit. De még az az asszony is gyámoltalan egy teremtés; amint rajtakapják, csak engedi magát szidatni, noha nem is őérte volt a parasztlegény, hanem a leányáért; nem menti az magát sehogy. Úgy rágtam volna már a szót a szájába, hogy mit mondjon? Csakhogy rá nem kiáltottam: „Ne hagyja magát, húgomasszony! Mondja annak a mérges embernek, hogy ez a legény a kertész; azt kérdezte tőle, hogy kel-e már a petrezselyem? Azért térdelt le a földre!” Ezzel kivághatta volna magát. De persze nem jutott neki eszébe, s lenyakazták, mint a ludat. Török János uram csak azután tudja meg hát, hogy nem a feleségébe szerelmes a parasztlegény, hanem a leányába. Nosza, futtat hevenyében a felesége után, hogy ne bántsák, de biz az már akkor régen hazament vacsorálni, s Török János ebbeli kétségbeesésében nem tudja, hogy hova legyen? Hogyan ölje el magát? Az ablakon ugranék ki; de nem szabad, mert az csak festve van, karddal vágná el a torkát, de az nincs kiköszörülve; a súgólyukba ölné magát, de ott ül a súgó, az elkapja; már kezemben volt egy hatos, hogy felhajítom neki: ihol hat krajcár, vegyen rajta spárgát, s kösse magát oda a karos gyertyatartóra; amint szerencsére meghallja a szükséget egy török rab a börtön fenekén, az keresztülássa magát a falon, fegyverengedélyt kerít valahol, puskaport, srétet vesz, bejön, és ledurrantja Török Jánost, mint a harkályt. Hogy mi történt azután? Azt nem tudom, mert a függönyt leresztették, s a színészek hazamenték.
Nem így kellett volna ezt az egész darabot csinálni. János urat mindjárt az elején főbe kellett volna lövetni azzal a tatárral, a feleségét azután hozzáadni ahhoz a másik becsületes Törökhöz, a parasztlegényt pedig ahelyett, hogy annyi veszedelmet kiáll, hogy egy nemes kisasszonyt elvehessen, ha már csakugyan szerették egymást, fel kellett volna küldeni a Nyírbe, hogy keressen magának nemes atyafiakat: talált volna amennyi csak kell, s senki sem háborgatta volna többet.
Így azonban tanúság az egészből az: hogy kedves felebarátaim! Senki le ne vágja közületek a felesége nyakát minden színre-szóra, mert azt azután többé odaragasztani nem lehet, s nem minden ember lehet olyan szerencsés, mint Török János, akit az ilyen gyilkosságért nemcsak hogy el nem fognak, de sőt a közönség a darab végén elő is híja, mintegy bizonyságául annak, hogy lám, kutyába sem vette az egész főbelövést.
A „Hölgyfutárban” olvastam éppen most egy derék és okos ember többrendbeli indítványát, minő például az, hogy gyümölcsözésre sokkal alkalmatosabbak a fiatal színészek és színésznők, mint az öregek, hadd álljon ez az indítványom is a sok között: ha valaki egyszer meghalt a színpadon, azt a közönségnek ne legyen szabad előtapsolni, mert ez nagyon rontja a csalódást, sőt ha valaki sokáig színpadon játszván, bizonyos számú halálozásokat betöltött, az többé olyan szerepre ne alkalmaztassék, amelyben meg kell halni; mert már nem hiszi el neki az ember.
No, ugye, hogy nem vagyok én olyan együgyű ember, mint amilyennek gondolt.
