V. A BÉCSI HÍRLAPOKRÓL
V. A BÉCSI HÍRLAPOKRÓL
Természetesen azoknak a pártján állok, akik a hírlapbélyeg eltörlését óhajtották. Nem lehet ez ellen szólni in thesi. Hasonló törvényjavaslatot a magyar országgyűlés egyhangúlag fogadott el, csaknem vita nélkül. Honnét van hát, hogy a bécsi hírlapok ily mostoha bánásmódban részesültek az osztrák Reichsrat részéről? Csak nem az a megtakarított 900 ezer forint volt az indok? Hisz ez bagatell a szerencsés Ciszlaitániának. Ennek bizony nagyobbrészt maguk a bécsi hírlapírók az okai.
A megelőző napon a börzén azt kérdeztem az ottani habituéktől, hogy hát hírlapírók szoktak-e idejárni? „Szoktak – volt a válasz –, hanem azoknak igen furcsa nevük van itten.” (Nem mondhatom el, hogy mi!)
Hanem megmagyarázhatom, ha jó elöl kezdem. Azonban itt el kell előbb mondanom a hírlapkiadásnak egész üzleti titkát.
Egy bécsi hírlap ád évenkint 750 nyomtatott ívet, aminek százánál a nyomtatást és papírt 2 frt 50 krral számítva, az maga kerül 18 frt 75 krba; hozzá a lapbélyeg 3 frt; tehát a kiadónak minden egyes példány benne van 21 frt 75 krban. Árulja pedig ő azt a lapot 18 forintért. És így minden példányon van 3 frt 75 kr vesztesége; húszezer előfizetővel bíró lapnál hetvenezer forint világos veszteség egy évre.
De ez még csak pusztán a papiros-, nyomás- és bélyegrovatnál. Megelőzi az általános kiadást a szellemi kiállítás, a szedés, az adminisztráció, a nagy szállás, a rabattok, ami szerényen számítva tesz 125 ezer forintot. Tehát kell veszteségnek lenni egy lapnál évenkint 200 ezer frtig.
De hát ki téríti ezt meg? Ki fedezi ezt a veszteséget oly fényesen, hogy a kiadóknak még palotákat is lehet vásárolniok?
Erre felel meg az a vélemény, amit a börzén mondtak a bécsi lapkiadókról és a lanzsírozó zsurnalisztákról.
Miért adják a bécsi kiadók lapjaikat a kiállítási áron „alul”? (Holott hasonló tartalmú angol és francia szolid lapok két akkora árért adatnak.)
Azért, hogy nagy közönségük legyen; sokan olvassák. A nagyon olvasott lap azután nagy hatalom a börzén: dicsérete halálélesztő balzsam, lepiszkolása halál-méreg. Az ilyen lapnál az előfizetési pénz, a nyomdaszámla, a hirdetménybevétel, a szellemi kiállítás költsége mind számba sem jön; egypár százezer forint ide vagy oda; a fő üzlet a börzén van – az a reklám.
A bécsi lapok olvasóközönsége kap a kiadóktól 18 forintért olyan lapot, amiért igazság és üzleti számítás szerint legalább harminc forintot kellene fizetnie; hanem azt a 12 forintnyi profitot ugyan megfizette aztán a tavalyi Krachban! Még most is fizeti.
Most látja már a közönség, hogy ezeknél a kiállítási áron alul árult lapoknál mily óriási tandíjt fizetett utólagosan! Fizette a tandíjt, mikor a pénzét „ezeknek” a biztatására a börzére hordta, s szédelgő vállalatok papírjait vásárolta; s fizette a tandíjt, mikor „ezeknek” a vészkiáltására legjobb papírjait is a börzére vetette, s veszett fejsze nyelét sietett megnyerni. A dicséret és a leszólás egyformán meg volt fizetve. Vannak lapok, amik ugyanazt a vállalatot magasztalták, míg az alapítók fizettek s legyalázták, ha megint a kontremine fizetett meg érte. Háromféle skálát tartottak a kegyosztásra. Első volt, ha hallgatnak egy megindított vállalatról; a második, ha olyan gyönge támadást intéznek ellene, amit az diadalmasan megcáfolhat; a harmadik volt a föltétlen magasztalás.
És ezt tudja mindenki: tudja a börze, tudja a Reichsrat, tudja a publikum, s ez magyarázatot ad ahhoz, hogy miért oly csendes a terem, mikor a hírlapok életkérdése van napirenden? S végül, hogy miért szavaztatik le ilyen nevezetes szabadelvű kérdés a törvényhozó test tagjai által?
Pedig ez valóban életkérdés volt az osztrák hírlapirodalomra nézve. A börzei szukkurzusnak már vége. A jövedelmet csak tisztességes áron lehet keresni ezentúl, s úgy hiszem, hogy a bécsi kollégák előtt ez is egészen nyitva áll. Bízvást felemelhetik a lapjaik árát annyira, hogy tiszta haszon maradjon a kiadásból. Az ő lapjaik jól vannak szerkesztve, érdekes tartalmúak, a Stokkjobberi publikuma tán elmarad egy időre, de az olvasóközönség szívesebben fogja megadni a felemelt árt azokért a lapokért, amelyeket becsülni fog, s amelyek jégre többé nem vezetik.
