XVI. A liga

Full text search

XVI. A liga
Régi jó szokás szerint minden ünnepélyt lakomával kell befejezni; a zajongó országgyűlést még zajongóbb vendégség követte, melyben szinte Apafi Mihály uram elnökölt, s e helyen méltán, miután a krónika szerint egy ülő helyen kevés volt neki elfogyasztani egy veder bort.
A bor nemcsak a szerelemnek, hanem a gyűlöletnek is ad tüzet. Ha nők vannak az asztalnál, ott vigyázzunk szíveinkre, de hol csupa férfiak ülnek együtt, ott fejeink forognak veszélyben.
Ebéd után, erdélyi szokásként, állva folytaták az ivást, a beszélgetés így könnyebben folyt, s a fejedelem sorba járt az urakat unszolni, saját kezeivel nyújtva nekik a tele serleget, s nem szűnve a kínálgatással: „Igyék kegyelmetek! Az én egészségemért, az ország javáért, a török szultánért, a szép asszonyokért, s isten tudja, mi mindenért.”
Az urak jó kedvben voltak, jókedvükből össze-összekaptak, megint kibékültek; csak egy ember volt józan, ki sohasem szokott inni, Teleki Mihály.
Őrizkedjetek attól, aki józan ott, ahol mindenki mámoros.
Teleki ott járt a versengő és mulatozó urak között, s régóta kerülgette Bánfit.
Amint meglátta őt a főúr maga körül sompolyogni, kötekedve fordult felé.
– Be szomorú kegyelmed – szólt bántó kacagással –, mint akinek porba esett a palatinussága.
Telekinek csak ez kellett; mosolygással, melyből halálos tőr nyilalt elő, viszonza:
– Az nem méltóságod érdeme. Ha Béldi Pál nincs, kegyelmed separatum votummal marad. Hanem hiába, oly tekintélyes ember előtt, mint Béldi Pál, meg kell hajtanunk fejünket. Az ő szavai ámenek az országban.
Teleki mély áhítatot színlelve hajtá meg fejét, mérges tőrt döfve a büszke főúr szívébe; kit semmi sem sérthete meg úgy, mint ha valakit magasabbnak hittek, mint őt – és éppen azt, aki azt megérdemelte.
Innen Béldihez fordult Teleki, s azt egy ablakmélyedésbe vonva, nagy szelíden beszélgetésre hívá föl.
– Én kegyelmedet mindekkorig igen nemeslelkű férfinak tartottam. E mai naptól fogva kétszerte nemesebbnek tanultam ismerni; bárha saját káromon. Az országgyűlés csak azt tudja, hogy kegyelmed leánya iránti szerelmét tagadta meg, midőn a békére szavazott. Én azt is tudom, hogy kegyelmed megtagadta ugyanakkor Bánfi elleni gyűlöletét.
– Én? Nem gyűlöltem én Bánfit soha.
– Tudom, miért titkolja kegyelmed e gyűlöletet, mert azt hiszi, hogy okai nincsenek tudva mások előtt… Oh, barátom, mi, kik férjek vagyunk, jól tudjuk, hogy egy kardcsapást meg lehet bocsátani, de egy csókot soha!
Béldi összerezzent, s nem tudott mit válaszolni az embernek, ki a féltés legfájóbb tövisének hegyét törve benn szívében, őt mosolygó arccal hagyá magára.
E percben büszke arccal jelent meg Béldi háta mögött Bánfi, kiben forrott a vágy Béldivel éreztethetni büszkeségét, s kereste az alkalmat, mint köthessen bele.
Béldi nem vette őt észre, s amint a fejedelem éppen odavetődék egy pompás turquois-val kirakott serleget tartva kezében, s familiáris barátsággal kínálva: „Igyék kegyelmed”, Béldi azt hívé, hogy a kínálás egyedül őt illeti, s nem is sejtve, hogy valaki más is nyúl a serleg után, elvevé azt a fejedelem kezéből, s ráköszöntve fölhajtá, amidőn éppen Bánfi is kinyújtá az után kezét.
Bánfi bíborvörös lett mérgében, s dölyfösen fordulva Béldinek, sértő hangon reárivallt:
– Hátrább az agarakkal, székely! Megbecsülhetnél engemet, aki az ország generálisa vagyok, s nem vennéd el az orrom elől a serleget. Elhitesd magaddal, hogyha így haladsz a dölyfben, keresztülesünk egymáson.
Béldi más kedélyállapotban szokott szelíd modorával kimentette volna tévedését; de most neki is kedve támadt szembeállni. Nyugodt arccal végignézett Bánfin, s csendes haraggal viszonza:
– Elhiggyed Dienes: nehéz székely vagyok; ha fölül találok rád esni, úgy megnyomhatlak, hogy nem emeled föl többet a fejedet.
– Eh! Mit bolondoskodtok! – kiálta a fejedelem közbelépve. – Csodálkozom kegyelmeteken. Igyatok most. Inter pocula non sunt seria tractanda. (Poharak közt nem kell komoly dolgokat vitatni.)
Ezzel összeerőteté Apafi a két főurat, s kezet fogatott velük egymással, s azután megnyugodva odább ment, azt gondolva, hogy csak ittas kocódás volt az egész.
Teleki azonban észrevevé, hogy e jelenet után mindkét főúr elhagyá a teremet, s nemsokára megtudá, hogy Fehérvárról is rögtön eltávoztak, sikerülni hagyva a miniszter további terveit.
Teleki és párthívei egyedül maradtak a mámoros fejedelemmel.
– Igyatok urak! Legyetek vígan! – kiálta Apafi. – S ne szökdössetek el egyenkint. Ki ment el innen ismét?
– Béldi! – kiálták többen.
– Na jól van, szegény. Régen nem látta már a feleségét, hadd menjen, hát még ki?
– Bánfi.
– Üm. Az is? Hát az miért?
– Hazament uralkodni – szólt gúnyosan Székely László, Telekinek egyik teremtménye.
– Nem nyughatik oly helyen, ahol magánál nagyobb embert érez – toldá utána Naláczi.
– Bizony pedig őkelme kedveért nem teszem le a fejedelemsüveget.
– Nem is szükséges az neki – szólt közbe Teleki –, az atnáme nélkül is tud ő uralkodni Erdélyországon. Amit ő parancsol, azt tenni kell az országnak, amit az ország parancsol neki, azt ő megvetéssel utasíthatja vissza.
– Szeretném azt látni! – dörmögé Apafi haragosan.
– Pedig úgy van. Mi harcot akarunk. Ő nem akarja, s nekünk hajolnunk kell. Mi békét akarunk, ő fölkerekedik, s maga kezére háborút visel szövetségeseinkkel. Mienk a trón, övé az ország.
– Azt ne mondja kegyelmed, Teleki Mihály uram.
– Tehát szóljon helyettem Naláczi: mit izent a Zólyomi ügyében?
– Azt izeni – szólt Naláczi nagy készen –, hogy ha az ország a gyalui jószágot visszakéri tőle Zólyomi számára, adja neki cserébe ehelyett a szamosújvárit.
– Mit? – kiálta fel a fejedelem. – Azt, mely az én élelmemre van rendelve az országtól? Az én fejedelmi birtokomat? Ez ember megőrült!
– Ezt mondta, és nem adja különben, ha mindjárt ma behozza is Zólyomit a török.
– No, majd elvégzem én vele. Ne beszéljünk erről többet, urak.
– Ami a fejedelem sérelme – szólt közbe Teleki –, azt elhalaszthatja nagyságod, amikorra tetszik; de nem lehet ujjainkon keresztül néznünk azt, amit a néppel, a nemességgel cselekszik. Íme, legközelebb nemes Szentpálinén minő hatalmaskodást követett el; – a szegény özvegynek ősi háza szúrta a szemét a nagy úrnak, hogy palotája elől elfogta a kilátást, s kapta magát: kibecsülteté belőle a szegény asszonyt. Az országtanács oltalomlevelet írt számára, s a főkapitány úr széttépte az oltalomlevelet, s a szegény özvegynek egyetlen birtokát, ősi nyugalmas lakhelyét erőhatalommal széjjelszóratta, s azt mondá, hogy építse fel az ország, ha neki tetszik. – Uram, az ilyen tettért rendes időkben a fejét szokta veszteni az ember!
Apafi hallgatott. Szemei körül véres karika kezdett gyűlni. – De még ez is mind semmi – folytatá Teleki. – Egyesek sérelme elenyészik ott, hol az ország sorsa forog kérdésben. E nagy úr oly szépen tud beszélni a békesség áldásairól, s íme, nézzük, mint munkálódik ő ennek fenntartásán? Kiveszi a mi kezünkből a kardot, befogja szánkat, hogy ne is szólhassunk, midőn a rác fölégeti Kecskemétet, leöldösi lakosait, midőn templomainkat jezsuiták foglalják el – s ő maga hadat gyűjt, s a törököt ingerli harcra az ország ellen, s mi nem győzzük fizetni az ajándékot az ő versengései miatt. Most egyszerre három levél érkezett hozzánk, egyik a váradi basától, másik a budai fővezértől, harmadik a szultántól, melyben mind vagy elégtételt követelnek Bánfi Dénesen a váradi basa megveretéseért, vagy háromszáz erszény pénzt. Íme, arról szó sem lehetvén, hogy Bánfitól elégtételt adjunk, gondolkozhatik nagyságod, hogy honnan teremtsen elő ennyi pénzt.
– Sehonnan! – kiálta fel Apafi dühösen, az asztalhoz vágva poharát. – Megmutatom, hogy elégtételt fogok adni akárki felett; habár kétakkora legyen is, mint Bánfi Dénes uram!
– Akkor szeretném, ha megismertetne nagyságod ez elégtételadás módjával, mert azt tudjuk, hogy Bánfi, ha hívatni fog, meg nem jelenend; ha erővel akarunk rámenni, megmutatta, hogy erősebb, mint maga az ország: felülteti a vármegyéket, a végvárak hadait, s akkor úgy járhatunk, mint Csáky László uram, hogy ő fogja el a végrehajtó bírákat, s csúffá tesz bennünket.
– Azért első tanácsosunk kegyelmed – szólt Apafi felbosszantva –, hogy az ily esetekben tudjon tanácsot adni.
– Én csak egy orvosságot tudok, mely az országot e bajból kigyógyítja.
– Preskribálja kegyelmed. Mi az?
– A jus ligatum.
Apafi ittassága dacára is visszarettent ez eszmétől, s hátravetve magát karszékében, merően tekinte Teleki Mihályra.
– Nem szégyenli magát kegyelmed – szólt dörmögve, ahogy mámoros emberek szoktak dörmögni meg-megszaggatva – szabad nemesember ellen alattomos összeesküvést indítványozni? Titokban kötni ellene, az ország minden alaptörvényei ellen?
– A szégyen nem engem illet – válaszolt Teleki állhatatosan.
– A szégyen ott van, hogy az ország nem bír elég hatalommal egy lázadót kérdőre vonni; hogy van ember a hazában, aki nyíltan dacolhat a törvényekkel, s kinevetheti a fejedelem határozatait. Ha ily esetben nincs egyéb eszköz a jus ligatumnál, az nem nekem szégyen, hanem a fejedelemnek.
Apafi haragosan kelt föl, s végigjárt a teremben. Az urak mélyen hallgattak.
Végre megállt Teleki mellett, s annak széktámlájára könyökölve kérdé:
– S miként hiszi kegyelmed e ligát létrehozhatónak?
Naláczi és Székely egymás szemébe mosolyogtak. A fejedelem fogva volt ez eszme által. Teleki inte Székelynek, hogy íróeszközöket és pergament hozzon, s azokat maga elé téve, felelt:
– Rögtön feltesszük a vádpontokat, melyek Bánfi ellen szólnak, s ezeket nagyságod aláírva, titokban az ország urait megnyerjük, hogy Bánfinak törvénytétel előtti elfogatásában megegyezzenek, s a ligát aláírják.
Az urak közől többen e szóra fogaikat színi s húzódni kezdtek. Teleki észrevevé e mozdulatot, s célozva monda:
– Itt, úgy veszem észre, nem bízik senki magához, hogy első legyen, aki nevét a kötés alá írja. Nekem azonban megvan arra az emberem. Aki mind tekintélyre, mind hatalomra egyedül képes Bánfi ellen magát fölemelni, s aki ha aláírta magát, a rendek mind követni fogják.
– S ki legyen az? – kérdé Apafi.
– Ez ember Béldi Pál.
A fejedelem tagadólag inte.
– Ez nem fogja tenni. Mert az sokkal becsületesebb ember arra.
Telekit egészen kihozta sodrából e bormondatta szó.
– Hát becstelenségen törjük-e mi a fejünket? – kérdé hevesen Apafitól.
– Úgy értettem, hogy ő nem szereti az ujjhúzást senkivel, ő békességes férfiú.
– De én ismerem az ő fájós oldalát, amelyhez ha kisujjal nyúlnak is, ököllel fog felelni, s a bárányból oroszlán lesz. Én rá fogom őt venni, hogy…
E pillanatban megnyílt az ajtó, s mindenki álmélatára a fejedelemasszony lépett a terembe.
Ezúttal nem volt megjelenése a véletlen játéka; arca fölindulásán látható volt, hogy jól tudja, mi folyik itt a teremben. Az urak megzavarodtak, még Apafi is mámoros ingerültsége dacára annyira megdöbbent neje halavány arcától, hogy hebegve súgá Telekinek:
– Tegye el kegyelmed azt az írást.
Csupán Teleki maradt magánál, s ahelyett, hogy az írást eltenné, még jobban kiterjeszté.
– Mit csinálnak kegyelmetek? – kérdé Apafiné sápadtan, kitörésre hevülő kebellel.
– Tanácskozunk – felelt Teleki szigorúan.
– Tanácskoznak? – kérdé Anna, mindig közelebb lépve az asztalhoz.
– És egyszersmind kérdjük kegyelmedtől, ki adott kegyelmednek jogot bennünket háborgatni, midőn az ország legfontosabb ügyei fölött határozunk? – folytatá Teleki keményen.
– Kegyelmetek az ország legfontosabb ügyei fölött határoznak – ismétlé Apafiné lassú hangon, éles szemekkel tekintve Teleki szemeibe; s azzal egyszerre kitörő, csattogó hangon kiálta föl – és poharak között! Kegyelmetek tanácsot tartanak az ország fölött, midőn az ország feje mámoros, hogy azután a jobb kezét összeveszíthessék a bal kezével.
Teleki fölugrott székéről, s a fejedelemhez fordult:
– Nagyságos uram, kegyeskedjék bennünket elbocsátani; amint látjuk, ez már családi jelenet kezd lenni.
– Anna! – kiálta föl Apafi, szégyentül és bortul hevesen. – Rögtön elhagyd e teremet, mi parancsoljuk, s mától számítandó egy hétig előttünk meg ne jelenj.
– Jól van, Apafi, veled nincs mit szólanom, te nem vagy magadnál; hanem önhöz van egy szóm, főtanácsos uram, aki mindig józan. Kegyelmedet én emeltem ki a porbul, én segítém oda, ahol mostan áll. Hálából kegyelmed ezért közém és a fejedelem szíve közé fúrta magát, hogy valahányszor férjemhez közelíteni akarok, kegyelmedet utamban találjam. Kegyelmed kivevé a fejedelem kezéből a királyi pálcát, s pallost adott helyébe, hogy azzal kezdjen uralkodni, de tudja meg kegyelmed, hogy ha a fejedelem szívéhez nem hagynak férnem, pallosának állok útjába, s valahányszor le akarnak vele sújtani, a csapás és az áldozat között engemet fognak találni! – És te, két, cselédből válogatott – zászlós úr, te, Székely és te, Naláczi, kik magatok sem tudjátok, hogyan lettetek ily nagy urakká, jusson eszetekbe, hogy ahányszor fordul a kerék fölfelé, annyiszor fordul alá, s amit ítéltek ma másra, holnap az fog végrehajtatni rajtatok! – S ti többiek mind, ármányszövő főurak, kik reszkető szíveitekbe pohárral töltitek a bátorságot, gondoljatok rá, és borzadjatok el, hogy azon serlegekben, miket kezeitek érintenek, nem bor, hanem ártatlanok vére habzik! Gyalázat mindnyájatokra, kik bort adtok a fejedelemnek, hogy vért kérhessetek tőle… És most, nagyságos uram, tegyen még két hetet száműzetésem idejéhez.
E szavakkal sebesen eltávozott a fejedelemnő. Az urak hallgattak, s nem mertek egymásra nézni. Teleki fölkelt, bezárta az ajtót, s tollát a tintába mártva mondá:
– Folytassuk, ahol elhagytuk.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi