Az első halott
Az első halott
Már akkor negyven esztendeje múlt, hogy Magyarországon nem volt háború. Ősz férfi volt már mindaz, aki a legutolsó győri ütközetben Napóleon ágyútekéit látta maga felé ricochette-lépésekben táncolni, s sorlövést csak úrnapján hallott az újabb nemzedék. Ami rendes katonája volt Magyarországnak, az ez idő szerint a lombard-velencei csatatéreken harcolt, vitéz huszárezredei pedig gondosan el voltak rekesztve Csehország és Galícia garnizonjaiba.
Egy gyalogkatona kitanítására, mint ezt valamennyi európai hadügyminiszter expozéjából tudjuk, kell három esztendő; arra, hogy egy csataképes és nyereghez nőtt lovas katona képeztessék, múlhatlanul szükséges öt esztendei szolgálat; arra pedig, hogy valaki tüzérszámba mehessen nyolc esztendei gyakorlat nélkül, kár is a szót vesztegetni.
És mindehhez volt az alkotmányos kormánynak – hat hónapja.
Ebbül ötöt eltöltött az előleges tanácskozással – a hatodikban aztán készen kellett lenni mindennel.
Szemközt állt vele egy megszámlálhatatlan tömege a nemzetiségi fölkelőknek, százezere a fegyverben gyakorlott határőrségnek, s szervezett hadoszlopai a rendes hadseregeknek, vezetve kitűnő hadvezéreiktől. Ez volt az abszolutizmus tábora.
S mit állíthatott ezekkel szembe a konstitúció kormánya? Embert ember ellen. De nem katonát.
Minő gyülevész volt az, mely Ince csapatjával koncentrikus utakon a Balaton tájékai fele özönlött, ellenfelet keresve? Szűrös földmívesek, hosszú rudakra pántolt kaszákkal; kisvárosok iparos népe, jámbor vadászpuskákkal vállaikon, köztük egy-egy kis csapat nemzetőr, búzavirágszín dolmányban, nehéz szuronyos puskákkal, miknek problematikus volt az elsülése; iskoláikat otthagyott diákok, karddal oldalukon, pisztollyal övükben; egy-egy zilált lovascsapat inszurrekcionális rezes kardokkal, miket főispáni beiktatás alkalmával szokott a nemesi bandériumnak kikölcsönözni a vármegye; közben szekérsorok, miken asszonyok ülnek, kik férjeik után enni-innivalót visznek. Háromszínű zászló igen sok. Agyú semmi.
Katonai jelvény egy háromszínű rózsa vagy egy veres szalag a kalap mellé kötve; Görgey csapatjánál egy fehér toll. A veres szalagnak az a híre, hogy az republikánus jelvény, a fehér tollé, hogy alkotmányos monarchia cége. Azért egy tábor mind.
Amely falun egy csapat keresztülvonult, ott a férfilakosság rögtön csatlakozik is hozzá. Nem kell sok toborzás. Egy dal, egy „éljen a haza” rivallás, s száz meg száz ember jön elő cséphadaróval, vasvillával, vadászpuskával, s megy a többivel: nem kérdi, hová. A vezető talán tudja.
Az valószínű.
Az említett őrnagy, amint a vele tovább húzódó tömeggel éjszakára tábort üt, első gondja kiszemelni a néptömegből a lőfegyverrel ellátott csapatokat, s azokat, amint besötétedik, szekerekre ültetni s előreküldeni. Azokkal megy Ince csapatja is.
A csel kitudódik. A felgerjedt hívek nem engedik magukat az ő kispapjaiktól elszakíttatni, ők is szekérre kelnek. (Híres fuvarosnép.) S utolérik néhány százan az előrehaladt kis csapatot, s ők is éneklik az „Áll még Buda!” nótáját, pedig nem is értik a szövegét, s ők is mennek az ellenségre, pedig fegyverük sincsen.
Úgy tesznek, mint a somogyi ember, aki nem visz magával botot, ha verekedni megy a korcsmába; azt mondja: majd lesz az ellenfelemnél.
Hajnalra már a Sió mellett van Ince társaival, tíz mérföldnyi járó útra elhagyott kolostorától.
Mi az a Sió?
Egy megfordított folyam, mely a Balatonbul kifelé folyik, s átszelve a sárréti lapályt, alant a Dunába szakad. Néhol három öl széles, ahol mély, ott elnyeli az embert. Ahány járt út, annyi fahíd vezet rajta keresztül. Azonkívül kisebb-nagyobb malmok vannak ráépítve, miken szintén át lehet járni.
Ez a szegény kis vizecske tartotta fenn a támadók egyik táborát. Tízezer ember volt az; mind rendesen fegyverezve, tizenkét ágyúval.
(Azonban a históriai igazság kedveért, minthogy nem tündérmeséket írunk le, jegyezzük fel, hogy ezek is mind jámbor családapák voltak, vagy vadonat újoncok, kiket nem hevített még át annyira a lelkesedés, hogy valami mennyországi dolognak tartsák a fűbe harapni azon kivívandó feladatért, hogy parlamentarizmus helyett abszolutizmus legyen a világon.)
De hát ha tízezer myrmidon vagy tízezer Berserker lett volna is!
Három olyan ellenséggel volt dolguk, amelyikből egy is elég. Az ég, a föld és a nép.
Az ég, nem szimbolisztikus értelemben, de egész komolyan harcolt ellenük: négy nap óta folyvást áztak, s a Sió melletti föld kegyetlen ellensége annak, akit nem szívesen lát vendégül.
A Sárrét lapályai szép zöldek ilyenkor, keresztül-kasul szeldesve csatornákkal, az embermagasságú fű között a füzény (lithrum) virág dárdái, mint megannyi rózsaszínű láng lobognak; s a vad ánizstól sárgállik a mező. A csatornák partjait nefelejcsbozótok takarják, s a tavakban a nimféa fehér és sárga lótuszvirágai libegnek.
Mind szép ez egy poétának; de nem ér semmit egy kiéhezett tábornak, mely nem hozott magával eleséget, abban a meggyőződésben, hogy a világ legvendégszeretőbb országán utazik keresztül.
Megcsalta az etnográfia.
A vendégszerető nép legelőször elterelt az útjából minden gulyát és juhnyájat: e vidék legfőbb gazdagságát, s aztán maga meg átment a túlsó partra, s botot tartott a kezében. Itt nem terem búza: hanem hal meg szárcsa.
Aki itt élelmezni akarja magát, az a vezér egy flottillát hordjon magával.
Feneketlen sár fogta el az utat, az ágyúk megrekedtek, s ha egyszer egy dombra felvergődhettek, onnan többet nem kívánkoztak alá.
S mikor azután a tábor eleje megérkezett a Sióhoz, nem talált rajta többé sem hidat, sem malomgátat; hanem talált a túlsó partot uralgó halmokon mindenütt szemközt állított táborokat, hemzsegő néppel, amelyben nem tudta, hogy mi lakik?
Azokon a halmokon tanyázó fegyveres nép zenészeket hozott magával – és táncolt. Félelmes önbizalom!
A határőrök letelepedtek a déli parton. S aztán megtörtént, hogy a két tábor előőrsei, egyik innen, másik túlról, letették a puskáikat maguk mellé, elővették a horgaikat, és horgásztak egymással szemközt, s amelyik egy szép potykát foghatott, az dicsekedett vele a másiknak.
Egyszer aztán mégis komolyan szívére kezdte venni a feladatát a túlsó tábor hadvezére, a generális, s elhatározá, hogy megkísérti a Sión az átkelést.
Egy kompot fedezett fel valahol, amit elfelejtettek előle eltakarítani. Ez a komp leendett ránézve az, ami Xerxesre nézve volt a Hellespontuson vert híd. Hanem hiszen a Sió sem a Boszporusz.
Szép októberi alkonyat volt. A nyugoti ég sárga lapján élesen rajzolódtak oda a fekete emberalakok, mik egy ősszörnyeteg alakját látszanak vállaikon emelni. Ez a komp. S az a mozgó tövises kígyó, mely utána vonul, az egy hadcsapat, szuronyai messzire villannak.
Ince állt az előőrsön kis csapatjával. Ő és társai a parti rekettye bozótjai által eltakarva. Távolabb a halmon hozzácsatlakozott városbeli népe. Ők csendesen voltak, amazok ott hátul lármáztak, és fenyegették a közeledő határőr csapatot, hogy megeszik, ha átjönnek.
A határőr csapat vezénylő tisztje pedig jól látta, a távcsövön át, hogy a felkelő csapatnak alig van lőfegyvere. Számba sem vette a fenyegetőzéseiket. Közelített nyugodtan.
Áldorfai melle elszorult, szíve hevesen kezdett dobogni. Aki háborúba megy, annak azért van fegyvere, hogy öljön! A rettentő kötelesség előtte állt.
Nem őt keresi a halál: hanem tőle várja küldetését.
Amint az ellencsapat egyre közelebb jött, valami névtelen hőség támadta meg agyát. Láz volt az. A vérnek szomja. A vadállat fölébredése a szívben.
– Vigyázz, célozz! – vezénylé bajtársait.
Az út, mely a Siónak az átjáratához vezetett, kétfelől sűrű nádassal volt borítva; az ellenfélnek e szoros úton kellett előre nyomulni, menetelesen haladva alá egy emelkedettebb fennsíkról, mely elszórt kökénybozóttal és hangafa bokrokkal volt borítva.
Mikor mintegy kétszáz lépésnyire volt az ellenfél, Ince elkiáltá a végzetes szót
– Tüzelj!
A lőfegyverek rendetlen sortüzeléssel ropogtak (valami kétharmada elsült), s erre zűrzavaros kiáltás hangzott a közeledő tömegből: a kompot vivő alakok közül egy elesett, a többi ledobta válláról a járművet. S akkor aztán az egész csapat, mely a hátuk mögött állt, eldobált puskát, tölténytartót, s rohant a nádasnak, s aztán a nádason keresztül a bozótba.
Csak az az egy ember maradt ott.
Ince látta őt az alig kétszáz lépésnyi távolban.
Az ember fel akart állni kétszer-háromszor; de lábai elcsuklottak, s ismét visszaesett; megint térdre emelkedett, egyik kezét mellére szorítá, másikkal a földre támaszkodott. Valami hosszú rémkiáltás hangzott ajkairól, mely fájdalmas zokogásban végződött. Kezeivel, térdeivel tova-vonszolta magát; hátra-hátra nézett rémült arccal, üvegesedő szemekkel. Néhány nevet mormogott: talán apja, anyja, gyermekei, felesége neveit. Aztán hanyatt vetette magát, két kezét imára kulcsolta, és homlokára szorítá; melle hevesen zihált, s minden emelkedésénél kibuggyant halálos sebéből a vér.
Ince eltakarta kezével szemeit. Tegnap még nem volt kezén ez a vérfolt!
Aztán elragadta őt is a támadó zsivaj.
A népfelkelés csoportja, amint a határőröket megfutamodni látta, nem hallgatott többé semmi vezényszóra, hanem rohant le a dombról nagy sivalkodással, s átgázolt a túlsó partra. A Sión átmenni nem volt nekik nagy tudomány: úszva, gázolva kievickéltek belőle; elhozták a cserbenhagyott kompot; felszedték az elhajigált puskát, talán kétszázat is, s nagy volt az örömük a zsákmány fölött, Ince maga is átkelt a komppal azért, hogy az elesett áldozathoz juthasson.
Megállt fölötte. Még lihegett az. Szemei még nyitva voltak. Ajkai vértől tajtékzók. De még hebegett valamit. Talán valami imádság töredékét. Arcát eltorzítá a rémület, s egész alakját halálos rángások ficamítók félre. Egyszerre arcra veté magát, mintha halálos sebét a föld csókjával akarná meggyógyítani. Az meg is gyógyítá: meghalt.
…Ez hát a csatatéri halál!… Mit vétett ez az ember annak, aki őt megölte? Nagyot vétett! Hazáját támadta meg.
Ince odatérdelt a hulla fejéhez:
„Requiem aeternam dona ei Domine.”
…Még mindig pap volt.
